Induljunk ismét a kályhától, vagy stílusosan a barlangban lobogó tűz melegétől – vagyis ahogy a kedves hallgatók lassan már megszokhatták: Platóntól. A kedvenc filozófusom ugyanis már két és félezer évvel ezelőtt különbséget tett a vélekedés (doxa) és a tudás (episztémé) között. Többek között a Theaitétosz című dialógusában arra mutat rá, hogy a tudás lényegileg több mint az igaz vélemény, hiszen utóbbi lehet pusztán szerencsés találgatás eredménye is, míg az előbbi mindig magában foglalja azt is, hogy értjük, miért igaz az adott állítás.

A tudás megszerzése ezért módszeres vizsgálódást és a dolgok okainak feltárását igényli, szemben a vélekedéssel, amely gyakran csak felületes benyomásokon vagy hallomáson alapul. A valódi tudás további jellemzője, hogy állandó és önreflexív – tisztában vagyunk vele, hogy tudjuk az adott dolgot, és ezt meg is tudjuk indokolni –, míg a vélemény változékony és gyakran nem tudatosul saját bizonytalansága.

A platóni gondolatmenet lényege tehát, hogy a tudás nem egyszerűen információk birtoklása vagy vélemények elfogadása, hanem olyan aktív szellemi tevékenység eredménye, amely magában foglalja az okok megértését és a kritikus reflexiót is. 

Nehéz intellektuális meló, főleg ebben a bolond világban, amikor Ady zseniális verséből – idézem: „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény” – nekünk csak a TikTok maradt. 

Ezért mindehhez illesszünk egy idézetet: „A világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.” Ezt pedig az idén kétszáz éves Jókai Mór gondolta. Ha van tétje a Jókai-bicentenáriumnak, akkor az éppen Platón és Jókai összeolvasásából adódik.  

Sokak számára Jókai talán nem több, mint a nemzeti múlt mitológiájának megteremtője, az olvasmányos stílus nagymestere, aki Petőfi mellett elsőként tette nemzetközileg is ismertté a magyar irodalmat.  

De ez csak a felszín. Mert Jókai nem egyszerűen történeteket mesélt.

Minden egyes regénye mögött ott volt a megszállott kutató, aki történelmi forrásokban búvárkodott, aki néprajzi gyűjtéseket tanulmányozott, aki tudományos munkákat olvasott és értelmezett.

A kiegyezés utáni technikai fejlődés nem pusztán díszlet volt számára, mint ahogy ma sokan használják a tudomány látszatát saját felületes véleményük legitimálására. Jókai értette: az igazi tudás nem néhány gyorsan összekapott információmorzsa, hanem alapos, mélyreható megismerés eredménye. 

És volna még valami ennél is fontosabb. Miközben az elmúlt évszázadokban azt hittük, hogy a természet csak egy újabb meghódítandó terület, egy újabb erőforrás, amit kiaknázhatunk, Jókai már a 19. században felismerte: az ember nem lehet „másik Isten”. Műveiben azt is megmutatta: amikor az ember korlátlan úrnak képzeli magát a természet felett, akkor követi el a legnagyobb hibát. 

Márpedig már megint istent játszunk. Úgy avatkozunk be újra és újra a Teremtés rendjébe, hogy van néhány vérzivataros tapasztalatunk az emberi szabadság, a képesség a jóra és a rosszra árnyoldalairól, valamint számtalan bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozóan is, hogy nem minden következményt tudunk előre feltérképezni. Jókai elég egyértelműen jelezte: nem az a dolgunk, hogy uralkodjunk a természeten, hanem hogy megértsük azt. 

Mit kell nekünk tehát Jókaiból először is megértenünk a magunk, majd megmutatnunk és elmagyaráznunk az utánunk jövők számára?

Azt, hogy az igazi forradalmár nem az, aki hangos véleményével túlkiabál másokat, hanem aki mer időt szánni a valódi megismerésre. Aki tudja: a természet nem legyőzendő ellenfél, hanem otthon, amelynek törvényeit tisztelnünk kell. Másképpen fogalmazva: az igazi tudás nem lájkokban mérhető, a természet sem Instagram-háttér, hanem létezésünk alapja. És hogy csak akkor van esélyünk megmaradni magyarnak a következő ezer esztendőre, ha visszatalálunk ahhoz az alázathoz, ami minden igazi magyar tudós és művész sajátja. Ha így neveljük az ifjúságot, akkor megfogalmazható a jövő század reménye.