„Szép a szocializmus de a kommunizmus maga a szépség / Lenin szerint aranyból lesznek az utcai vécék” – Eörsi István verssorai (Nosztalgia; megjelent a Jönnek a bájos tények című kötetben 1983-ban) ötlenek fel, még a „létező szocializmus” korából a jámbor pesti polgárban, ha körülnéz épülő-szépülő székesfővárosunk megújult szívében, a Blaha Lujza téren.

Hiszen

ez az építészeti Góbi sivatag, a közeli presszókból elkóborolt székek s asztalok emlékművével

megtestesíti mindazt, ami Budapesttel történt a szocialisták, majd a posztszocialisták büszke korszakaiban.

Utcabútorok a Blaha Lujza téren, az átadás napján, 2022. december 10-én (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Ám mielőtt leírnánk e pazar épületet, amely méltó utódja lehet a kommunisták által nemes egyszerűséggel – minden különösebb ok nélkül – levegőbe repített, bár háborúkat s forradalmakat túlélt Nemzeti Színháznak, gyönyörködjünk kissé a megújult téren! Kreatív városvezérünk ugyanis már-már egy olyan korba löki, bocsánat, kalauzolja a pesti polgárt, amikor Izajással kiálthatunk fel, elragadtatva, hogy „együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével”.

Arra ugyanis, hogy például egy farkas és egy bárány, vagy hogy egy párduc és egy gödölye kreatívan eltöltsék idejüket, kitűnő terepet nyújthatnak a monoton sivatagot képező térkövek, s a közülük itt-ott kibukkanó fácskák. Kevesen tudják, hogy itt a lábunk alatt – a haladó gondolkodású elvtársak által felrobbantott Nemzeti Színház romjai mellett – a mi vízszintes Déva várunk fekszik.

Amikor ugyanis, még a messzi múltban, elkezdték lerakni a magos Déva várához hasonlóan igen hosszú ideje megújulni készülő Blaha Lujza téren a térköveket, az egyik brigád emerről, a másik amarról… akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt minden.

Aztán úgy jártak, mint a boldogult Marx téri csomópontnál épülő autós felüljáró épülő jobb és bal fele: azok sem találkoztak.

Szedhették fel az egészet. Körülöttük pedig állt és fuldokolt a dróthálókkal elkerített teret kerülgetve a negyven Celsius-fokban a lebénult, az igen ügyesen meghúzott körúti biciklisávok okán még összeszorultabb autócsordákkal a főváros. És ment az idő, elhalasztott átadástól az újabb halasztásig.

Hogy berántották-e a kötőanyagba valamelyikük feleségét, sosem fogjuk megtudni, de valahogy csak összeértek végül ezek a térkövek. Mint a Marx téri felüljáró két karja, melyek, mire évtized múltán kezet fogtak, el is kezdett összeomlani – a szocializmus. Az a rendszer, amely közel negyven év alatt sem volt képes háborús romjaiból életre varázsolni a tér egykori büszkesége, a Corvin Áruház homlokzatát. Elé húztak inkább egy ocsmány fémburkot.

Bezzeg most, amikor ismét haladó erők vezetik a várost, újra a régi pompájában csillog-ragyog a Corvin – a tervrajzokon.

De nem szabad mindig ezzel a rusnya valósággal jönni. Mégis, valljuk be: valami minden budapestinek hiányzik 1965. április 23-a óta óta, amikor – Major Tamás, az intézmény buzgó párttitkárának lelkes helyeslése közepette – a kommunisták, a jövő mérnökei földig rombolták az 1875-ben épült, 1920 óta hivatalosan is a nemzet színházának számító épületcsodát.

A jövőbe néző cselekedet betölthetetlen űrt varázsolt a körútra.

S most lebbentsük fel a fátylat, mi lesz az a csodás épület, amely feledtetheti ezt a fájó hiányt. Ha már a Corvin Áruház végül nem újult meg, s ha már a több millió budapesti is kissé tanácstalanul néz körül az Alfa holdbázis című, a diktatúra éveiben vetített magyar sci-fi-sorozat díszeletei között – melyek közül kiemelkedik a Kádár-kor makacsul restaurált csodája,

a világ egyetlen térdig érő szökőkútja (már akkor is: merjünk kicsik lenni!).

Bardócz Sándor főépítész szerint egyébként ez maga a „gomba szökőkút”, melynek fő funkciója, „hogy hűsítse a nyarat”. Az orbitális méretű műkősivatagot tehát majd negyven Celsius-fokban mérsékli pár csenevész, megkarózott kis magonc és ez a fura törpe-bidé. Szép kihívás.

Átadták a felújított Blaha Lujza teret (Fotó: hirado.hu/Horváth Péter Gyula)

Ám kit érdekel mindez, ha végre választ kapunk arra a kérdésre, melyet még Czakó Gábor tett fel a 77 magyar rémmese című művében, a kommunizmus összeomlására reflektálva. Az ekkor megfogalmazott, egyértelműen a létező szocializmus rendszerére vonatkozó kérdés az volt, hogy „hiányod vajon betölti-e azt az ürességet, amit jelenléted okozott?”.

S lám, itt a frappáns válasz. Nem túl nagy épület, hiszen mer kicsi lenni. Ám csupa ragyogás kívül, s talán titokzatos belseje is az. Főpolgármester urunkat is itt kapta lencsevégre Bohár Dániel, megörökítve és dokumentálva az utókornak: lám, nem csak rombolni tudnak kommunisták. Még 57 évnek sem kellett eltelnie, és máris felépítettek valamit a Nemzeti Színház lelkünkben egyre füstölgő romjai helyén.

Bohár Dániel felvétrele (Forrás: Facebook)

Mennyire fontos ez az épület,

s hogy kifejezi azt a produktumot, amelyet maga után hagyott fényes évtizedei alatt a baloldal!

Hm, produktum. A nyughatatlan Bohár nem bírt magával: máris használni szerette volna ezt az égető szükségletek számára enyhet adó kis bodegát. De nem ment. Mármint a használat: az ajtó, mely pénzérme bedobásával nyílik, többszöri kísérletezés után is visszaadta a pénzt, és zárva maradt.

Ez is jelzi számunkra, mely hátra vagyunk még Brüsszeltől! Ha a néhány napja már a rendőrség vendégszeretetét élvező, meg nem értett szocialista, a haladó szellemű Eva Kaili nyomdokán törnénk előre, nem lenne ilyen probléma. Az Európai Parlament exalelnöke által felállított modell szerint ugyanis a bedobott érmét soha nem adná ki a szerkezet.

Hiszen a pénzt azon minutumban elsikkasztanák.

Ez viszont, egyelőre, nem az az épület, amely elnyel bizonyos pénzeket. Mégis: milliárdnyi támogatások különös módon eltűnnek, s egy bizonyos, értékes ingatlant, valami Városházát is eladásra kínálnak… egyre valószínűbb, hogy még felzárkózhatunk a haladó Európához. E felzárkózásnak pedig, ez is bizonyos, egy másik épület a színtere.

De arról az épületről majd legközelebb essen szó.

A kiemelt kép Bohár Dániel fotója (Forrás: Facebook)