A bajor közmédia szerint Orbán Viktor az EU „milliárdos segélyeinek” köszönheti hatalmát. Meglehetősen furcsának tűnhetnek az ilyen jellegű támadások Németország felől annak fényében, hogy a második világháborút követő években az országukba küldött amerikai segélypénzek nélkül aligha lennének ma ott, ahol. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy a romokban heverő Európa, benne Németországgal, saját erőből képes lett volna elérni a ma ismert magas életszínvonalat. A cikk kitér arra is, hogy a magyar miniszterelnök az elmúlt időszakban szélsőségesen oroszbarát irányvonalra váltott, sőt „Putyin trójai falova” lett az EU-n belül. A bajorok minden bizonnyal megfeledkeztek arról, hogy éppen az ő volt kancellárjuk, Gerhard Schröder ült hosszú évekig az orosz állami olajvállalat, a Rosznyeft igazgatótanácsában. Ráadásul, ha már oroszbarátság: nem a magyar, hanem a volt osztrák külügyminiszter volt az, akinek az esküvőjén Vlagyimir Putyin – épp Berlin felé menet – személyesen jelent meg.

Nézzük, hogyan is vette kezdetét – amerikai pénzen – a „német gazdasági csoda”

George C. Marshall amerikai külügyminiszter 1947. június 5-én hirdette meg a róla elnevezett gazdasági programot, mely a második világháború után az összeomlás szélére jutott Európát volt hivatott megsegíteni. A segélyprogram hatására – a keleti blokkot leszámítva – az európai gazdaságok talpra állhattak, a következő évtizedekben pedig szédületes fejlődési utat jártak be. De mi volt a helyzet a háború kirobbantásának pokoli súlyát cipelő Németországgal?

A németek esetében érhető módon nem mentek olyan könnyen a dolgok, hiszen a győztesek őket hibáztatták az újabb, még a korábbinál is pusztítóbb világégésért. Főként a franciák voltak szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok „visszaépítse” a tönkrement német ipart. Azt a német ipart, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a németek 1940-ben bemasírozzanak Párizsba. Franciaország éppen ezért nem pénzügyi segélyt látott volna szívesen Németország részére, hanem egyenesen háborús jóvátételt követelt (amiben egyetértett az akkori amerikai pénzügyminiszter, Henry Morgenthau is). 1947-ig a németek fejlődését összességében a győztes hatalmak kifejezetten fékezték.

Németország éppen ezért különösen súlyos helyzetbe került, ami végül is gyors amerikai beavatkozást igényelt.

Az ipari kapacitás a háború előtti szint kevesebb, mint egyharmadára zsugorodott, a mezőgazdasági szektor nem volt képes megfelelő mennyiségű élelemmel ellátni a német társadalmat, az egy főre jutó nettó kalóriabevitel kritikusan alacsony szintre süllyedt. És voltak egyéb megfontolások is, amik a németek megsegítésére vezették az amerikaiakat.

Sokan vélték úgy például, hogy az első világháború után a vesztesekkel szemben megállapított irreális fizetési kötelezettségek miatt kialakult gazdasági mélyrepülés nagyban hozzájárult a szélsőséges irányzatok, elsősorban a német nemzetiszocializmus felfutásához.

A döntő szót persze az élesedő hidegháborús szembenállás mondta ki. A kommunizmus terjedését segítette elő ugyanis a szegénység, a kilátástalanság, illetve a mélyben ismét pislákoló revánsvágy. Ráadásul a nyugati politikusok által félreismert, lebecsült Sztálin váratlanul ravasznak, s egyben könyörtelennek mutatkozott – reális veszélyként tűnt fel tehát, hogy Európa a bolsevikok uralma alá kerül. A „német-kérdés” így jelentősen felértékelődött.

Washington úgy volt vele, hogy ha az egész Németországra nem is, de a nyugati területekre mindenképp ki kell terjeszteni a segélyprogramot. Truman fontos szerepet szánt az újjászülető német iparnak, továbbá a nyugati területeken egy új, demokratikus és erős Németországot akart látni. Az aggályok miatt viszont összetett ellenőrzési mechanizmust kellett kidolgoznia az USA-nak, amivel sikerült megnyugtatni a franciákat és a briteket.

A program részleteit a két kiváló közgazdász, George F. Kennan és William L. Clayton vezetésével dolgozták ki. A legnagyobb mértékben Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország mellett az 1949-ben megalakult NSZK részesült a segélyekben. A teljes segélyösszeg több mint 10 százaléka (csaknem 1,48 milliárd dollár) érkezett Nyugat-Németországba. Emellett több millió tonna kenyérgabonával, 1 millió tonna takarmánnyal, 150 ezer tonna cukorral, több tízezer tonna hússal, dohánnyal, műtrágyával és nyersolajjal is kisegítették az éhező német társadalmat.

Érhető okokból a beérkező pénzeket az első időkben alapvető cikkek előállítására, a közlekedési hálózat helyreállítására, lakásépítésre, valamint mezőgazdasági cikkek termelésére költötték. A stabilizálást követően a kis- és középvállalkozásokat kamatmentes hitelekkel segítették ki, támogatni kezdték a kutatás-fejlesztést és az innovációt. Jelentős gépszállítmányok is érkeztek a tengerentúlról, melyek segítségével a német acél- és széntermelés beindulhatott.

Az ipari termelés mindezek hatására gyorsan felfutott, pár év múlva már közel 40 százalékkal sikerült meghaladnia a háború előtti szintet. Így vette tehát kezdetét – amerikai pénzen – a „német gazdasági csoda”. Az újabb, általuk kirobbantott háborúba belebukó németek a kilátástalannak tűnő helyzetükből eljutottak oda, hogy a hetvenes években már ismét Európa legerősebb gazdasága volt a kezükben.

A programot egyébként az Egyesült Államok nem csak a szövetségeseinek, hanem minden európai államnak felajánlotta. Más kérdés, hogy szovjet érdekszférába került országoknak Moszkvából tiltották meg a csatlakozást. A lengyelek, csehszlovákok, bolgárok és magyarok történelmében egészen más fejezet következett: szürreális szovjet uralom, ötéves tervek, padlássöprés, erőszakos iparosítás és a kitartott helyi kommunista pártok háborúja az alávetett társadalmak ellen…