×
Élt egyszer egy román politikus, aki Dumitru Ionescu néven született, s később Take Ionescuként vált közismertté az egész európai poltikában. Ionescu egyike volt azoknak, akiknek köszönhetően Nagy-Románia 1918. december 1-én megszületett. Take Ionescu fordulatos politikai pályafutás után 1914-ben éppen ellenzékben volt. Amikor a háború kitört, európai körúton volt, de a kiélesedő helyzetben hazahívták. A román király elnökletével tartott koronatanácsi ülésen Sinaián Ionescu is részt vett. A többséghez hasonlóan Ionescu is a semlegesség pártján állt, miközben a király a Központi Hatalmak melletti hadbalépést pártolta. Az ország közvéleményét meghatározó politikusok azonban ekkor már egyértelműen Ausztria-Magyarország ellen foglaltak állást. Egyetlen, az arisztokráciát képviselő konzervatív párti politikus szólalt fel a király mellett, Petre P. Carp. Szót ejtett az erdélyi románokról is: “Adták annak tanújelét, hogy hozzánk akarnak csatlakozni?” [t.i. Románia részévé válni]. Ennek ellenére a koronatanács résztvevői továbbra is a semlegesség mellett érveltek. A király a lemondással fenyegetőzőtt, de amikor szavait csend fogadta, gyorsan inkább másról kezdett beszélni…
Ionescu ezt követően hamarosan az Antant melletti hadbalépés mellett kezdett kardoskodni. 1916-ban Londonban jelentette meg "A nemzeti ösztön politikája" című könyvét (The Policy of National Instinct, kiadja: Sir J. Causton). Ebben a 30. oldalon a következőket írja: „Vagy a magyarok foglalják el a Kárpátokat és uralkodnak felettünk, vagy mi foglaljuk el Erdély erődjét és uralkodunk onnan a magyar Alföld felett. Harmadik út nincs.”
Véleményével nem állt egyedül. Románia hamarosan be is lépett az első világháborúba Erdély megszerzéséért. Bár először vereséget szenvedtek, a "nemzeti ösztön", amely őket Erdély felé vonzotta, végül is segített a győztesek közé kerülni. A vereség közepette Jászvásárba (Iasi) menekült román udvar és elit nemzeti politikát hirdetett: földosztást és választójogot. 1918-ban sikerült szép suttyomban Besszarábia megszállását is kieszközölniük a pillantnyilag győztes császári Németországtól, majd ugyanezen év novemberében újfent hadat üzentek a németeknek - és persze az ekkor már gyakorlatilag nem is létező Ausztria-Magyarországnak is. Így került sor Erdély megszállására és a gyulafehérvári nagygyűlésre is.
Tragikomikus hiba (és bűn), hogy a budapesti kormányzat ingyenes különvonatokat biztosított a gyűlésre igyekvők részére. Előtte pedig fegyvereket a román nemzetőrségek részére. Mondhatni, hogy akkoriban a Károlyi Mihály fémjelezte budapesti politika nem a "nemzeti ösztön" politikája volt. A román nagygyűlés határozatai között szerepelt kétszer is utalás az "Osztrák-Magyar Monarchia által leigázott nemzetekre", amelyek felsorolásában még az ausztriai németek is ott voltak, csak a magyarok hiányoztak - mintha az egész Monarchiában a magyarok igáztak volna le mindenki mást. A határozatban rögzítik azt is, hogy az első világháború győztesei az "évtizedek óta háborúra készülő ellenséggel" számoltak le, így "kiszabadítva a civilizációt a barbárság karmaiból".
A modern román identitás tehát a magyarok felett aratott győzelemre épül. Hogy ez milyen szerepet tölt be, azt mutatja, hogy nemrég a trianoni békediktátum napját is ünneppé nyilvánították. Vagyis: ezen a napon a történelmi igazság győzött a barbár, hazug, elnyomó magyarok felett. Ennek persze elég régi, sőt ősi, gyökerei vannak a román gondolkodásban. Egészen hajmeresztő adatot olvashatunk például a Horea-Closca lázadás kezdetéről. Eszerint Dósa Ádám Nagyenyedről 1784. augusztus 18-án levelet írt Dósa Antalhoz, melyben beszámol „a tóháti oláhok felzendüléséről, fenyegetőzéséről és rakoncátlankodásáról”, s hogy „a megintettek [t.i. a környékbeli román parasztok], miután 100 szekérre való sarjut porrá tettenek, az alábbit mondának neki oláhul: Hallgass, mert eltelt a ti világotok, és eredjetek vissza magyar testvéreitek hazájába.” Nos, úgy tűnt, hogy a tóháti román parasztok szavait 134 évvel később igazolta a történelem kerekének fordulása. Úgy látszik tehát, hogy 1918. december 1-én valóban eltelt a mi magyar világunk Erdélyben.
De vajon kinek a világa köszöntött be?
Először is, a kortársak által csak gúnyosan "takistáknak" nevezett szerencsvadászok világa. Mit jelentett a Take Ionescu nevéből kovácsolt szójáték? Egy román író ezt így fogalmazta meg: "1907 óta nem ismertem egyetlen olyan érdemtelen, helyzetre és hatalomra éhes embert sem, aki ne érezett volna élénk szimpátiát a takizmus iránt. A takizmushoz futott az összes gazember, az összes szélhámos, az összes törvényen kívüli. Egyikük autót ígért a feleségének, másikuk azzal dicsekedett, hogy az unokáit nevezi ki iskolaigazgatónak. A takizmus azt mondta nekik: "Gyertek hozzám, akiknek nincs munkátok, akiknek nincs csizmátok, akiknek nincs autótok, akiknek nincs vagyonotok" - és özönlöttek, mert egy saját világuk alakult ki". Ezt mi magyarok úgy fogalmaztuk meg, hogy a Balkán megérkezett Közép-Európába, és Erdély szépen becsatlakozott a román ókirályság politikai-gazdasági mocsarába. Nem egyesülés volt, hanem bekebelezés, és általában az erdélyi románok nem is jártak jól az egésszel.
Másrészt eljött a nyugati nagyhatalmak ideje, akik gyámkodni kezdtek a közép-európai nemzetek felett. Bratianu román miniszterelnök 1919. február 1-én megjelent a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt. A Legfelső Tanácsot a négy győztes nagyhatalom alkotta. Bratianu hosszú beszédet mondott, amelyben többek között azzal is érvelt, hogy Nagy-Románia létrehozása azért is érdeke a győztes nagyhatalmaknak, mert ez fogja örökre megakadályozni Oroszország balkáni terjeszkedési terveit. 1919. június 12-én azután a Legfelső Tanács megerősítette a román-magyar határt, jóllehet, Clemenceau hozzátette, hogy a románok elégedetlenek lesznek, hiszen sokkal többet akartak... Nagy-Románia létrejötte tehát a nemzeti ösztön politikája mellett nagyhatalmi döntés eredménye volt. A franciáknak konkrét terveik voltak, s "tanácsadóik" szabadon mászkáltak ki-be a román intézményekben. Az más kérdés, hogy erejük nem volt ahhoz, hogy megtartsák új befolyási övezetüket.
Maga Take Ionescu még bőven az első világháború előtt egy balkáni konföderációt sürgetett, majd a háború után arról írt, hogy jó, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt, de valami kellene a helyére. Ez a valami végül is a kisantant lett, Franciaország - tervezett - hátsó udvara. Valóban ez lett volna a megoldás?
A XIX.század végén a nagy hatással bíró gondolkodó, Mihai Eminescu leírta: "Mi nemzeti államot akarunk, nem univerzalisztikus államot és nem egy Dunai Amerikát". Ez mintegy válasznak is tekinthetjük volt Kossuth Dunai Konföderációs javaslatára. Pedig ebben Kossuth figyelmeztetett: "Minden egyes aldunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshová tartozó fajrokonait, legföljebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképp alárendelve volna idegen befolyásoknak.”
Pedig a két állítás nem zárja ki egymást. Vajon sok víznek kell lefolynia a Dunán, mire a román ösztön politikája megváltozik?
(Forrás: International Encyclopedia of the First World War 1914-1918-online.net; Iulian Simbeteanu és Ciprian Stoleru írásai a EuropeCentenary europecentenary.eu oldalon; Pók Attila: A magyarság, mint európai bűnbak illetve Ablonczy Balázs: Gyulafehérvár 1918 című írásai a rubicon.hu oldalról; továbbá a Monumenta Hungariae Historica Scr. 38. Halmágyi István jelentései a Horea-lázadás kezdetéről, Nagyenyed 1784. 651.)
Címlapfotó: Huszárvágás blog
