Kevéssé tudatosult, mi lett a vége azoknak az Isonzó-menti, véres erőpróbáknak, melyeknek részét képezték a népdalainkban emlegetett doberdói fennsík keserves küzdelmei is. A caporettói (ma: Kobarid, Szovénia – a szerk.) áttörés volt az utolsó olyan diadal a magyar hadtörténetben, amely a világtörténelmet is érdemben befolyásolta – fejtette ki kérdéseinkre válaszolva Ligeti Dávid, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár történésze, akivel a 104 évvel ezelőtt már a Piave vonalánál felfejlődő osztrák-magyar és német erők fényes hadi sikereiről beszélgettünk.

– Merész fordulattal átfogó támadásra készülnek fel az olasz haderővel szemben az osztrák-magyar és a német seregek a déli fronton, 1917 őszén. Milyen ekkor a Monarchia katonai helyzete?

– Az összhelyzet nem rossz még ekkor: a keleti hadszíntéren 1917 augusztusára sikerül visszafoglalni az összes elveszített területet Kelet-Galíciában és Bukovinában; a balkáni frontot stabilan lehetett tartani, a románokkal szemben pedig a moldvai hadszíntéren állt elő egy kiegyenlített állapot. Ami az olaszokat illeti, 1915 őszén elkezdődtek az isonzói csaták. Itt folyt a fő harci tevékenység a délnyugati hadszíntéren. A 10., de különösen a 11. csatában már annyira felerősödött az olasz nyomás – főleg a tüzérség területén voltak jóval erősebbek – hogy egyértelműé vált a helyzet tarthatatlansága. Esélyes volt, hogy a következő offenzívájukban az olaszok akár áttörhetik a frontot. A 6. csatában erre már volt példa, akkor az olaszok áttörték a frontot és közel álltak Trieszt elfoglalásához. Ekkor esett el Görz (ma: Gorizia, Olaszország – a szerk.) is. IV. Károly tehát elhatározza: ellentámadásra van szükség.

Magyar baka az olasz fronton. Forrás: Wikipédia

– Indítottak korábban offenzívát az osztrák–magyar erők az 1915 óta tartó isonzói csaták során?

– A nyugati hadszíntéren a Monarchia egy alkalommal, 1916 májusában indított ellentámadást, ez volt a dél-tiroli offenzíva. Károly 1917 kora őszén a keleti frontról kívánt csapatokat átküldeni a délnyugati hadszíntérre. Ismerünk viszont egy ekkori levélváltását II. Vilmossal: a német császár felajánlotta, hogy inkább ő ad alakulatokat a délnyugati hadszíntérre. A hadiállapot csak 1916 közepén állt be Németország és Olaszország között, de a dél-tiroli hadszíntéren lévő egy hadtest kivételével addig nem állomásoztak nagyobb német erők a térségben.

– Miért támogatja Vilmos a Monarchia terveit?

– Egyrészt maguk is látták, hogy gondok vannak az Isonzó mentén, ráadásul a nyugati fronton is beállt egyfajta nyugalmi állapot. Flandriában véres harcok folynak ugyan, de Németország egyelőre nem tervez nagyobb támadást. Berlin tehát hét hadosztálynyi haderőt küld az Isonzó völgyébe. A legjobb tábornokaikat is ide csoportosítják, ilyen például Otto von Below kiemelkedő személyisége, ő volt az egyik legtapasztaltabb német tábornok. Ilyen mértékű segítséget a németek csak a gorlicei áttöréskor, illetve a Bruszilov-offenzíva idején adtak a Monarchiának.

– A nagyszámú német jelenlét ellenére a kelet-nyugati irányú támadás lett a fő csapásirány. Mi ennek az oka?

– A terveket kidolgozva valóban az a döntés születik, hogy a fő csapásirányt az Isonzó völgyéből kell elindítani. Tehát nem a Dél-Tirolból kiindulóva az olasz erőket elvágó csapást erőltetik, amely Conrad von Hötzendorf, a Monarchia korábbi vezérkari főnökének volt a „fixa ideája”. A németek is inkább az Isonzó völgyében indított támadást preferálták, így erre a támadásra tettek előkészületeket. Az olasz hírszerzés nem állt a helyzet magaslatán, mert bár tudták a támadás pontos dátumát is egy cseh származású Monarchia-tiszt árulása révén, még sem voltak tisztában a fenyegető veszéllyel.

– Hogyan indult meg az átfogó támadás?

– A csata intenzív tüzérségi előkészítéssel kezdődik, melyet gázlövéssel kombinálnak.

–  Mit jelent ez?

– Gáztámadást: palackokból is engednek ki harci gázt, illetve gázgránátokat is kilőnek. Ezt azért teszik, hogy demoralizálják a védelmet, s hogy mesterséges köddel erősítsék fel az őszi nap által előidézett időjárási jelenséget. 2004-ben, Károly boldoggá avatása kapcsán felhozták ellenérvként, hogy engedélyezte a gázhasználatot. Volt már erre korábban is példa nagy volumenben, 1916 júniusában József főherceg javaslatára, szintén az Isonzó völgyében.

– Az olaszok tehát nem először találkoztak gáztámadással, voltak fölszereléseik erre az esetre.

–  Csakhogy hiába tették fel gázmaszkjaikat az olasz katonák, maszkjaik másfél-két óra védelmet tudtak adni, aztán tönkrementek. Ez a mérges gázfelhő viszont sokáig megmaradt, olyan intenzíven lőtték ki a támadók. 5-6000 főt vesztettek az olaszok a gáztámadással. Utána megindul a támadás. A németek hasznosították a korábbi évek tapasztalatait, például rohamcsapatokat alkalmaztak.

– Milyen feladatot hajtottak végre ezek az osztagok?

– Az volt a céljuk, hogy beszivárogjanak az ellenséges vonalak mögé, és felszámolják a géppuskafészkeket vagy utat nyissanak a szögesdrót-akadályokon. A német támadásban részt vesz Erwin Rommel százados, és Ferdinand Schörner is, aki a Wehrmacht utolsó főparancsnoka lesz 1945-ben.

– Magyarok is jeleskedtek ilyen akciókban?

– Igen, közülük kiemelném Bertalan Árpád, egy boszniai vadászzászlóalj hadnagyának nevét: az ellenséges erők mögé beszivárogva katonáival több olasz üteget is foglyul ejtett, ezért később megkapja a katonai Mária Terézia rend lovagkeresztjét.

A rohamosztag támadása. Forrás: hirado.hu

– Hogy reagálnak az olaszok a támadásra?

–  Nem tudnak mit kezdeni a központi hatalmak stratégiájával. Tehetetlenül harcolnak, s mivel a beszivárgott erők megszakítják távközlési kapcsolataikat, a vezetés hamar kicsúszik a tábornokok kezéből. Két olasz hadsereg játszik fontos szerepet. A legsúlyosabb veszteségeket a 2. számú hadsereg szenvedte el, őket lényegében három nap alatt felmorzsolták. A centrum pánikba esett, próbált hátrálni. Mivel az Isonzó völgye igen kanyargós, több embert kellett az első vonalakban tartani, ami megnehezítette a visszavonulást. A harmadik hadsereg jobbszárnya viszonylag rendezettebben tudott visszavonulni, ám elmondhatjuk, hogy két olasz hadsereget felmorzsolnak a központi hatalmak. A hadseregek jó részét fogságba ejtik, sok a dezertőr is. A korábbi 11 csata az olaszokat is felőrli, krízis alakul ki.

– Mekkora területeken tudtak előre nyomulni a támadók?

– A központi hatalmak 72 óra alatt visszafoglalják azokat a területeket, amelyeket Luigi Cardona tábornok, az olasz vezérkari főnök két és fél év alatt tudott megszerezni. Visszafoglaljuk a hatodik csatában elveszett területeket, Görz városát és a híres doberdói fennsíkot is. Az osztrák–magyar csapatokat örömmel fogadja a szlovén lakosság, nekik ugyanis elegük van az olasz irredenta törekvésekből. Az olasz terv az, hogy a következő természetes akadály, a Tagliamento folyó mentén stabilizálják az arcvonalat. Ám ez sem sikerül, túl nagyok a veszteségek és a pánik. A Monarchia tehát vissza tudja foglalni azt a Veneto tartományt, melyet 1866-ban azért kellett átadni Olaszországnak, mert a porosz-osztrák háborút, a königgrätzi vereséggel elvesztették, hiába nyertek meg számos csatát az olaszokkal szemben.

–  Merre támadtak tovább a Tagliamentótól?

–  A Monarchia csapatai „vérszemet kapnak”, célul tűzik ki az Etsch (Adige) folyóig történő eljutást. Ennek lélektani jelentősége volt: a német himnuszban, melynek napjainkban a harmadik versszakát énekelik, szerepel, hogy a Memel (Nyeman) folyótól egészen az Etschig kell egyesíteni a németeket. Október 28-ára megszállják Udinét, mely néhány napon belül egy hatalmas hadifogoly-táborrá változott. Ekkorra már mintegy 200 ezer hadifoglyot kell a központi hatalmak erőinek ellátni, ez komoly logisztikát igényel. Az olasz veszteségek hadianyagok terén is nagyok voltak. Mintegy 1500 löveg került a támadók kezére és rengeteg géppuska illetve puska is. Érdekesség, hogy a megszerzett puskák száma jóval magasabb volt, mint az ellenség tényleges vesztesége.

– Ez hogy lehet?

–  A dezertőrök eldobták fegyvereiket, úgy menekültek. Ez volt az a pillanat, amikor az olasz államot az összeomlás fenyegette az elszenvedett csapás miatt. Az antantnak tehát reagálnia kell, s ezt meg is teszi. November folyamán 10-11 brit és francia hadosztály érkezik a hadszíntérre.

– Milyen műveleteket folytatnak a beérkező antant-csapatok?

–  Legelső dolguk, hogy befogják a dezertőröket. Megpróbálják továbbá abroncsként összefogni a maradék olasz hadsereget. Később leváltanak egy sor olasz tábornokot.

– Eljutnak a központi hatalmak a megénekelt Etschig?

– Nem, az olaszoknak végül a Piave folyónál sikerül stabilizálni a helyzetet. Ebben szerepet játszott, hogy a korábbi évek tapasztalatait a Monarchia erői nem hasznosították kellőképpen. Az üldözésben elengedhetetlen lovas alakulatokat ugyanis korábban leszerelték. Harckocsikkal sem rendelkeztek, tehát a gyalogság tempójára voltak szorítkozva. November 11-én érkezett egy jelzés Hindenburgéktól, a német vezérkartól, hogy leállítják a támadást. A fő cél az volt, hogy tehermentesítsék a Monarchiát, és ez most sikerült. Az Isonzó vonala egy 384 kilométer hosszú frontot jelentett, most viszont egy 140 kilométeres frontvonalat kellett csak védelmezni.

– Mit jelentett ez a győzelem az osztrák–magyar félnek?

– A Monarchia stratégiailag jóval előnyösebb helyzetbe kerül, s a megszerzett készletekből – ruhák, sisakok, jelentős mennyiségű élelmiszer – mintegy fél évnyi tartalékot lehetett fölhalmozni. Májusig tehát az olasz zsákmányból élnek a Monarchia erői. A hadjárat végére már 300 ezer a hadifoglyok száma, 60 ezer fő az összveszteség, tehát akik meghaltak vagy rokkanttá váltak.

Osztrák-magyar erők Udine és Codroipo között 1917. október végén. Forrás: www.iwm.org.uk / © IWM (Q 61020)

– Az olasz fél számára mennyi idő kellett a vereség kiheveréshez?

–  Olaszország csak egy év múlva, 1918. október 24-én tudott csak támadást indítani a Monarchia ellen. A katasztrófa méretét jelzi, hogy mintegy 270 ezer embert állítanak hadbíróság elé, és, ami megdöbbentő szám, 6000 dezertőrt ki is végeznek. Csakhogy ez a vasfegyelem utólag már nem javít a helyzeten. Az olasz hadsereg helyzete tehát semmivel nem volt jobb, mint a Monarchiáé egy év múlva. Az, hogy nem került a bukás stádiumába, az antant-segítségnek volt köszönhető. A kudarcba belebukik maga Cadorna is, aki a háború arca volt. Mindez oda vezetett, hogy Olaszország egy nagyon súlyos krízisbe került.

– Mi volt ez?

– Az olasz állam megalakulásától kezdve egy liberális polgári állam volt. A katonáknak most elegük lett a két és fél éves háborúból, melyet nem tudtak megnyerni. Pedig Olaszország nagyhatalmi álmokat dédelgetett. Az 1896-os etióp kudarcból el nem kedvetlenedve sikerrel háborúztak az oszmánokkal 1911-12-ben. Most pedig a világháborúban akarták elérni irredenta céljaikat. Ekkor szöknek szárba azok az elképzelések, melyeket sokan képviselnek, de itt Benito Mussolini nevét kell kiemelnünk: ő éppen a caporettói vereség hatására kezdi azt a politikát képviselni, ami a „Marcia su Roma”-ban fog kiteljesedni. Ennek lényege, hogy egy teljesen új olasz államot kell építeni, mert az előző megbukott, annak működtetése tovább nem folytatható. A „caporetto” mint köznév is megtalálható az olasz szótárakban, ez körülbelül azt jelenti, amit számunkra Mohács. A végső, vagy legalábbis a nagy vereség metaforája. Az olasz nacionalizmus pedig, mely az 1850-es évek, a Risorgimento óta kéz a kézben járt a liberalizmussal, radikalizálódott, mondhatjuk úgy, hogy jobbra tolódott. Ebben a zavaros helyzetben jön létre a fasiszta állam 1922-ben.

– Ez is köthető a vereséghez?

– Merész kijelentésnek tűnik, de tudok mellette érvelni, hogy az olasz fasiszta állam a caporettói vereség nélkül, így, ebben a formában és ekkor nem jöhetett volna létre.

– Magyar szemmel hogy értékelhetjük részvételünket az áttörésben?

– Az Isonzó völgyében korábban jelentékeny magyar alakulatok állomásoztak, a doberdói harcokban főleg magyarországi kiegészítésű alakulatok, zömében a VII. (temesvári) hadtest védelmezte a hadszínteret. Ezért a támadás időszakában is számos magyar alakulat vett részt a hadműveletekben. Számos magyar alakulat harcolt tehát. Rögzítenünk kell azt is, hogy a caporettói áttöréssel a központi hatalmak, így hazánk győzelmével zárultak le az Isonzó völgyi harcok, vagyis az igen súlyos veszteségek ellenére is magyar győzelemmel értek véget az isonzói csaták. A háború későbbi részében már nem zajlanak le itt újabb harcok: a Piave mintegy 120 kilométerrel nyugatabbra található. Elmondható az is, hogy a caporettói áttörés volt az utolsó olyan diadal a magyar hadtörténetben, amely a világtörténelmet is érdemben befolyásolta.

–  Miképpen?

– Az itt elért sikerek hatására üzen hadat néhány nap múlva az Amerikai Egyesült Államok a Monarchiának. Szintén a siker hatása, hogy Wilson publikálja hírhedtté vált 14 pontját. Ezekből akkor még az is kiolvasható, hogy a Monarchiát nem kívánja teljesen szétverni, föderatív átalakítást szorgalmaz. A bolsevik hatalomátvétel után 1917 decemberére megszűnnek a harci cselekmények a keleti fronton, ezeket a breszt-litovszki béke zárja le 1918 márciusában. A háborút az dönti el, hogy az amerikaiak át tudnak küldeni több millió katonát, s pótolják az antant-veszteségeket.

– József főherceg neve és kiemelkedő szerepe feltűnő az áttöréssel kapcsolatban kiemelkedő szerepet játszó személyiségek sorában. Ő később erősen kötődött Magyarországhoz.

– Ő a VII. hadtest parancsnoka; visszaemlékezéseiben leírja, hogy a magyar népet itt szerette meg, Doberdón. A katonák helytállása tiszteletet ébresztett benne.

– Különös „találkahely” Caporetto, ha az itt megfordult magyar történeti személyiségeket vizsgáljuk.

– Itt harcol József főherceg oldalán Kratochvil Károly, aki később a Székely Hadosztály parancsnoka lesz, megtaláljuk Tamásy Árpád táborszernagyot, Schamschula Rezső tábornokot, a későbbi Antall-kormány közlekedési, hírközlési és vízügyi minisztere, Schamschula György nagyapját; korábban, az isonzói csaták időszakában pedig a doberdói harcoknál megfordul e hadszíntéren Zalka Máté és Nagy Imre is.

(A sorozat címlapképe: Muhr Ottmár huszárezredes hősi halála a limanovai csatában. Korabeli képeslap)

A sorozat cikkeit ide kattintva nézheti meg.