×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Bolsevik puccs Pétervárott: 104 éve bukott el Oroszország

 

A mai napig meghatározza nemcsak Oroszország, de az egész közép-európai térség történelmét és életkörülményeit is az a törvénytelen hatalomátvétel, melyet egy magát Leninnek neveztető, zavaros gondolkodású, Uljanov nevű mozgalmár hajtott végre ma 104 esztendeje Szentpétervárott. A Lenin által fémjelzett időszakban nyíltak meg az első megsemmisítő táborok a kontinens történelmében.

 

Szovjet Gulag-világ – a képre kattintva galéria nyílik meg

A körülmények szerencsétlen egybeesése is hozzájárult ahhoz, hogy egy kis számú, ám igen agresszív, semmiféle legitimitást nem élvező csoport magához ragadhatta a hatalmat kerek 104 évvel ezelőtt, 1917. november 7-én az akkor az orosz főváros szerepét betöltő Szentpéterváron. Mivel az ortodox Oroszország akkor még a naptárreform előtti időszámítást, a julián naptárt használta, az oroszok tehát ezen a napon október 25-ére ébredtek.

Az októberi puccs résztvevői a meggyengült orosz állam határozatlanságát kihasználva ragadták magukhoz a hatalmat. Oroszország exodusa az 1917-es februári forradalommal kezdődött. 1917. február 23-án (március 7-én) az első világháború tragikus történései, a katonai összeomlás, a nép és a katonák elégedetlensége hatására Oroszországban polgári demokratikus forradalom tört ki.

Megszűnt az orosz állam

A felkelés először a mezőgazdasági dolgozók körében terjedt, ezután borította el az akkor fővárosnak számító Szentpétervárt. Az utcára vonuló tömegben szinte minden társadalmi csoport képviseltette magát, ráadásul a lázadás leverésére küldött hadsereg is felkelt a cár ellen.

A forradalom tanulságait levonva, az utolsó Romanov, II. Miklós (ur. 1894–1917) március 15-én – hosszas rábeszélés hatására – lemondott trónjáról. Mint azt az Oroszországgal foglalkozó tekintélyes történész, Richard Pipes is leírja: II. Miklós lemondásával gyakorlatilag „megszűnt az orosz állam”. A cár távozásával keletkezett óriási közjogi-hatalmi űrt nem volt képes betölteni a megalakuló Ideiglenes Kormány, melynek élére távozásakor az uralkodó kinevezte a kormány elnökének Georgij Lvov herceget.

Az új kormány miniszterei elsősorban a kadetok (alkotmányos demokraták) és az oktobristák (alkotmányos monarchisták) soraiból kerültek ki. A sokféle ellentéttől szabdalt társadalom demokratikus irányítására erős, többségi kormányra lett volna szükség. Erre azonban az Ideiglenes Kormány saját belső ellentétei miatt is alkalmatlan volt.

Az új kormánynak ugyanis jóval kevesebb volt a tényleges hatalma, mint a munkások, parasztok, katonák és matrózok közvetlenül választott tanácsainak (szovjetek), amelyek a városokban, gyárakban és laktanyákban működtek. Az útmutatás számukra a petrográdi (pétervári) szovjettől érkezett, akik nem támogatták az Ideiglenes Kormányt.

Reprodukció II. Miklós cárról /1868-1918/. Nyikolaj Alekszandrovics 1894-ben lett cár. 1917-ben lemondatták, 1918-ban, családjának összes tagjával együtt, egy brutális mészárlás során őt is kivégezték (MTI/CP/Reprodukció)

Elindul egy vasúti szerelvény

Lenin ugyanolyan szörnyeteg volt, mint Sztálin, sőt bizonyos tekintetben rosszabb, cinikusabb volt nála. Megvetette a saját népét, figyeltette a másként gondolkodó értelmiségieket, megtorló intézkedéseket tervezett ellenük. A zsidók elleni pogromok felett szemet hunyt, orosz városok felgyújtására és lakóinak kiirtására buzdított, illetve adott utasításokat – jelentette ki egy sajtónyilatkozatában Richard Pipes történész.

1917. március 27-én délután 3 óra 20 perckor elindul egy vonat Németország felé Zürichből. 32 orosz emigránst szállított a szerelvény, amely különvonatként úgy haladt át Németországon, hogy minden más vonattal szemben elsőbbséget élvezett. A vagonokba végig nem tették be a lábukat a német hatóságok. Az utasok között, derül ki Richard Pipes Az orosz forradalom története című könyvéből, ott volt a világháborús éveket Svájcban töltő Vlagyimir Iljics Uljanov (aki önmagát Leninnek neveztette), valamint felesége, Nagyezsda Krupszkaja és Grigorij Zinovjev is. A vonat április 20-án érkezett a Keleti-tengerhez.

Innen az utasok Stockholmba hajóztak, ahol Alexander Helphand Parvus, a német kormány tanácsadója és Lenin munkatársa, az osztrák Karl Radek megállapodtak, milyen pénzügyi támogatást nyújt a német kormány az orosz bolsevikoknak.

Lenin, az akkor már hosszabb ideje akut szifiliszben szenvedő, ezért fejfájásos, ingerlékeny „néptribun”, aki az oroszokat egyébként sem tartotta sokra, német szempontból tehát fontos feladatot teljesített. 1917 júliusában állt először szervezett fegyveres puccs élére Pétervárott. Július 3-4-én a bolsevik puccskísérlet megbukott, Lenin visszamenekült Finnországba, ahol a júliusi puccskísérlet előtt is rejtőzött. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet pedig bebörtönözték.

Csakhogy Kerenszkij miniszterelnök gyengesége és beteges rettegése az egykori cári Oroszország elitjétől, illetve a hadsereg „ellenforradalmától” (puccsistának tekintette például az egyetlen, akkor még beavatkozni képes és hajlandó, hadra fogható erőt vezető Kornyilov tábornokot, aki kész lett volna bevonulni Pétervárra és helyreállítani a rendet) 1917 őszére olyan helyzetet teremtett, hogy a bolsevik hatalomátvétel szinte már csak Leninék szándékán múlott.

Az ingatag politikai helyzet és a polgári kormány népszerűtlen intézkedései (mint amilyen például a háború folytatásának terve, a földosztás és a választások halogatása) végül október 25-én lázadást szítottak Szentpétervárott.

Az Ideiglenes Kormányt leváltja az Ideiglenes Kormány

A körülmények szerencsétlen összejátszása ezen a napon a puccsistáknak kedvezett: aznap egynapos vasúti sztrájk volt Szentpéterváron, így megszakadt a kapcsolat a főváros és az egész ország között. A puccs napján érte el a leszerelt tisztek, sebesültek, dezertőrök száma a fővárosban maximális mértékét, mintegy 200 ezer főt. Ráadásul a Balti flotta hajóit október 24-én (november 6-án) éjszaka a Néva folyó torkolatába vezényelték, az Ideiglenes Kormány tehát a tengerészekre sem számított. A puccs napján ülésező szovjeteken (tanácsokban) pedig Leninéknek sikerült keresztülvinnie, hogy a fegyveres felkelés terve többséget kapjon.

A németek ekkor a Rigai-öbölben komolyabb tengeri műveleteket kezdtek és több sziget elfoglalásával veszélyeztették Petrográdot, a kormány tehát éppen Moszkvába települt, hogy biztosítsa cselekvőképességét.

Az október 25-ére virradó éjjelen a bolsevikok különösebb ellenállás nélkül elfoglalták a város főbb pontjait, de a Téli Palota továbbra is a kormány kezén volt. A „forradalom” napján, október 25-én Szentpétervár megszokott életét élte: kinyitottak a hivatalok, működtek a gyárak, megteltek a szórakozóhelyek.

Miközben a kabinet tagjai a Téli Palotában várják a segítséget, a bolsevikok által Pétervárra csődített 5000 kronstadti tengerész – ahogy Richard Pipes fogalmaz idézett könyvében – „nem kezdi meg az erőd ostromát, mert nincs hozzá bátorságuk. A puccsista Forradalmi Katonai Bizottság ultimátumot küld a kabinetnek, hogy adják meg magukat, különben tűz alá veszik a palotát a tengerparti ütegekből. A miniszterek unottan fecserésznek, telefonon beszélgetnek barátaikkal és felöltőben alszanak. Az Aurora cirkáló, melyen nincs éles lőszer, este 9-kor díszlövést ad le; 11-kor a Péter-Pál-erődből 35 lövedéket irányoznak éleslőszerrel a palota felé, ebből kettő találja el az épületet, kisebb kért okozva. A miniszterek nem akarnak vérontást: nekik fontos az orosz ember, nem úgy, mint Leninnek. Elrendelik, hogy a „junkerek”, tehát a tiszti iskolások, adják meg magukat. A törvényes orosz kormány tagjait letartóztatják és a Péter-Pál-erődbe kísérik”.

Ezután nyílt meg a szovjetkongresszus a Szmolnijban, ahol a szociálforradalmárok (eszerek) elítélték a katonai puccsot és követelték a bolsevikoktól, hogy tárgyalások kezdődjenek az ideiglenes nemzetgyűléssel, avagy az orosz parlamenttel.

Trockij viszont bukott elemeknek nevezte a néhány hét múlva sorra kerülő orosz nemzetgyűlési választásokon 40,4 százalékos győzelmet arató politikai ellenfeleit, s kijelentette, hogy azok a történelem szemétdombjára valók.

A teljes káosz napjaiban Lenin első dolga volt, hogy elfogadtatott egy „dekrétumot a békéről”: az az orosz háborús részvétel végét jelentette, így teljes egészében megfelelt a Lenint és köreit finanszírozó németek szándékainak. (1917. november 21-én az orosz kormány követein és képviselőin keresztül üzent a háborúban részt vevő feleknek, hogy kezdjék meg a béketárgyalásokat. Erre a felszólításra, ami a körülmények ismeretében nem tűnik csodának, egyedül Németország adott pozitív választ.) Továbbá megkezdték minden orosz földtulajdon kisajátítását.

Az új kormány szintén „Ideiglenes Kormánynak” nevezte magát, az emberek ezért országszerte azt hitték, hogy csupán az eddigi kettős hatalom egyik fele vette át a kormány felett az ellenőrzést. Lenin saját kezűleg húzta ki a régi kabinet eltávolítását bejelentő nyilatkozatból, hogy „Éljen a szocializmus!”. A puccsot követően nem tört ki pánik, a részvények a petrográdi tőzsdén szilárdan tartották magukat.

A szétzavart nemzetgyűlés

Az Ideiglenes Kormány, mint bárhol azelőtt és azóta a világtörténelemben, nem rendelkezett és nem is rendelkezhetett volna végleges hatalmi jogkörökkel, különösen az új választások után, hiszen az a kormány mandátumának lezárását jelenti. Csakhogy az 1917. november 12-14-i nemzetgyűlési választásokat (melyen a bolsevikok az eszerek 40 százalék feletti voksarányához képest csak 24 százaléknyi szavazatot szereztek meg) nem követte a demokratikus berendezkedés törvényes kereteit kijelölő orosz alkotmányozó nemzetgyűlés megalakulása.

Ennek 1918. január 5-én kellett volna megtörténnie. Ám ezt lehetetlenné tette a Lenin és Trockij által villámgyorsan megszervezett, törvénytelen diktatúra, mely a felfegyverzett csőcselékre támaszkodva megkezdte rémuralmát.

„Felakasztani és mindenképpen felakasztani, a nép szeme láttára úgy kell intézni, hogy több száz versztányi körzetben lássa a nép, és reszkessen” – ilyen és ehhez hasonló utasításokkal buzdította Lenin ismételt tömeggyilkosságokra az új erőszakszerveket.

A hetek alatt elharapózó fegyveres bolsevik terror légkörére jellemző, hogy 1918. január 5-én Petrográd, különösen az alkotmányozó nemzetgyűlés színhelye, „a Tauriai-palota környéke katonai táborhoz hasonlított: állig felfegyverzett katonák vették körül a palotát, és hadrendbe álltak az oda vezető utcákon is” – írja Pipes.

Az orosz nemzetgyűlés feloszlatást személyesen Lenin irányította, aki január 5-én, délután egy órakor érkezett meg a palotához. Viktor Csernov, a testület elnöke a rá és képviselőtársaira nehezedő nyomásra – amelyet tovább erősített a terembe betóduló állig felfegyverzett, részeg matrózok látványa – az ülést elnapolta aznap délután 5 órára. Nem tudni, hogy sejtette-e az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elnöke: ezzel nem csak az adott ülésszak, de az orosz demokratikus berendezkedés elnapolására is sor került, több mint hetven évre.

Miután nem alakult meg semmilyen törvényes népképviseleti szerv Oroszországban, a nevét idővel „Szovjetunió”-ra cserélő államot Leninék illegálisan hatalomra került, puccsista szervezete és az ebből megalakult utódpárt irányította egészen az 1990-es évek elejéig.

1919. május 25. Vlagyimir Iljics Lenin, az 1917-es bolsevik puccs vezetője és Szamuely Tibor, a Magyarországi Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosa, a hírhedt “Lenin fiúk” vezetője, a magyarországi vörös terror egyik fő irányítója Moszkvában a Vörös téren. (Fotó: MTI/Reprodukció)

Hadifogság a Nagykörúton

Az új hatalom törvénytelen, fegyveres erőszakszerve a Cseka volt. A csekisták által rendezett vérfürdők, az értelmiség, a falusi lakosság és a papság tömeges lemészárlása hihetetlen vérveszteségeket okozott az elkövetkező időszakban. A Szovjetunió lakosainak száma 1917 őszén 147, 6 millió; 1920 elején 140,6 millió volt, 1922-re már csak 134,6 millió szovjetorosz polgárról beszélhetünk. A közben lezajlott polgárháború nem indokolja a 13 milliós áldozatszámot.

Európában a legelső kényszermunkatáborokat a fennállása alatt a nyugati baloldal köreiben végig töretlen népszerűségnek örvendő Szovjetunióban hozták létre. 1921 végén már 122 koncentrációs tábor működött a Szovjetunióban. Az első nagyobb összefüggő táborcsoport a Cseka igazgatása alatt működött 1922-ben, az Északi-sarkkör közelében, a fehér-tengeri Szolovki-szigeteken. Ekkor a rabtáborok hálózatán belül már 23 átnevelő munkatábornak nevezett koncentrációs tábor is létezett. (Az orosz szocialisták példáját követve Németországban a nemzeti szocialisták 1933-as hatalomátvételük után a Szovjetunió lágereit tanulmányozva szervezték meg saját munkatáboraikat. )

A második világháború után hazánk is tragikus módon, közel egymillió fő elhurcolása útján lett részese a Gulag történelmének. Sok magyar egyszerű járókelőként esett fogságba. A korszak egyik típusfigurája volt, aki leugrott a Körútra cigarettáért és öt év múlva tért haza Szibériából. A Magyarországról törvénytelenül elhurcolt civil lakosok és a katonák a GUPVI táborrendszerébe kerültek. Ez egy orosz mozaikszó, mely a Hadifogoly˗ és Internáltügyi Főigazgatóság nevének rövidítése. A Magyarországról elhurcolt hadifoglyok és civil lakosság száma kutatások szerint elérte a 950 ezer főt. Ebből 300 ezer katona a nyugati szövetségesek fogoly-és munkatáboraiba, 650–700 ezer katona és civil lakos szovjet táborokba került. Közülük csak körülbelül 400 ezren tértek haza.

Lenin a fehérneműk között

November 7-e Magyarországon a szovjet megszállás időszakának legutolsó esztendejéig piros betűs „állami ünnep” volt. A kommunista diktatúra fontos igazodási pontjának számított ez az ünnep: még a budapesti Oktogont is átkeresztelték „November 7-e tér”-re. A rákosista-kádárista retorikában a bolsevik puccs napját kizárólag a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”-ként (NOSZF) volt szabad emlegetni és leírni Magyarországon.

Az „ünnep” alkalmából vagy az iskolákban, vagy több iskola tanulóit összeterelve nagyobb előadótermekben (gyakran mozikban) több órás előadásokkal emlékeztek meg az eseményről diákok közreműködésével, militarista szellemű kórusműveket és színpadias jeleneteket előadva. Ezeket az iskolai rendezvényeket még az 1980-as években is gyakran látogatták meg magas rangú szovjet katonatisztek.

A budapesti Városligetben, a Felvonulási téren, nem messze a korábbi Sztálin-szobor helyétől, a felrobbantott Regnum Marianum templom csonkajaira épített monumentális Lenin-szobor előtt hosszú sorban várakoztak koszorúzásra az oda vezényelt emberek; ez még 1988-ban is így zajlott. Ezen a napon kötelező jelleggel még a kirakatok díszletei is november 7-éről szóltak; Lenin mellszobra virított a fehérneműk között például az Aranypók üzlethálózat egyik kirakatában.

Szolzsenyicin, Oroszország élő lelkiismerete

A Gulag táborrendszerét Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író tette közismertté a Nyugat minderről tudni nem nagyon akaródzó, egyre inkább a baloldal felé tolódó közvéleménye előtt. Szolzsenyicin a Rosztovi Egyetemen matematikát és fizikát, majd irodalmat tanult. A második világháborúban egy tüzérosztag parancsnokaként vett részt. Egy gyermekkori barátjának írott levele miatt, melyben bírálta Sztálint, 1945-ben letartóztatták. Ezután 11 évet töltött börtönökben és munkatáborokban. 1956-ban rehabilitálták, ekkortól matematikát taníthatott. Hamarosan írással kezdett el foglalkozni. Kezdeti művei Oroszországban hamar népszerűek lettek.

Szolzsenyicin saját Gulag-beli élményeiből merítve írta meg igazán jelentős műveit, amelyek révén már életében klasszikussá vált. Első volt ezek sorában az Ivan Gyenyiszovics egy napja. Az 1960-as évek közepétől főképp külföldön jelentek meg írásai, melyek alapján szovjetellenesség vádjával 1969-ben kizárták a szovjet írószövetségből.

Az 1973-ban írt A Gulag szigetvilág című regénye miatt Szovjetunió Legfelsőbb Tanács megfosztotta szovjet állampolgárságától és kiutasította az országból. Ez a világszerte közismertté váló mű számolt be először a szovjet rabtáborok borzalmairól. Szolzsenyicin 1973-tól 1994-ig élt az Egyesült Államokban, 1990-ben kapta vissza állampolgárságát, 1994-ben tért vissza Oroszországba. A konzervatív értékrendszeréhez ragaszkodó, hazaszerető, így a Nyugat számára is „csalódást” okozó írót úgy emlegették: Oroszország élő lelkiismerete.

Szovjetunió, 1940-es, 50-es évek. Egykori Gulag táborok helyszínén készült fotó –Tomas Kizny lengyel fotóművész alkotása. MTI Reprodukció