×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

1956. október 30.: kimenekül a szovjet haderő Budapestről

 

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – a mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

 

 

Talán a mai napig nem értékeljük kellőképpen a „pesti srácok” világra szóló haditettét: elérték, hogy 1956. október 30-31-én kivonja megszálló csapatait Budapestről a szovjet hadsereg, mely a világ legerősebb szárazföldi haderejével rendelkezett. Bertalan Péter Tamás, a VERITAS Történkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa eddig feltáratlan részletekkel egészíti ki a történteket, melyeket többek között a hálózatkutatás módszereivel vizsgál.

 

– 1956. október 30-án vagyunk. A szovjet haderő megkezdi csapatai kivonását Budapestről. Milyen okokból hozták meg ezt a döntést?

– Ennek kutatásaimból és a korszak politikai, nagypolitikai, nemzetközi helyzetét vizsgálva három nagyon fontos okát, illetve előzményét látom. Az első: 1956 februárjában Nyikita Szergejevics Hruscsov új „brandet” teremt a XX. kongresszussal. Ami ott elhangzik, olyannyira titkos, hogy amikor a tanácskozás látszólagos befejezése után a meghívott kétezer küldött már hazakészülődne, szállodájukban megkapják az értesítést, hogy még nem kell hazamenni, „itt még valami lesz”. A beszéd végén döbbenten jönnek ki a teremből. Páran még félnek is, hogy Szibériába kerülnek pusztán azért, mert ezt a beszédet végighallgattatták velük. Ez is a „bizánci diplomácia” része. A másik előzmény 1956 áprilisának közepére vezethető vissza: ekkor Hruscsov tesz egy látogatást Nagy-Britanniában, ahol Anthony Eden miniszterelnökkel, emellett a brit Munkáspárt elnökével és II. Erzsébettel is megbeszéléseket folytat. A hadicirkáló fedélzetén Portsmouthba érkező pártfőtitkárt megelőzi Malenkov, aki egy Tu–104-es sugárhajtású repülővel érkezik Londonba A gyakorlatilag üres gép, mely egyébként majdnem lezuhan, mert kifogy az üzemanyag, egyértelmű szovjet erődemonstráció. A hadicirkálón Hruscsovval érkezik a tárgyalásra Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin is, aki akkoriban a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke. Nagyon kíváncsi lennék, mi hangzott el ezeken a megbeszéléseken.

– Nyilván érdekelhette ez a különféle szolgálatokat is.

– A brit titkosszolgálat MI5-ös (Military Intelligence, Section 5) részlege az elhárítás, a külügyminisztérium és a brit miniszterelnökség határozott utasítása ellenére bepoloskázza Hruscsov szobáját tehát valószínűleg megfigyelik az egész tárgyalássorozatot. Ide kapcsolódik egy kis intermezzo története is. Lionel Crabb alezredes, búvár megpróbálja kikémlelni azt a korszakban szupermodernnek számító Ordzsonikidze cirkálót, amivel Hruscsov Nagy-Britanniába jött. Ez a kíváncsiság végzetesnek bizonyul: Crabb életét veszti, még ma sem tudjuk, hogy milyen körülmények között. Brutálisan megcsonkított holttestét több mint egy év múlva, a tengerből fogják ki. A balul sikerült akció után a brit szolgálatoknál tisztogatás történik, leváltják az MI6 egyik vezetőjét. A későbbi brit hivatalos bejelentés szerint az MI6, tehát a brit hírszerzés és a CIA közös, engedély nélküli akciója volt az április 19-i művelet. Mindezekből arra következtetek, hogy Hruscsov látogatását egyfajta titkosszolgálati, hálózati mozgás is kíséri. Crabb aktáit egyébként 2006-ban ötven évre titkosítják. Felvetődik, hogy vajon miért.

– Mégis, mit akarhatott a szovjet pártfőtitkár Londonban 1956 tavaszán?

– Ha az ezzel kapcsolatos források hozzáférhetők lesznek, szerintem bizonyára azt fogják alátámasztani, hogy Hruscsov már áprilisban megpróbálja bebiztosítani a hátát. Sejti, hogy a XX. kongresszus „eredményei” miatt (bár ezek szerintem inkább látszateredmények, s arról külön konferenciát lehetne rendezni, hogy mennyiben más Hruscsov politikája, mint Sztáliné) erre szüksége lesz. Érdemes elvégezni 1956 nyugati sajtómegjelenéseinek, valamint a média híreinek, társadalmi transzformációjának vizsgálatát is! Sokszor megírják a történészek, hogy kevés nyugati tudósítóval van jelen a média a magyar forradalom idején, akik egy ideig végzik a dolgukat, majd gyorsan „elhallgat” a sajtó. Szerintem már 1956 áprilisában megkezdődik a nyugat-európai közvélemény elaltatása.

– Miből vonja le ezt a következtetést?

– A brit média például 1956 áprilisában már majdnem kizárólag csak Grace Kelly és III. Rainer monacói herceg házasságáról, júliusban pedig Marilyn Monroe és harmadik férjének Arthur Millernek a nagy-britanniai útjáról szól. Máig terjedő üzenete van annak, hogy a Nyugat érti-e, értékeli-e Közép- és Kelet-Európa kérdéseit.

– Említett egy harmadik okot is.

– Harmadjára, de nem utolsó sorban említeném a magyar fegyveres ellenállást: a katonai vezetést nyilván meglepte a forradalmárok hősiessége. Figyelemre méltó, ahogy a forradalmárok mozognak az általuk stratégikusan megszállt területeken.

– Ennyire kiérlelt volt az ellenállók együttműködése, hogy stratégiát emlegethetünk?

– Én a nemzetközi politikát és a hálózatokat, titkosszolgálati mozgásokat vizsgálom, de ha egyszer valaki tanulmányozza majd az 1956-os forradalmárok katonai mozgását, ott is fog találni nagyon jól szervezett „stratégikus” mozgást. A forradalmárok összedolgoztak, e szempontból a forradalom és szabadságharc egy katonai siker is.

– Úgy látja, hálózatként is lehetne értékelni, kutatni a forradalom különféle csoportjai, gócpontjai közötti együttműködést?

– Igen, ha esetleg majd fiatal kutatók, történészek foglalkoznának ezzel a kérdéssel is, hogy miképpen működtek együtt azok a forradalmi vezetők, akik irányították a többnyire fiatal felkelőket, a munkásokat.

Budapest, 1956. október 30.: Mesz János („Tuskólábú” vagy „Falábú Jancsi”), a Corvin közi felkelőcsoport tüzérparancsnoka az Erkel Színház előtt áll a Köztársaság téri pártház ostromakor (Fotó: MTI/Erich Lessing)

– Gondolom, ezt azért az oroszok sem nézték karba tett kézzel. Milyen lépéseket tettek az adott helyzetben?

– Lineárisan megközelítve két személyt tartok „nagyon veszélyesnek” ebben az időszakban Magyarországra nézve. Az ő szerepük ma egy kicsit elhanyagolt a történettudomány szempontjából

– Ki ez a két személy?

Mikojan és Szuszlov, ők ebben az időszakban szinte ingajáratban közlekednek Budapest és Moszkva között. „Békegalambként” is lehetne nevezni őket, persze szigorúan csak idézőjelben, hiszen a jelmez alatt igazi „héjaként” viselkedtek. Nagy Imre vagy bárki más felé a világban ők a tárgyalópartnereiknek afféle bizánci stílusú külpolitikai aspektust közvetítenek.

– Az 1956-os szabadságharc résztvevői közül sokan emlegették a „fegyverszüneti megállapodást” október 30-a, 31-e kapcsán, ami a felkelők és a szovjet haderő között jött létre és amely szabályozta ezt a kivonulási aktust. Létrejött-e valóban ilyen megállapodás?

– Valóban ide kapcsolódik az a legendás történet, amit az ötvenhatos hősök, szabadságharcosok is emlegettek, hogy október 30-án valami belerobbant a hazai és a nagypolitikába is. Tulajdonképpen az történt, hogy ez a két utazó nagykövet magával hozta egy szovjet kormánynyilatkozat teljes szövegét. Ez az 1300 szavas szöveg nyugodt és észszerű javaslatokat fogalmaz meg a Varsói Szerződés (VSZ) országai közötti kapcsolatok megjavításáról. Október 30-át írunk, amikor ez a nemzetközi protokollnak megfelelő szöveg a magyar vezetők kezébe kerül. A dokumentum Nagy Imrét teljességgel „elaltatja”, vagy legalábbis a vészt jelző szeizmográfjait erősen lecsökkenti. Nagy Imre és köre elhiszi, hogy valóban normalizálni akarja Moszkva a VSZ-tagokkal kialakított viszonyát. Jurij Andropov, akkori szovjet nagykövet magatartása is ráerősít a „bizánci” diplomáciai hálózat elaltató munkájára.

Budapest, 1956. október 30.: Átállt szovjet páncélkocsi az Astoria szálló előtt az 1956-os forradalom idején (Fotó: MTI /Balassa Ferenc)

– Hogyan altatták el a gyanakvását, miben bízhatott Nagy Imre?

– Az említett, 1300 szavas dokumentum rímel az általa kilenc hónappal korábban írt tanulmányra. Ebben Nagy egyenlőséget, függetlenséget, szuverenitást és a be nem avatkozás politikáját szorgalmazza az úgynevezett bandungi alapelvek mentén. A későbbi időszakban, 1961-ben alakul ki ugyanis végleg a nemzetközi politikában a „harmadik világ”, ennek Josip Broz Tito jugoszláv elnök az egyik vezető alakja Dzsaváharlál Nehru indiai kormányfő és Gamal Abden-Nasszer, Egyiptom elnöke mellett. Az általam említett, brit források által is alátámasztott nyilatkozatban, melyet az úgynevezett „békegalambok” hoznak Budapestre, ezek az alapelvek szerepelnek. Amit pedig Nagy Imre korábbi tanulmánya is tükröz: a miniszterelnök feltétlenül hitt a nemzetközi diplomáciában. Tökéletesen ismerik őt és gondolkodását a szovjetek is. Hogyne ismernék – korábban a Szovjetunióban élt, így az ő logikájuk szerint gondolkodott. Ismerik tehát a szovjetek Nagy Imre profilját, ezért tudják megtéveszteni ezzel a nyilatkozattal, ami semmire nem kötelező „nagypolitikai garanciákat” tartalmaz. Nagy Imre pedig az utolsó pillanatig bízik ezekben a minden hájjal megkent, bizánci elveket követő diplomatákban.

– Kimondható-e, hogy amikor a szovjet hadsereg megindítja november 4-én a Forgószél hadműveletet, melynek egyik katonai célja Budapest elfoglalása, megszegnek egy korábban a magyar kormánnyal kötött megállapodást?

– A források tovább gondolását, valamint elemzését érdemelné a helyzet vizsgálata. A korabeli Szovjetunióban van egy katonai és egy politikai, de még egy titkosszolgálati elit is, mely a fenti kettő között működik. A budapesti felkelők hősies ellenállása meglepte mindhárom elitet. A katonák október utolsó napjaiban bénultan nézik a történteket, a „fronton” szolgáló csapatparancsnokok ugyanis valószínűleg nem ismerik Mikojan és Szuszlov mozgását. A szovjet katonák tehát egy olyan vezetéstől, akár a második vonalban levő, magasabb parancsnokságtól kapták meg a kivonulási parancsot, akiket nem avattak be ezekbe a nagyhatalmi játszmákba. Szerintem tehát a politika valóban megszegte ezt a nyilatkozatot, miközben az orosz katonák azt a parancsot hajtották végre, amit a második vonalbeli katonai parancsnokság nekik adott. Közben a diplomácia boszorkánykonyháiban új „mérget” főztek ki a forradalmárok számára. Október 31-ről november 1-jére virradó éjjel Hruscsov a Moszkvában tartózkodó kínai küldöttséggel tárgyalt. A kínai küldöttség elutazásakor a diplomaták közölték, hogy a beavatkozáshoz Mao Ce-tung jóváhagyása még szükséges.

– Megvan-e ez az 1300 szavas dokumentum?

– Igen, brit diplomáciai forrásokban hozzáférhető.

– Magyar történeti források szokták idézni?

– Tudomásom szerint nem idézik; nem azért, mert nem hozzáférhető, vagy mert ne tudnának róla, hanem azért, mert ezekben a napokban, 1956. október 30-a és november 4-e között annyira „pörögnek” az események, hogy elhomályosítják ezt a momentumot. Másrészt – legyünk őszinték – a történeti kutatások ezt az időszakot vizsgálva sokáig a Kreml hatalmi centrumából indultak ki, Münnich, Kádár és Hruscsov, vagy a júniusig még szerepet játszó Molotov személyére koncentráltak. A Nyugat magatartását 1956-ban mindenki a szuezi válsággal igyekszik megmagyarázni, holott szerintem már jóval korábban megindul Hruscsov részéről a Nyugat „elaltatása” is – a már említett londoni útja is erre utalt.

– Hogy kell elképzelni október 30-31-én a korabeli Budapestet, elhagyták a felkelők állásaikat a csapatkivonás után?

– Nem ürítették ki az elfoglalt állásokat, elmondható tehát, hogy a szovjet invázióig jelen vannak a főbb pontokon. Nem adják fel a Corvin közt vagy a Széna teret, és a mozgó ellenállási pontokat sem.

Budapest, 1956. november 1.: A Corvin közi szabadságharcosok csoportja (6x6 cm-es másolatról reprodukált kép; az eredeti fotó-negatívot 1957-ben lefoglalta a megtorláson dolgozó hatóság); az első sorban guggolnak (balról): Bérczi Miklós ("Jampec"), Jánoki Attila, Méhes Pál ("Bundás"), Kiss Károly, Jánoki László, Verebi Oszkár (fotós) és Neumann Tivadar. Állnak: Horváth József ("Lisztes") (b1), Kóté Sörös József ("Holi") (b3), Köte Gyula ("Jura") (b7, lefelé néz), Sanyi, "Szöszi" (magas szőke), "Feri" (b11), Wittner Mária, (barna, b13), Havrilla Béláné Sticker Katalin (j6), mögötte: "Kalapos" (j5), Pászti Tóth András (j4), Varga János (j3), Hultai István őrvezető (j2) és Kovács János százados (j). A VIII. kerületi Vajdahunyad utca 41-es számú házban 1956. október 25-én alakítottak ki harcálláspontot a felkelők.  Őrhelyeiket nem adták fel (Fotó: MTI/Reprodukció)

– Mit ért „mozgó ellenálló pontok” alatt?

– A felkelők tovább „mozgatták” azokat a pontokat, melyeket október 24-25-én foglaltak el. Tudták, hogy működik a szovjet katonai felderítés, és hogy a harcértéket valószínűleg rontja a statikusság. A forrásokban látom, a forradalmárok miképpen mozgatták ezeket a pontokat. Így például változtak az ellenállási pontok a főváros területén, ezért az orosz csapatok számára is nehezen voltak követhetők. Gyorsan mozgó, könnyű fegyverzetű, Pestet jól ismerő csoportok ezek. S az a dicsőség lapjaira írható, hogy ezek a fiatalok pár nap alatt váltak a gerilla hadviselés mestereivé. Érdekes lenne a hálózatkutatás módszereivel megvizsgálni, hogy hol vannak ebben az időszakban azok a mozgó ellenállási pontok, melyek a szovjet tankokat sorra meg tudják akasztani.

Budapest, 1956. november 1.: Havrilla Béláné (b), született Sticker Katalin és Wittner Mária szabadságharcosok, a VIII. kerületi Vajdahunyad utca 41-es házban működő felkelő csoport tagjai, kezükben fegyverrel, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc idején (Fotó: MTI/Tóth László)

– Irányítóik is pár nap alatt váltak katonává?

– Ez megint egy jobban megvizsgálandó szála lenne történelmünknek, szabadságharcunknak ugyanis van egy szervezett jellege is. Azoknak, akik a végletekig kitartottak, azért voltak már tapasztalataik harci cselekményekben.

– Mi az oka annak, hogy 1956. október 30-a kapcsán nem a szovjet csapatkivonás kezdetét, hanem a Köztársaság téri pártház ostromát emlegetjük?

– Nyilván a forradalom történetének is megvannak a csomópontjai. Talán a nekünk, a történeszeknek is hibánk, hogy ezeket a csomópontokat emeljük ki egy folyamatból. Ha megfigyeli a „történetírás történetírását”, konferenciákat rendeznek például arról: meddig tartott a Kádár-korszak? Én ebben egy kicsit megbocsátóbb vagyok, elismerem ugyan a szakaszolás fontosságát, de látom a kontinuitást is. Ezek a forradalom történetéből kiemelt csomópontok is változnak.

– Ez viszont nem csökkenti ennek a napnak a jelentőségét.

– A szovjet csapatok kivonására igenis büszkének kell lennünk. Október 30-31-én mozgásba hoztuk a világ legerősebb hadseregét: a szovjet hadsereg rákényszerült számos új gárdahadosztálya bevetésére és a tisztek egy részének lecserélésére. A júliusban kidolgozott Hullám (Volna)-terv nem járt sikerrel, mivel az csak a fővárost és az osztrák határt érintette. Igen komoly erők és új egységek kellettek ahhoz, hogy kezdjenek valamit a magyar szabadságharccal. A Forgószél hadművelet kidolgozásával Mamszurov altábornagyot bízták meg.

Budapest, 1956. október 31.: Elvonuló egységek a budapesti utcákon. Szovjet T-54 harckocsi hajt a Városligeten keresztül, háttárben a Hősök tere és a millenniumi emlékmű (Fotó: MTI/Fényes Tamás)

– Hogy kezelték ezt a kényszerű kivonulást a szovjet erők, volt erre példa addigi történelmükben?

– Nem nagyon látunk erre példát, de szintén Budapestnél, 1945-ben már előfordult, hogy megakadt a város tervezett ostroma. Ha jól emlékszem, Kamen Nevekin neves bolgár történész például elismeri Budapest Erőd című munkájában, hogy a magyarok jó katonák. Pjotr Lascsenko, a Magyarországon állomásozó szovjet erők különleges hadtestének parancsnoka is emlékezik például világháborús tapasztalataiból arra, hogy a magyarok szerinte bárkivel szemben képesek ellenállni. Érdemes lenne megvizsgálni a csoportok közös szociológiai jellemzőit vizsgáló tudomány, a prozopográfia alapján a Magyarországon a második világháború után nálunk állomásozó és az 1956 leverésében részt vevő főtisztek pályafutását. Egy részüknek van magyarországi, a világháborúban szerzett tapasztalata. De az osztrák határt lezáró Hacsatulovics Babadzsanjan és Hadzsi Mamszurov tábornokok is ismerik Közép-Európát és a magyar viszonyokat. Tudták tehát azt is, hogy nagyon kemény ellenállás bontakozhat ki az országban.

Budapest, 1956. október 31.: Elvonuló egységek Budapesten, az Oktogonnál. A Sztálin út/Magyar Ifjúság útja (korábban és ma: Andrássy út) fölött egy varieté-elődás címe olvasható a molinón: „Kijavítjuk a történelmet” (Fotó: MTI/Fényes Tamás)

– Különös, hogy az oroszok, nem sokkal Budapest váratlan lerohanása előtt, még sikeresen kicsalják Budapestről Maléter Pált – azt a volt „spanyolost”, aki pontosan ismerhette a szovjet elaltatási, manipulálási technikákat.

– Maléter Pált valóban tőrbe csalják. Egyetértek azzal, hogy a spanyolosok a „vérvonal”, a konspiráció legravaszabb technikáit ismerő személyek voltak. Őt szintén, mesterien elaltatták ugyanazzal a balkáni diplomáciával, mint Nagy Imrét. A spanyolosok közé tartozik egyébként Tömpe András is, aki elkezdte megszervezni a magyar államrendőrség politikai rendészeti osztályát 1945 után, és konfliktusba kerül Péter Gáborral. Majd kinevezték a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának vezetőjévé. Ezután Farkas Mihállyal keveredik összetűzésbe. Tömpét és feleségét szovjet pártfogói kimenekítik Dél-Amerikába, ahol fedővállakozásba fog szovjet állampolgárként, NKVD-s (belügyi népbiztosság), majd KGB-s tábornokként. 1959-ben többszörös milliomosként – egyúttal a szovjet elhárítás tábornokaként – térhetett haza. 1968. augusztus 24-ei keltezéssel levelet ír az MSZMP Központi Bizottságának, így tiltakozik a csehszlovákiai bevonulás ellen. Ezután a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke lett. 1970 őszén felmondott egyik beosztottjának, Kiss Jenőnek, az egyesület volt párttitkárának. Kiss felvette a neki járó végkielégítést, és nem élt jogorvoslati lehetőséggel a felmondás ellen, röviddel később azonban feljelentette Tömpét a párt V. kerületi Végrehajtó Bizottságánál. Tömpe kérelmezte az ügy felülvizsgálatát, mire fegyelmit indítottak ellene és az őt támogató alapszervezeti párttitkár ellen. Az ismételten lefolytatott vizsgálatot követően újfent elutasították Tömpe kérelmét. 1971. december 15-én öngyilkos lesz. Szerintem pszichésen belekergetik ebbe. Vagy hadd említsem Uszta Gyulát, aki a Magyar Partizán Szövetséget vezette; mivel közötte és Maléter között volt bizonyos konfliktus, nincs kizárva, hogy törlesztett, amikor Maléterre vallott, akinek kivégzéséhez részben ez is hozzájárulhatott.

– Mit a véleménye azokról az itt-ott felbukkanó történészi álláspontokról, melyek szerint „csak taktikai lépés volt” a szovjet csapatok kivonulása Budapestről? Azt is felvetik, a megbízhatatlannak tűnő, a fővároshoz túlzottan kötődő katonák, köztük a kárpátaljaiak lecserélése, felváltása volt a cél.

– Szerintem ez az álláspont nem támasztható alá. Ha megfigyeljük, hogy kik mozognak a háttérben: Hruscsov, Malenkov, Szuszlov és Mikojan mellett Andropov is, aki később az SZKP főtitkára lesz, látható, hogy milyen jelentős politikai tényezők vettek részt ezeknek a napokban a politika legfelsőbb szféráiban. Mivel nagy számú szovjet katona vonult ki Budapestről, semmiképpen nem látom magyarázatnak azt, hogy valamiféle megbízhatatlan erőket szertettek volna lecserélni.

(A sorozat címlapképe: Muhr Ottmár huszárezredes hősi halála a limanovai csatában. Korabeli képeslap)

A sorozat cikkeit ide kattintva nézheti meg.