×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Eszkimók és Hikádé Aladárok

 

 

Bajban van ismerősöm, akinek Történetek az eszkimóháborúból címmel írt, 1994-ben megjelent kisregényét éppen angolra fordítanák. Az a szó ugyanis, hogy „eszkimó”, ma már nem PC. Politikailag – legalábbis a szörnyű orwelli újbeszél korában, amelyben élünk – nem korrekt.

Bajban vannak az eszkimók is. A drezdai múzeumban, ahol – egy minapi újsághírben állt – 143 műalkotás kap új, haladó és politikailag korrekt nevet, nem olvashatunk többé olyan szavakat a több száz éves alkotások katalóguscéduláján, hogy szerecsen, eszkimó(!) vagy hogy „törpe”. Hogy az alkotó viszont, aki ugyebár elnevezte a saját művét, hogy ő úgy gondolta, hogy…? KUSS! Rosszul gondolta.

Ez a KUSS! egy Petri György-idézet volt; a Dramolett című verséből, mely így néz ki:

– Kéremszépen!

+ Kuss!

– Kéremszépen, én…

+ Kuss!

– Kéremszépen, én csak…

+ Kuss!

– Kéremszépen, én csak azt…

+ Kuss!

– Kéremszépen, én csak azt szeretném…

+ Kuss!

– Kéremszépen, én csak azt szeretném mondani…

+ Kuss!

– Kéremszépen, én csak azt szeretném mondani, hogy…

+ Kuss!

– Kéremszépen, én csak azt szeretném mondani, hogy KUSS!”

A diktatúrákkal nem könnyű egyetérteni.

Németországban egyébként, ha már diktatúra, azt sohasem aprózzák el: 6300 utcanevet vizsgáltak át történészek, ennek egytizede akadt fent a rostán. Tehát a mintegy 630 új, PC utcanév között például hiába keressük Robert Koch, a tuberkulózis-kórokozó felfedezőjének nevét. Még a Mohrenstrassét is nyelvi őrizetbe vették, mert, kérem szépen, rasszista. Különben is, a mór megtette kötelességét…

Miért, vajon miért van az, hogy ezeknek az agyament, elképesztő baromságoknak a híre, olvasata úgy hat rám, mint a híres „petit gateau”, a madeleine-sütemény, melynek megízlelése, a gyermekkori ízek felidézése által Proust megírta híres, több száz oldalas regényfolyamát? Ne rettenjen meg az Olvasó, nem jön most több száz oldal, csupán egy mondatban rögzíteném, hogy ifjúkoromban, a létező szocializmusban (frankón, a K-rezsim így nevezte önmagát!) is hemzsegtek az átkeresztelt utcanevek.

Még a népszerű gyermekdalt (Kiskacsa fürdik) is nyelvi őrizetbe vették az egyik hazai óvodában. Akkoriban vonalas, szervezett dolgozó gyűlölte a lengyeleket. 1980-81-ben ugyanis kisebb antikommunista forradalom zajlott Lengyelországban, urambocsá’ klerikális felhanggal. (Sztálin segíts!) Az egyik öntudatos, vagy talán csak túl óvatos óvónő tehát így tanítgatta a dalocskát a kicsiknek: „Anyjához készül, az NDK-ba”. Legalább volt ritmusérzéke. Az nem jött volna, ki, politikailag aztán még úgy sem, hogy „Franciaországba”.

S ha már Franciaország, hát hogy ott is mennyi, de mennyi szép, új, politikailag korrekt jelenségbe ütközünk, ha, miként jó Bocskai István – ki ezt „a mi nemzetünk javát” hangsúlyozva írta le –, „a dolgot őt magát nézzük”! Arról az országról, s korán sem csak Proust okán, úgy omlanak nyelvemre azok a gyermekkort idéző kis sütemények, hogy édesség-mérgezést kapok tőlük.

Ott van például a vallás, ami nem más, mint ópium a népnek. Ezt a szép Marx-idézetet tanultuk mi a K-rezsimben (ki is mondta azt , hogy ez egy k…va ország? érdekes, nekem meg a Ká-rezsimről ugrik be mindig, Kádár helyett, az a bizonyos, nem túl szép, ká betűs szó. Ki mit utál, ugye…) a Világnézetük alapjai című tantárgyból. És még azt is megtanultuk, hogy a vallás, az „hamis tudat”. Így, szó szerint. És most Franciaországban rendkívül éberen (tetszik ismerni ezt a szót, ugye? woke, úgy mondják) őrködnek, hogy ne legyen hamis az emberek tudata.

Ezt bizonyítja egy franciaországi útjáról hazatért barátom beszámolója. Vasárnap lévén, egy kis településen betévedt egy csodás, ám üresen kongó templomba. Néhány igen idős ember volt szinte csak a misén.

Kifelé menet összeakadt egy helyes, fiatal hölggyel, aki készségesen eligazította a nagyobbacska városba visszaforduló busz megállóját illetően, hiszen maga is arra tartott. Útközben elbeszélgettek. Kiderült: a hölgy azért jár ide misére, mert lakhelyén, a városban, egzisztenciáját és baráti kapcsolatainak egy részét is kockáztatná, ha kiderülne, hogy templomba jár. Arról, hogy valaki keresztény, nem szabad, nem illik beszélni. Keresztények csak nagyon idős emberek „lehetnek”. (Akiket, attól hogy idősek, az "anitfasiszta" haladók még bármikor, büntetlenül agyba-főbe verhetnek a nyílt utcán, mivel keresztények.) Természetesen azt, hogy ha valaki muszlim vallását gyakorolja, szimpatikus és támogatandó dolognak tartja a közbeszéd. Az a közbeszéd, mely viszont súlyosan megbélyegzi mindazokat, akik nem baloldaliak.

Arról tehát, hogy ő konzervatív gondolkodású, mesélte a fiatal lány, csak barátai egy igen szűk, hozzá hasonlóan gondolkodó csoportjában mer beszélni, épp úgy mint arról, hogy nem kizárólag pozitív benyomásai vannak a bevándorlókról, migránsokról. Nagyobbacska lány kora óta például, magyarázza fenntartása okait, soha nem jutna eszébe, hogy egyedül lépjen az utcára sötétedés után. Napközben is rendre leszólítják, mindig és kizárólag afrikai hátterű fiatal férfiak, de úgy tesz, mintha nem hallaná. Este biztos, hogy nem úszná meg ennyivel. A bevándorlók, mesélte még búcsúzóul a lány halkan, körül-körül nézve, esténként az általuk lakott utcákban, ahová rendőr eleve nem nagyon teszi be a lábát, tűzijátékokkal lövöldöznek. Azért teszik ezt, hogy ha valóban lövöldöznének, amire drog- és egyéb ügyleteik okán időnként sor kerül, annak a hangja ne legyen olyan feltűnő, tűnjön a minden este hallható hepajnak. A lány gyorsan elköszönt, látszott, nem szívesen beszél ezekről a kérdésekről.

(Már megint, a kis sütemény. Emlékeznek? A K-rendszer kezét-lábát törte szerencsére csak részben megvalósult, idealizált céljukért, az üresen kongó templomokért. Képesek voltak havi, éves, és ötéves jelentések ezreit feldolgozni, terv készült ugyanis a hittanra járó gyerekek létszámának visszaszorításáról, a templomba járókat pedig a munkahelyükön elővették, s volt, aki ellen titkos rendőri eljárást, nyomozást indítottak a puha agyúak által puhának nevezett diktatúrában. Emlékszem, édesanyámmal pontosan nyolc villamosmegállóval távolabbra jártuk istentiszteletre. Pont úgy, mint ez a fiatal lány. Hogy a szomszédok, ismerősök észre ne vegyék. Egy szomszédunk is ugyanoda járt. Csak alig észrevehetően biccentettünk egymásnak. Mindenki tartott mindenkitől. Mindenki, aki nem volt elég haladó. Politikailag. Mert az volt korrekt.)

Egyébként politikailag az teljesen korrekt, szerintem is, hogy nem kell hangosan beszélni arról, hogy ott vannak valakik az országban több millióan, és akkor ez valakinek nem tetszik. Hogy nézne az ki? Elvenné a sütemény ízét.

A K-rendszerben például annál nem volt nagyobb tabu, mint hogy Magyarországon állomásozik vagy százezer orosz turista. Hobo egyik lemezéről (és akkor még örülhetett, hogy jelent meg legalább lemeze, nem úgy, mint a nemrég elhunyt, tizezrek által rajongott, átütő tehetségű Baksa-Soósnak, akit gyakorlatilag kiüldöztek az országból, és Erdős Péter, illetve Aczél elvtársak nagyobb dicsőségére aztán nem is zenélt többé) például kicenzúrázták azt, hogy „az orosztanár”. Lett belőle „a szőke tanár”. Minél orbitálisabbat hazudunk, annál nagyobb az országban egy főre jutó butaság. Márpedig „a tudatlanság: erő” – ahogy azt Orwell megírta.

Emlékszem, a K-rendszer kalapácsot soha nem látott „munkás”-korifeusai a diktatúra utolsó leheletéig kőműves-kalapáccsal verették le az utcanévtáblákat. Így például Kispesten a szép, hosszú Árpád utcát az 1980-as években nevezték át a sokkal szebben csengő Hikádé Aladár utcának. Tetszenek ismerni, nem? Nem?! Pedig ő volt a kispesti kommunista pártsejt egyik vitéz alapítója. Aladár, a haladár a tanácsköztársaság alatt az úgynevezett forradalmi törvényszék politikai fővádbiztosa, majd elnöke volt – villanyszerelőként. Aztán irattárosként tengette mindennapjait a Kremlben, néha Sztálinnal ebédelt. Később a Munkásőrség egyik alapítója (akkor még nem sejtettük: nem az Árpád utca átkeresztelése volt a jó humorérzékű kispesti szocialisták utolsó, a poént grammra kimérő tréfája).

Nacionalista elemek sötét üzelmei által viszont (Sztálin, kegyelmezz!) a rendszerváltás után ezt a haladó utcanevet múltba forduló módon visszaváltoztatták a reakciós Árpád névre.

De én reménykedem. Bízom egy szebb jövőben, egy haladó, politikailag korrekt fordulatban. S mivel ez az Árpád, vagy ki, utcanévként meg nem maradhat, ami engem illet, e közterületnek legszívesebben az Eszkimó utca nevet javasolnám. Hideg és semleges, ahogy kell.

Kár, hogy ez a szó politikailag nem korrekt.