×
Mégis, mit várunk még? Eljött ide, megemelve és (egyetemes) egyháztörténetileg kitörölhetetlen ténnyé tett látogatással megerősítve az eucharisztikus kongresszus színvonalát; igenis találkozott a legfőbb közjogi méltóságokkal; a legkevésbé sem véletlenül leállíttatta a pápamobilt, hogy fölemeljen és megcsókoljon csecsemőket. Mindemellett Orbán Viktor előtt állva kimondta, megnevezte budapesti útja, missziója legfontosabb üzenetét. S ez nem más, mint a hagyományos értelemben vett család fennmaradása volt.
„Annuntio vobis gaudium magnum:habemus papam!” (Nagy örömhírt mondok nektek: van pápánk!) – rendszerint ez a mondat hangzik el a pápaválasztó konklávét követően.
Ha korunkban még divat volna nagy kórusműveket, oratóriumokat írni, talán megihletné valamelyik szerzőt mindaz, ami mostanság Ferenc pápa magyarországi látogatása körül történt; drámának induló, ám vígjátékba forduló, majd barokk stílusú, dörgő és diadalmas, Händel Messiására hajazó kórusművel záruló darab lenne talán. S ez volna a címe: Habemus papam.
Mert, nézzük csak, mi történt. Szó esett először is arról, még az év dereka felé, hogy – a pandémia okán immár második nekirugaszkodásra – megrendezik Budapesten a tavalyra tervezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Nem kerül sor ilyesmire csak úgy ripsz-ropsz: a borzasztóan világi Franciaországban régente ellenségesen kezelt eseményt hazánkban 1938-ban rendezték meg utoljára. Elképesztő pillanat volt, a hit gyöngyszemének Duna-parti megcsillanása civilizációnk szinte teljes összeomlása, a ránk váró, irtózatos veszteségeket hozó háború és a török idők óta nem tapasztalt kegyetlenségű, több emberöltőnyi megszállás(ok) előtt. Németország nem engedte el ide az osztrák híveket, a Szovjetunióban pedig már több évtizednyi terror sújtotta addigra a keresztény egyházakat.
De ne veszítsük el történetünk fonalát. Amikor biztos lett végre, hogy megrendezésre kerül a történelmi esemény, egyszerre csak valakik egy jól előkészített és eleinte sikeres (ahogy Erdélyben mondják) divízióval, megosztási kísérlettel elhíresztelték a sajtóban, hogy Ferenc pápa ugyan eljön erre az eseményre, de nem kíván találkozni hazánk legfőbb közjogi méltóságaival.
Ügyes akció volt, s mint az ördög minden műve – a készülő kórusműben itt talán fejhangon tudnának csivitelni és közben félelmetesen zúgni, mint valami száz évvel ezelőtti avantgárd darabban, vagy a 2001 Űrodüsszeia című film aláfestő zenéjében hallható – hazugság.
Mert hát nem, Ferenc pápának valószínűleg esze ágában sem volt, hogy ilyen otrombasággal járassa le a kétezer éves intézményt.
Nos, tehát eljött ide. De az ördög tovább muzsikált. Meddig, susogta, meddig volt itt Ferenc? Csak pár órát. És hová ment? Szlovákiába. Nos, mint kiderült, az egyházfő szlovákiai hivatalos, több napos látogatást a Vatikán már jóval korábban lefixálta, egyeztette. Az eucharisztikus kongresszus és hazánk politikai és a keresztény értékrendszerben betöltött súlyát emeli ki, hogy a tavalyról átnyúló, idén megszervezett rendezvényt mégis beleszőtte, kombinálta a pápa hivatala – tehát egyesítették az egyházfő felvidéki látogatásával a budapesti, fontos zárómisét.
S míg mások (bezzeg)Szlovákiáznak, mi, magyarok ámuljunk csak el: milyen nagy ez az ország, Mária országa, akinek Szent István (oltárra emelését, ugyebár, alig egy hónapja, augusztus 20-án ünnepeltük) árván maradt hazáját felajánlotta. Hogy mekkora is ez a már csak szívünkben létező ország. hiszen Ferencnek is több napig tartott, mire közepét s az egyik északi régióját bejárta.
A hajdani székesfőváros után, ahogy ezt a mi szívünk térképén látjuk, elért a koronázó városba. Pozsonyba, amely évszázadokon át volt Magyarország fővárosa, jóval tovább, mint mióta Budapestnek hívjuk hazánk szívét, Pozsonyba, melynek egész óvárosát, annak minden ódon épületét magyar és német mesterek tervezték, emelték. Figyelhettük aztán, ahogy Ferenc tovább megy a szép fekvésű Eperjesre (melynek tájai oly ismerősek, nemrég még honvédeinknek is azok voltak, s jó ott megszállni manapság is). Aztán a Rákóczi szívét őrző Kassa városába, ahová Márai oly nagy hévvel, izgalommal tért vissza, az akkor visszatért szülővárosba. Oda vitték Lolával a barbár hatalmak által indított budapesti bombázások elől családi kincseiket.
A tehetetlen düh ördögi csapkodása mellett, melyet azt váltott ki, hogy az egyházfő mégis eljött ide, és természetesen beszélt az ország választott vezetőivel, a szurtos képű Lucifer mesterkedéseként talán, de olyas híresztelések bugyogtak fel a mindent becsatornázó média mélyeiből, hogy bizony a pápa nem támogatja ám a kereszténység és az európai/észak-atlanti civilizáció legelemibb normái, alapértékei alapján tájékozódó kormány etikai, elvi nézőpontját.
Ezt az elképesztő butaságot (miszerint Ferenc „gyűlöli Orbán nacionalista politikáját”, és azért volt itt csupán néhány órát, hogy kifejezze ezzel is ellenszenvét) olyan orgánumok is lehozták, mint a Le Figaro című, eredetileg konzervatív francia lap. Tehát hogy a katolikus egyház agg korú, legfőbb főméltósága csak azért idejönne, hogy itt táncikálva hosszú orrot mutasson, s jól kiszúrjon az ország legitim vezetőivel. Mintha a sunyi gyűlölet, s nem az egyetemes szeretet vallásának legfőbb követe lenne. A kórusmű itt átcsapna az ismert Rágalom-áriába.
Csakhogy ez az egész éppen fordítva igaz. Mint azt a minap kormányfőnk rádiónyilatkozatában elmondta: Ferenc „olyan keményen fogalmazott, ami nekem még sosem sikerült. Azt mondta, nem lehet engedni, hogy relativizálják a családokat. A család az apa, anya, gyerek, és pont. Ferenc pápa világossá tette, hogy a család: az apa, anya és gyerekek. Ebben nincs vita”.
És még valami: Ferenc egy igen fontos félmondatában, szavait a magyarokhoz intézve, felidézte: „veletek voltam” Erdélyben is. Utalt tehát a nemrég bemutatott csíksomlyói miséjére (néhány újabb lépés Mária hatalmas országában) egyértelműen tudatosítva, hogy ő azt magyar misének tekintette. Finoman felhozta tehát határon túli területeink ismert tényét. A pápa, ismételjük meg. Mégis, mi kell még?
Mégis, mit várunk még? Eljött ide, megemelve és (egyetemes) egyháztörténetileg kitörölhetetlen ténnyé tett látogatással megerősítve a kongresszus színvonalát; igenis találkozott a legfőbb közjogi méltóságokkal; a legkevésbé sem véletlenül leállíttatta a pápamobilt, hogy fölemeljen és megcsókoljon csecsemőket. Ez a jelképes diplomáciát is fontosnak tartó vatikáni politika részéről is igen fontos üzenet: a gyermek, a csecsemő, a család az első. Nem a kontinens elárasztásával, hanem gyermekek nemzésével kell a jövőnket biztosítani. Márpedig ez egy kardinális vita legfontosabb kérdése.
És mindazon felül, hogy megállt itt, misézett, gyermeket emelt a magasba – mindemellett Orbán Viktor előtt állva kimondta, megnevezte budapesti útja, missziója legfontosabb üzenetét. S ez nem más, mint a hagyományos értelemben vett család fennmaradása volt.
Világtörténelmi pillanat. Pont.
Gondoljunk bele: ezt akkor tette meg, amikor égen-földön-levegőben már a fegyvereken kívül mindennel támadják Mária országát, éppen azért, mert az kitart ezen álláspontja mellett. Ez a mondat tehát, ami elhangzott, egy örök pillanat. Nem háromórás, mint a látogatás, hanem örök. Ez egy másik időszámítás. De a perc-emberkék ezt úgy sem értik, s nem is baj, hiszen ez az üzenet nem nekik szól. Illetve értik, „nagyon is” – csak úgy tesznek, mintha nem így lenne, mint mindennel, ami nem az ő világukat erősíti. Az ördög pedig, oratóriumunkhoz visszatérve, maga az örök tagadás.
Tehát – szemben a világsajtó vérlázító hazugságaival, s megerősítve a Népszava tragikomikus publicisztikáját, melyben próbálják mentegetni a katolikus egyházfőt, s teszik ezt egy reggelire keresztényeket faló, szélsőbalos, az egyházat véresen üldöző és annak teljes felszámolására törekvő, sztálinista múltjától soha el nem határolódott politikai irányzat lapjában – elmondhatjuk, amit a pápaválasztásokkor szoktak kihirdetni: Habemus papam. Van pápánk, és elképesztő, hogy Szent István oltárra emelésének napja, augusztus 20-a után nem egészen egy hónappal talált meghallgatásra a Himnusz fohásza: nyújts feléje védő kart.
Szent István felajánlotta Magyarországot Szűz Máriának, és lám, amikor minden ellenünk fordul, honnan nyújtanak védő kart felénk, ki az egyetlen, a világpolitikában is figyelemre méltó tényező, aki kiáll mellettünk?
Hát ezért fejeznék be ágyúdörejerővel, Händel Messiását idéző diadalittas hangnemben ezt az elképzelt kórusművet, ha valaha megírnák.
A Népszava publicistája persze nem érti az egészet. Ő már ott tart, hogy Szent II. János Pál pápát (akinek szentté avatását, s hogy összerezzenhetett erre a véleményre a Vatikán! a szerző „elhamarkodottnak” találta) idézgeti meg izzadt kis írásában. Azt az egyházfőt, aki ellen egy – annak idején baráti szocialista országnak emlegetett – állam lelkes ügynökei halálos merényletet készítettek elő. Dobrevék vajon a lap előfizetői közé tartoznak?
