×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Kilenc/tizenegy, avagy a pipacshercegnő

 

 

Amikor, éppen húsz évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én reggel 07:55-kor felszállt az American Airlines 11-es járata, hogy Bostonból Los Angelesbe induljon fedélzetén 81 utassal, kilenc utaskísérővel és két pilótával, még senki nem gondolta, hogy talán a világtörténelem egy új fejezete kezdődik. A repülő, melyet eltérítettek, s így New York felé vette az irányt, az első olyan gép volt, mely becsapódott a World Trade Center északi tornyába. Kezdetét vette a történelem? Vagy minden időkre véget ért valami?

„Jegyezzétek meg: holnaptól már semmi, soha nem lesz olyan, mint eddig volt” – mondta éppen azokban a napokban egy filmesztétikai előadáson az egyik nyugat-magyarországi főiskola tanára. Tanítványaival úgy tekintették meg a CNN szeptember 11-én sugárzott, aláfestő zenével bemutatott összeállítását, mintha az egy film lenne. Zenével, szereplőkkel. (És: megrendezve? De ha igen, ki a rendező?)

Esztétizálásra akkoriban nem volt sok idő: mi sem tűnt természetesebbnek, mint hogy az Egyesült Államok válaszul lerohanja Afganisztánt majd Irakot.

Akkoriban úgy mondták: „biztonságosabb hely” lesz a világ.

Az Irak 2003. március 20-i lerohanásával kezdődő, némiképp elhúzódó második Öböl-háború, mely 2011. december 13-án ért véget, az amerikai hadsereg részéről 4487 halálos áldozattal járt. Eközben iraki részről 100 ezer, túlnyomórészt civil áldozat vesztette életét.

Afganisztán egy kicsit bonyolultabb történet, keményebb dió volt. Nézzünk egy korabeli újságcikket: „A szélsőséges ideológiát képviselő tálib hatalom más vallások hívei ellen drasztikus intézkedéseket foganatosított: a hindu kisebbséget például rendeletben akarták kötelezni arra, hogy ruhájukon feltűnő sárga jelet hordjanak. (…) A tálib fegyveresek géppisztollyal és nehézfegyverzettel rontottak neki egy felbecsülhetetlen értékű, monumentális Buddha-szobornak.”

2011. május 1-én washingtoni idő szerint 23:30-kor Barack Obama amerikai elnök bejelentette: a fő ellenségnek kijelölt Oszáma bin Ládent az amerikai erők megölték. Amerika tehát 2011-re biztonságos(abb) hellyé tette a bolygót, ám Afganisztánból valahogy még sem akaródzott hazajönni.

Innen már követhetetlen a történet: Amerika odament, bosszút állt, de aztán? Mégis, mi a csodának kellett az az újabb tíz év?

Szép az a vidék, a végtelenségig ringatózó pipacsmezőivel. A világ szeme rajta feledkezik időnként. A derék és békeszerető amerikaiak oly sokáig bámulták szédülten a pipacsmezőket, kerek tíz éven át, hogy egy napon arra ébredtek, Afganisztán valahogy már nem az övék.

Menekülhettek, szedhették a cókmókjukat. Addigra Irakban és Afganisztánban megközelítette az egymilliót a húsz éves háborúskodás áldozatainak száma.

Azért hagytak is valamit Afganisztánban, mert jó szívűek ám ezek a Földet minden áron biztonságosabb hellyé tenni akaró jenkik. (Emlékeznek még? Az oroszok/szovjetek meg „nemzetközivé” akarták tenni. Az sem került sokkal több mint 100 millió lemészárolt ember életébe. Bagatell.) Ott hagytak a ringó, illatos pipacsmezőkön ezek a kedves jenkik egy komplett regionális háború megvívásához elegendő fegyverzetet.

Kálmán Imre (akinek meg Amerikába kellett menekülnie azok elől, akik éppen akkor akarták a Földet nagyon biztonságossá tenni) operettet írna ma ennyi önzetlenségből. Az lenne a címe: A pipacshercegnő. Szinte látjuk a címszereplőt kekiszínű egyenruhában, ahogy áriáját énekli a ringó mezőben, kezében egy szép M4-es gépkarabéllyal.

Így lett aztán mára olyan biztonságos hely ez a mi Földünk, hogy már el is feledjük az oroszok által Afganisztánban szétvert öntözőrendszereket és a lakhatatlanná égetett, gyönyörű fővárost; hogy boldogságunkban és a pipacsok illatától megrészegülve nem is látjuk az amerikai egyenruhában masírozó tálib terroristákat, illetve dehogy: a haladó világ új harcosait.

S az ember elfelejti ebben a túláradó boldogságban, hogy ember; hogy is jutna eszébe az, amit Németh László válaszolt a szárszói konferencián Erdei Ferencnek arra, hogy mi az a harmadik oldal, ami se szocialista, se nem kapitalista.

„Tegyük fel, válaszolta, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lenni. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, s azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea az itt lakó pápuáké? Hát ez a harmadik oldal.”

Tehát, hogy mi lenne, ha békén hagynánk ezeket a jámbor vagy kevéssé jámbor embereket ott a Föld túlfelén. Megfeledkeznénk végre róluk. Ők nem özönlenének ide, és mi sem mennénk oda. Vagy, ha megtámadnak minket, hát megyünk, de nem maradunk ott húsz esztendeig, „demokráciát csinálni”.

„De azért kár sírni, kedves, ez nem az élet, ez csak egy film” – így vígasztal az LGT Mozi című száma. Egy film, amit megnéztek a tanítványok 2001. szeptember 11-e után néhány nappal. És soha, de tényleg, soha többé nem lett olyan a világ, mint annak előtte volt, és ezt akkor a Mester is megmondta.

Mi pedig hálásan felnéznénk az égre, de csak az emelvényt látjuk, ahol mintha a leépült szovjet pártfőtitkár integetne idült mosollyal, egy fél világ ura, ujja az atombomba kioldó kódját tartalmazó aktatáska zárján; aztán a CNN adására pillantva megértjük: dehogy Brezsnyev az. Már nem ő integet azzal a cseppet sem szenilis, hanem (mi az, hogy? nagyon is!) haladó szellemű vigyorral.

S látjuk magunk előtt, mint mindig ezen a napon, a lángoló, összeomló toronyházakat, s az űrfelvételeken is látható füstoszlopot, egy összeroppanó civilizáció megrendítő momentumait. Halljuk a kétségbeesésükben kiugró emberek testének egymás utáni, tompa puffanását.

És látjuk a távoli, afgán frontokat, ahol magyar vér is hullott: a Magyar Honvédség legtöbb áldozatot követelő missziójában hét katonánk veszítette életét. Látjuk azt a rendhagyó, ellenséges csapatok és hadvezérek, haditervek és döntő ütközetek nélküli háborút és ezt a Saigon-szerű, tragikomikus összeomlást, ezt a furcsa „békét”.

Csak azt nem tudjuk, hogy végül ki győzött.

A címlapfotó illusztráció.