×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Az afganisztáni kudarc átengedi Eurázsiát a Sárkánynak és a Medvének

 

Ahogy az amerikaiak elmenekültek Afganisztánból, az túlmutat a Biden "vezette" Egyesült Államok állapotán – a hatások és a következmények geopolitikai jelentőségűek és meghatározzák az USA- Kína- Oroszország hatalmi háromszög jövőbeli alakulását.

Erről közölt cikket a minap Spengler, azaz David Goldman amerikai közgazdász az Asia Times hasábjain, aminek a magyar nyelvű fordítását szeretném most megosztani olvasóimmal:

Az afganisztáni kudarc átengedi Eurázsiát a Sárkánynak és a Medvének

„Ez nyilvánvalóan nem Saigon.” – mondta Antony Blinken, az Egyesült Államok külügyminisztere a vietnámi kivonulásra utalva, miközben helikopterek vették fel a menekülő amerikaiakat a kabuli nagykövetség tetőjéről. Valóban nem. Ez a helyzet Amerika világban elfoglalt helye szempontjából összehasonlíthatatlanul rosszabb – írja Lánczi Tamás politológus a Mozgástér blogon.

A Sam Cooke-dal (What a Wonderful World) strófáihoz hasonlóan Blinken sem tud sokat a történelemről vagy a földrajzról. Ám a dalban szereplő fickóval ellentétben azt sem tudja, hogy egy meg egy az kettő, és ez alatt Oroszországot és Kínát értem.

Richard Nixon amerikai elnök három évvel a dél-vietnámi bukás előtt felvette a diplomáciai kapcsolatot Kínával, ezzel megszerezve Kína hallgatólagos beleegyezését, miszerint a kommunista győzelmet nem használja fel arra, hogy a forradalmat Délkelet-Ázsia többi részére exportálja.

Bármennyire is káros volt Amerika Vietnámban elszenvedett veresége, a régióra nézve korlátozott hatása volt. Az afganisztáni kudarc ezzel szemben Kína és Oroszországa számára vezető szerepet biztosít Közép- és Nyugat-Ázsiában.

Az amerikai bábállamot legyőzték a tálib irregulárisok – ez az első alkalom, hogy egy dzsihadista hadsereg győzelmet arat a nyugati katonai erőkkel szemben azóta, hogy 1842-ben Afganisztánban megsemmisítettek egy brit felderítő csapatot.

Ez összekovácsolja majd a dzsihadistákat Oroszországban, Kínában, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten. Amerikának a régióval szemben mutatott könnyelmű érdektelensége – amely odáig terjedt, hogy a saját és a szövetséges erők polgárainak jelentős részét ellenséges vonalak mögött hagyták – arról győzte meg a régió hatalmait, hogy Amerika enervált és erőtlen. Ez az utolsó méltatlan összetevő abban a hibasorozatban, amely megkoronázta az elmúlt 20 siralmas év hibáit.

Kínának és Oroszországnak nem maradt más választása, mint lépni. Ha ma nem vágják ki a dzsihadista rákos sejtet, akkor az egy ellenőrizhetetlen áttéthez vezet. 

Ha a jelenlegi termékenységi adatokat vesszük alapul, akkor 2085-re a dél-ázsiai muszlimok – pakisztániak, bengáliak, indonézek és indiai muszlimok – száma meghaladja a kelet-ázsiaiak teljes népességét.

A délkelet- és dél-ázsiai muszlimok száma a század végére elérheti a 2 milliárdot, ami közel kétszerese a kelet-ázsiai népességnek. Noha az ilyen típusú előrejelzések soha nem pontosak, de a relatív nagyságrendek megmutatják a lényeget: a dzsihadista hatásokra fogékony népesség óriási, és folyamatosan növekszik.

Az olyan művelt és írástudó muszlim országokban, mint Törökország és Irán, a termékenységi ráta jóval a reprodukciós szint alatt van. Pakisztánban, ahol az írástudás alig haladja meg az 50 százalékot, egy nőre még mindig 4 élve született gyermek jut.

A kínaiak és az oroszok fő gondja a belső biztonság. Ezt az aggodalmat tovább fokozza az a kínai gyanú, hogy az Egyesült Államok dzsihadista elemeket fog bevetni a kínai állam destabilizálásához, különösen annak porózus nyugati és déli határain keresztül.

Irán teljes jogú tagsága a Sanghaji Együttműködési Szervezetben volt az első kínai-orosz válasz Afganisztán küszöbön álló összeomlására. Irán 2006-ban és 2015-ben jelentkezett, de a közép-ázsiai köztársaságok ellenkezésével szembesült. Ezek eltűntek, amikor Afganisztán összeomlott, és augusztus 12-én bejelentették Irán közelgő csatlakozását. Ez önmagában is megsemmisítő csapás volt Amerika térségbeli politikájára.

Azóta, hogy a néhai Zbigniew Brzezinski és Robert Gates közös jelentést írtak a Külkapcsolatok Tanácsának (CFR) 2004-ben, és „új megközelítést” sürgettek Iránnal szemben, az amerikai külpolitikai elit abban bízott, hogy Iránt integrálhatja a nyugati irányítású regionális biztonsági rendszerbe. Most Irán a kínai-orosz biztonsági rendszer tagja.

Amennyire reménykedtek a nyugati stratégák abban, hogy megoszthatják az orosz és a kínai ambíciókat, annyira erősítette meg az afgán kudarc a szövetségüket azáltal, hogy egy létfontosságú közös érdeket teremtett Peking és Moszkva számára – a dzsihád megfékezését a határaikon. 

Az orosz és a kínai vezetés a „Keresztapa” példáját fogja követni: Tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet! Oroszország és Kína felkarolja majd az USA ellenségeit és saját leendő ellenségeit.

Amikor Oroszország 2015 szeptemberében beavatkozott a szíriai polgárháborúba, egy magas rangú izraeli tisztviselő találkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Putyin elmondta neki, hogy a több tízezer muszlim jelenléte az orosz Kaukázusból megkötötte a kezét. Putyin szerint a képzett terroristák nagy számban való visszatérése Oroszországba egzisztenciális veszélyt jelentett az ország belbiztonságára. Az izraeliek elfogadták Putyin érvelését – erősítette meg az izraeli tisztviselő még abban az évben. A nyugati média arról számolt be, hogy 2013-tól kezdve nagy számú orosz muszlim csatlakozott a szíriai szunnita dzsihadistákhoz.

A néhai egyiptomi elnök, Anvar Szadat 1972-ben kirúgta az orosz tanácsadókat Egyiptomból. Obama elnök és Hillary Clinton külügyminiszter 2011-ben kihúzták a szőnyeget Szadat utódja, Hoszni Mubarak lába alól – tették ezt a teljes republikánus elit lelkes támogatásával.

Washington teljes testsúllyal beállt az arab tavasz – és a CIA által kiképzett szíriai dzsihadisták – mögé, hogy megdöntsék az Aszad-rezsimet Damaszkuszban. Amerikának az arab demokráciáról alkotott tévképzetei nem a demokratikus mozgalmakat, hanem a szunnita dzsihádot élesztették fel. És több mint négy évtized távollét után visszakényszerítette Oroszországot a Közel-Keletre.

Kínai ujgurok ezrei is harcoltak Szíriában. Sokan illegálisan hagyták el Kínát az ország déli határán keresztül, Mianmar irányába, majd Thaiföldre mentek, ahol – a kínaiak szerint – utazási okmányokat szereztek a török konzulátusoktól. A nyugati médiában a szíriai ujgurok számát 5 és 20 ezer közöttire becsülték.

Ahogy arról Christina Lin beszámolt az Asia Times-ban, Kína évekkel korábban figyelmeztetett a szíriai ujgur fegyveresekre: „2012 októberében Jin Yinan vezérőrnagy, a Népi Felszabadító Hadsereg Nemzetvédelmi Egyetemének vezetője nyilvánosságra hozta, hogy a Kelet-turkesztáni Iszlám Mozgalomhoz/Turkesztáni Iszlám Párthoz (ETIM/TIP) tartozó kínai fegyveresek csatlakoznak a kormányellenes lázadókhoz Szíriában. A kínai külügyminisztérium akkori szóvivője, Hong Lei figyelmeztetést adott ki, miszerint ezek a fegyveresek „súlyosan sértik Kína nemzetbiztonságát, valamint a regionális békét és stabilitást.”

Kína aggodalma mögött nemcsak az ország 20 millió muszlimja állt, hanem Délkelet-Ázsia nagy számú muszlim népességei is. A Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) tervezőinek rémálom-forgatókönyve volt a Kína déli frontját lángba borító dzsihadista mozgalom.

Az afganisztáni kormányként tetszelgő valóságshow összeomlása problémát okozott Kínának és Oroszországnak is. Az Egyesült Államok 2000 milliárd dollárt költött 20 év alatt egy olyan országra, amelynek éves GDP-je alig érte el a 20 milliárd dollárt. Az amerikai pénzáradat mindenkit és mindent korrumpált, beleértve az amerikai hadsereget is. Az USA nem kormányt, hanem valóságshow-t alkotott, amelyben a felbérelt színészek ellopták az összes kelléket.

Amikor az amerikaiak bejelentették távozásukat, az érintett afgánok burkoltan úgy reagáltak: „A műsort törölték – hol lesz a casting a következő produkcióra?”

A szíriai és afganisztáni baklövés és önámítás arra kényszerítette Oroszországot és Kínát, hogy avatkozzanak be egy olyan régióban, amelyet évtizedek óta az Egyesült Államok uralt.

A Hszinhua kínai hírügynökség augusztus 5-én számolt be róla: „Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán 5-én közös katonai gyakorlatokat kezdett folytatni Tádzsikisztán Afganisztánnal szomszédos határvidékén. Ugyanezen a napon Üzbegisztán és Oroszország folytatta közös hadgyakorlatait Üzbegisztán határvidékén, Afganisztán közelében. Tekintettel az afganisztáni biztonsági helyzet folyamatos romlására az amerikai csapatok Afganisztánból való elhamarkodott kivonása miatt, a szomszédos országok egyre inkább aggódnak az afganisztáni káosz hatásai miatt.”

Augusztus 10-én Kína és Oroszország közös gyakorlatokat hajtott végre Észak-Kínában. A Kommerszant című orosz lap arról számolt be, hogy az orosz katonák először használnak kínai fegyvereket.

A kínai hírügynökség szerint „a gyakorlatok elmélyítik… a közös terrorizmusellenes műveleteket”, és „demonstrálják a két ország határozott elszántságát és erejét a nemzetközi és regionális biztonság és stabilitás közös védelme érdekében”.

Augusztus 19-én a Kínai Közbiztonsági Minisztérium közös terrorellenes gyakorlatot hirdetett „Kína és Tádzsikisztán nemzetbiztonságának védelme érdekében”.

A 2015 végén tartott háttérbeszélgetések egyikén találkoztam az egyik kínai stratégával, Luo Yuan nyugalmazott admirálissal, aki akkor egy katonai agytröszt vezetője volt. Luo admirális elmondta, hogy a kínai hírszerzés nyomon követett olyan Kínába visszatérő dzsihadistákat, akiket az akkori Irakban állomásozó erők amerikai parancsnoka, David Petraeus képzett ki.

Luo admirális szerint ebből Kína arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok azt tervezi, hogy ujgur terroristákat alkalmaz Kína destabilizálása érdekében. Én vitattam az állítást: véleményem szerint Petraeus csak a Bush-adminisztrációból való kiugrásban és saját karrierjének megmentésében volt érdekelt. Luo admirális nem fogadta el a magyarázatomat.

Kína ugyan paranoiás lehet az amerikai szándékokkal szemben, de még a paranoiásoknak is vannak valódi ellenségeik. 2001. szeptember 11-e után Kína hallgatólagos támogatást nyújtott Amerika iraki inváziójáért cserébe azért, hogy Amerika a Kelet-turkesztáni Iszlám Mozgalmat (ETIM) terrorszervezetnek minősítette, ahogy arról Mark Magnier a South China Morning Postban beszámolt szeptember 2-án.

„Szinte közvetlenül a World Trade Center megtámadása után Kína vezetése lehetőséget látott a változásra, és ügyesen véghez is vitte azt. Az USA prioritása akkor a terror elleni háború volt, elterelve a figyelmet Kínáról. Washingtonnak szüksége volt Peking támogatására az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Kína pedig belső uralmát érő kihívásait globális terrorizmusként definiálhatta újra” – írta Magnier. Kína támogatta az Egyesült Államokat a Biztonsági Tanácsban. Az USA felvette az ETIM-et a terrorszervezetek listájára, és az ENSZ is követte ebben.

Az ujgur terrorizmus nemzetközi elismerése a kínai diplomácia egyik alappillére volt, így Peking nagyon rossz következtetést vont le, amikor 2020 decemberében Michael Pompeo amerikai külügyminiszter eltávolította az ETIM-et a terrorlistáról.

Kína felháborodott. 2021. január 25-én, a „Mike Pompeo világvégét idéző őrültsége” című vezércikkben a Global Times napilap azt írta: „Pompeo a legalattomosabb kéz a terrorista tevékenységek mögött. Mint mindannyian tudjuk, az ETIM az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a nemzetközi közösség által elismert terrorszervezet.”

„Az ETIM régóta terjeszt terrorista gondolatokat a vallás álcája mögött. Továbbá erőszakos terrorista tevékenységek sorozatára bujtott fel, és hajtott végre maga is, óriási károkat okozva ezzel az emberek életében és vagyonában.”

Az ETIM számos terrortámadást szervezett és követett el, amelyek sokkolták Kínát és a világ többi részét egyaránt. Ezek között szerepelt az október 28-i pekingi Golden Water Bridge támadás, a Yunnan-i Kunmingban elkövetett erőszakos támadás 2014-ben, valamint az április 30-i robbantás, amely során 3 ember életét vesztette és legalább 79-en megsebesültek a Xinkiang-i Urumqi pályaudvaron.

Washington a provokáció és a gyengeség végzetes kombinációját mutatta be. Peking úgy értelmezte, hogy az ETIM törlése a külügyminisztérium terrorlistájáról provokáció, valamint az Egyesült Államokkal kötött, két évtizede tartó hallgatólagos megállapodás elárulása. Amerika zűrzavaros távozását Afganisztánból pedig a birodalmi leépülés jeleként értelmezték.

Kétlem, hogy Pompeo úr az ujgur terroristák fegyverként való bevetését tervezte a kínai rezsim ellen; az ETIM-ügy pedig valószínűleg nem több, mint egy menekülő sereg hátrafelé nyilazása Pekingre, amit egy béna kacsa adminisztráció egyik tisztviselője adott le.

De Peking nem így értelmezte a dolgot. Kínai elemzők elolvasták a Védelmi Hírszerző Ügynökség (DIA) 2012-es jelentését, amelyben arra figyelmeztettek, hogy a szunnita dzsihadisták amerikai támogatása elősegíti egy új, az Iszlám Államhoz hasonló Kalifátus-mozgalom létrejöttét. Amint említettem, lekövették a dzsihadistákat, akik a Petraeus tábornok féle „szunnita ébredésből” tértek vissza a terrorelhárításuk látókörébe. Végignézték, amint Pompeo szabadon engedett 5 ezer tálib harcost annak a béketárgyalásnak a részeként, amely még a Biden-féle fejvesztett menekülés előtt zajlott.

Kína a nagyvonalúan finanszírozott Új Selyemút kezdeményezésével már elfoglalta a diplomáciai magaslatot Közép-Ázsiában – valószínűleg kényelmetlenséget okozva ezzel Oroszországnak, amely az egykori Szovjetunió volt köztársaságai között korábban vezető szerepet töltött be.

Most azonban Oroszország és Kína félreteszi a nézeteltéréseiket, a Sárkány és a Medve pedig bekebelezi Eurázsiát, mint az ikerkolosszusokEzt a szövetséget kívánta megakadályozni Richard Nixon 1972-ben. És ez kopogtat most az ajtónkon.