×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Kölesdi csata: Tolnától Baranyáig űzte a labancokat Béri Balogh Ádám

 

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – a mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

Megsemmisítő vereséget mért 313 esztendővel ezelőtt, ezen a napon a Béri Balogh Ádám vezette kuruc sereg a Tolna megyei Kölesdnél a császári zsoldban álló rácokra, megakadályozva, hogy haderejük egy osztrák csapattesttel egyesülve kiszorítsa a szabadságharcos erőket a Dunántúlról. A győztes hadmozdulat komoly stratégiai jelentőséggel bírt, egy évvel hosszabbította meg a Dunántúl kurucok általi birtoklását. A csata részleteiről, történeti hátteréről Mészáros Kálmán történészt faggattuk. 

– Éppen egy kedvező lélektani pillanatban történt Béri Balogh Ádám határozott katonai fellépése 1708 szeptemberének elején. A trencséni csata után vagyunk, ez már a Rákóczi-szabadságharc hanyatló időszaka. Politikai háttere e korszaknak a spanyol örökösödési háború, magyar részről pedig a demoralizálódás, a szétesés kezdete.

– Való igaz, Rákóczi katasztrofális trencséni veresége nem is annyira a veszteségek miatt jelentett fordulópontot a szabadságharc menetében, hanem morális hatása miatt: a többszörös túlerőben lévő, pihent és harcra vágyó, gyalogsággal, lovassággal és tüzérséggel is rendelkező kurucok maradtak alul a pusztán lovasságból álló császáriakkal szemben, s maga a fejedelem is megsebesült. A vereség után megindult az átpártolások hosszú sora, amelyek közül Ocskayé a legismertebb. Rákóczi ekkor Egerig vonult vissza, és legfőbb célja a vereség negatív következményeinek elhárítása volt. IIgyekezett megnyugtatni a közvéleményt és hűségükben megerősíteni a mellette kitartókat. Az örökösödési háborúban a franciák 1704-es höchtsädti, 1706-os ramillies-i és legutóbb elszenvedett, 1708-as oudenaarde-i vereségeik után egyre kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek, ő katonai, anyagi és külpolitikai támogatásukra már kevésbé lehetett számítani. Rákóczi ekkor I. Péter cár támogatásában bízott, s éppen ebben ez időben fogadta követét, Jemeljan Ignatyevics Ukraincev cári belső tanácsost, aki azonban Egerben megbetegedett és elhunyt.

A képre, vagy ide kattintva nagyobb méretben is láthatja a térképet (forrás: hirado.hu)

– A Dunántúl jelentős része viszont még kuruc ellenőrzés alatt áll. Mik a szemben álló felek politikai és katonai céljai ebben az időszakban?

– Ami a Dunántúlt illeti, ekkor már mellékhadszíntérnek számított. Még Höchstädt előtt, 1704-ben volt stratégiai jelentősége a francia–bajor csapatokkal való, Bécs alatti egyesülés szempontjából, illetve 1706-ban is felmerült a franciák adriai partraszállásának terve, amelynek megvalósulása esetén ismét felértékelődött volna a dunántúli hadszíntér jelentősége. Mivel azonban a kuruc erők a Nyugat-Dunántúl felől állandó fenyegetést jelentettek az osztrák örökös tartományokra, így Alsó-Ausztriára és Stájerországra, nem csoda hát, hogy Siegbert Heister császári főparancsnok a trencséni győzelem után itt próbált újabb sikert kicsikarni.

Esterházy Antal dunántúli főkapitány 1708. augusztus 4-én és 16-án is nagyszabású portyázást hajtott végre Bécs előterében, I. József így parancsot is adott rá, hogy Heister vonuljon a Dunántúlra, és akadályozza meg a hasonló portyázásokat.

– Béri Balogh Ádám, a dunántúli harcok egyik hőse, ekkor már brigadérosi rangot viselő főtisztje komoly katonai és hivatalnoki múlttal rendelkezik az országrészben, ahol birtokai feküdtek, és ahol korábban főszolgabírói tisztséget viselt. Mennyiben motivált akár személyesen is a térség, a Dunántúl védelmében?

– Balogh Ádám az egyik legismertebb kuruc csapattiszt, akiről Thaly Kálmán híres-hírhedt „álkuruc balladái” közül a Balogh Ádám nótája ma is töretlen népszerűségnek örvend. Az 1670 körül született dunántúli nemes családjában a katonai pályafutás és a vármegyei közéletben vállalt tisztségek játszottak meghatározó szerepet, maga Balogh is harcolt a török ellen, majd megyei tisztviselő lett. 1704 elején csatlakozott a kurucokhoz. Kezdetben, a Dunántúl többszöri elvesztésekor ő maga is többször pártot váltott, részben császárpárti apósa, Festetics Pál hatására, de 1705 őszétől, az országrész tartós birtoklásától kezdve Rákóczi megingathatatlan híve lett, s a fejedelem is egyik legjobb csapattisztjeként jellemezte emlékirataiban. Jelentős része volt már az 1706 őszén kivívott győrvár–egervári diadalban is, amikor brigadérosi kinevezésre terjesztették fel, de Rákóczi csak Trencsén után, egy előléptetési hullám keretében írta alá a kinevezési okmányát. Maga Balogh saját szülőföldjét, otthonát, birtokait is védte a Dunántúlon, otthonosan mozgott Vas, Sopron és Tolna megyékben is, de a császáriak támadásai miatt népes családját Nógrádba kellett menekítenie, így tehát személyes motivációkban nem volt hiány a császáriak elleni küzdelemben.

Béri Balogh Ádám mellszobra a vajai Vay Ádám Múzeum parkjában (Fotó: Wikipédia)

– A Wolfgang J. Kreutz vezette rácok a Siegbert Heister vezette császári erőkkel próbálnak egyesülni 1708 augusztusában a Dél-Dunántúlon. Mi történik, ha ez sikerül?

– Érdekes, hogy Heister nem a Lajtához vagy a Fertő-vidékhez vonult, tehát nem közvetlenül próbálta biztosítani a császárváros védelmét. Nyilván nem érezte magát elég erősnek néhány ezredből álló seregével, ezért kiegészítést remélt a határőrvidéki csapatoktól, és ennek érdekében az erős budai és székesfehérvári császári helyőrségek fedezete alatt a Mezőföldre igyekezett. Célkitűzései között szerepelt Simontornya elfoglalása is. A rác határőrökre részben a kuruc harcmodor kellő ellensúlyozása miatt lett volna szüksége, illetve a tervezett ostromhoz nyert volna gyalogsági és két-három ágyúból álló tüzérségi erősítést. Ha az egyesülés sikerül, akkor egyrészt stabilizálhatta volna az egyébként is jelentős részben császári ellenőrzés alatt álló dunai védelmi vonalat, birtokba vehette volna a dunántúli kurucok Paks és Dunaföldvár térségében meglévő átkelési pontjait, elvágva ezzel a kuruc főerőkkel való legjelentősebb kapcsolattartási és utánpótlási vonalakat. Ezt tartósan Simontornya bevételével biztosíthatta volna. Egy ilyen gyors siker után bizonyára kereste volna a döntő összecsapás lehetőségét Esterházyval, vagy pedig – amint ez a következő évben meg is történt – döntő csata nélkül is megpróbálta volna birtokba venni a kurucok valamennyi támaszpontját, mint Sümeget és Veszprémet, valamint a kisebb hegyi várakat, melyek közül Csesznek alatt ekkor is tett egy sikertelen próbát.

Siegbert Heister osztrák gróf, tábornagy (Fotó: Wikipédia)

– Béri Balogh Ádám az ezeréves magyar taktikát alkalmazza: látszólagos megfutással csalja egy kisebb csapat a főerők elé a rácokat. Utána a baranyai Vörösmartig üldözik az ellenséget. Hogy lehetne összefoglalni a kölesdi csata jelentőségét?

– A könnyűlovas, portyázó hadviselelés valóban már honfoglaló és „kalandozó” őseinket is jellemezte, de a középkori Magyar Királyság hadereje nyugat-európaivá vált, amelynek csak egy részét képezte a könnyűlovasság, gyakran nem is magyar, hanem például kun segédcsapatok által képviselve. A kurucok harcmodora a rácokéval együtt a török elleni küzdelmek során alakult ki, s a két nép közti ellentét gyökerei is ebbe az éppen csak letűnt korba nyúltak vissza, hiszen a magyarországi oszmán hódoltságban a török jelenlét elsősorban a balkáni alattvalókon keresztül valósult meg. Kölesdnél tehát közel azonos harcértékű és harceljárást alkalmazó seregek csaptak össze, a császáriak oldalán csak kisebb számú, száz, legfeljebb kétszáz fős reguláris gyalogság volt jelen a Nehem-ezredből. A mintegy 3000 fős seregtestet Pflueg őrnagy vezette – Kreutz már előbb kivált a rácok egy részével és Szigetvárra vonult –, a rác gyalogság parancsnoka Ratkovitz határőr ezredes, a lovasságé Bischowitz kapitány volt. Magának az ütközetnek a lefolyását sokáig Thaly Kálmán elnagyolt leírása alapján tárgyalta a vonatkozó szakirodalom, de legújabban egy fiatal kölesdi helytörténész, Balogh Attila a lehetséges – sajnos, igen hézagos – forrásanyag áttekintésével számos ponton helyesbítette Thaly adatait. Ezek alapján tudjuk, hogy Pflueg csapatai Kölesdnél akartak átkelni a Sár folyón. Ehhez sajkákat is szállítottak szekereiken. Itt, a „tabodi mezőn”  – ez egy ma is ismert kölesdi határnév – ütött rajtuk Balogh Ádám, nem csak saját lovasezredével, hanem Esterházy Antal tábornagy Somogyi Ádám vezette huszáraival, Szekeres István és Bakács Lukács katonáival, valamint Balogh Ferenc gyalogságával. Balogh éppen az átkelést akarta megakadályozni, mert a császáriak felvonulásának inkább kedvezett volna a nyílt terep, míg a kuruc rajtaütés eredményességét inkább a dimbes-dombos, mocsaraktól tagolt táj biztosította. A lesvetés sikerült, és előbb a lovasság, majd a szívósan védekező császári gyalogság megfutamítása és felmorzsolása is eredményes volt. A császáriak megsemmisítő vereséget szenvedtek, miközben a kurucok veszteségeit maga Balogh Ádám 30 halottra, 75 sebesültre, 47 elhullott és 22 sérült lóra tette. A császári parancsnokok, Pflueg és Ratkovitz fogságba estek, és a hadizsákmány – 24 zászló,  3 ágyú, rézdobok, lovak, marhák, szekerek, sajkák – is igen jelentős volt.

– Béri Balogh, akinek sikerült kivívnia a kurucok egyik utolsó, nagy győzelmét, együtt bukik az általa felvállalt üggyel: 1710-ben elfogják, s a szabadságharc utolsó évében, 1711-ben kivégzik Budán. Tudjuk, hol volt a vesztőhelye?

– Balogh Ádám 1710 őszén, az utolsó diverziós dunántúli hadjárat összeomlásakor esett császári fogságba, Szekszárd környékén, ismét csak a rácokkal vívott heves közelharc után. Hadbíróság elé állították, a fő vádak szerint többszöri esküszegéséért – mint utaltunk rá, a kezdeti váltakozó hadiszerencse és otthonának többszöri elvesztése miatt néhányszor pártot váltott –, és Kőszeg felégetéséért kellett lakolnia. A halálos ítéletet elkerülhette volna, ha újra átpártol a császáriakhoz, de erre ekkor már nem volt hajlandó, következetes hűséggel ragaszkodott Rákóczira és a rendi konföderációra tett esküjéhez. A budai várban fejezték le 1711. február 6-án, a római katolikus anyakönyvben szereplő halotti bejegyzése csak a rebellisek vezérének és ezredesének mondja, tehát még élete végén sem adatott meg neki, hogy oly nehezen elnyert, a császári seregben egyébként ismeretlen brigadérosi rangját az ellenfél elismerje.

– Halála nem volt értelmetlen, hiszen a szatmári béke garantálta, hogy hazánk nem olvad be tartományként a Habsburg Birodalomba, hanem megőrzi alkotmányos önállósáságát. Hogy értékeli a legújabb magyar történelemszemlélet a Rákóczi-szabadságharcot?

– Egységes történelemszemlélet valószínűleg sosem lesz, és sokféle szempont merülhet fel újra és újra egy-egy korszak jelentőségét illetően. A Rákóczi-szabadságharc kapcsán ma már általában az a konszenzus, hogy a magyar államiság, a rendi alkotmány átmentése volt a legfőbb eredmény. Ennek kapcsán fontos a rendiség szerepének értékelése is: egyrészt elavult és a fejlődésnek is gátat szabó, kiváltságos rétegek és csoportok érdekközösségén és érdekellentétén alapuló társadalmi formaként is tekinthetünk rá, másrészt a rendi intézmények a modern parlamentáris intézményrendszer előképét is jelentik. Ez a társadalmi szerkezet tehát magában hordozza a rendi anarchia lehetőségét is, amit a lengyel történelem alakulása mutat, de erős központi hatalom irányítása alatt, sorozatos kiegyezések eredményeként stabil és fejlődőképes is lehetett, amelyből nálunk, ha megkésve is, de a polgárosodást elindító reformkor nőtt ki.

– Mi volt a korszak egészét érintő jelentősége a kuruc vezérek példamutatásának, az ellenség visszaszorításának egy-egy országrészből?

– Azt hiszem, ez nem választható el a szabadságharc egészének értékelésétől, hiszen a kuruc függetlenségi harcok eredményei a példás katonai helytállásban gyökereznek, a végén persze szükség volt politikai éleslátásra is, amely nem hagyta veszni a karddal kivívott eredményeket, a véráldozatot, és képes volt a kompromisszumra. Mivel II. Rákóczi Ferenc kiemelkedő helyet tölt be nemzeti emlékezetünkben, a szabadságharc alvezéreinek emléke is fontos szerepet játszhat a kisebb közösségek életében. A szabadságharc katonai történetében a Baloghéhoz hasonló csapattisztek helytállása nagyban hozzájárult a kurucok sikereihez. A mártírhalált halt kuruc brigadéros pedig ennek a sikeres küzdelemnek volt jellegzetes alakja, emlékének megőrzése ebből a szempontból bír jelentőséggel.

(A sorozat címlapképe: Muhr Ottmár huszárezredes hősi halála a limanovai csatában. Korabeli képeslap)

A sorozat cikkeit ide kattintva nézheti meg.