×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

A Kádár-rendszer bosszúja: ma hatvan éve végezték ki 1956 utolsó vértanúit

 

Egy volt filmrendezőt, egy vájárt és egy műszerészt, az 1956-os forradalomban a Budapestre törő szovjet haderővel szemben hősiesen küzdő Baross téri felkelőcsoport három tagját végezték ki ma 60 esztendeje, 1961. augusztus 26-án. Nickelsburg László, Hámori István és Kovács Lajos értelmetlen meggyilkolása volt az utolsó felvonása annak a több száz halálos áldozattal járó vérengzésnek, amely 1956. december 15-én vette kezdetét Kádár János épülő szocialista államában. Soltész József cipész agyonlövésére párttagok vállalkoztak, fejenként 200 forintért.

 

1961. augusztus 13-án hajnalban kezdte meg az NDK hadserege Európa szégyene, a berlini fal építését. Tizenhárom nappal később, augusztus 26-án hajtották végre Budapesten az utolsó halálos ítéleteket az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő, ekkor még mindig dühöngő, Európa szégyenére végrehajtott megtorlás során. Ma 60 esztendeje, 1961. augusztus 26-án végezték ki Nickelsburg László műszerészt, Hámori István filmrendező, gépkocsikísérőt, és Kovács Lajos vájárt.

A három vértanú a Baross téri felkelőcsoportban harcolt. Ez a csoport – mint azt László Dávid is megírta a Rubicon című lapban – a legnagyobb VII. kerületi fegyveres szerveződés, mely budapesti viszonylatban is az egyik legjelentősebb fegyveres csoport volt.

 

Harckocsi magyar zászlóval a Haller utca és a Balázs Béla utca torkolatánál. (Forrás: Wikipédia)

 

Ellenőrzésük alatt tartották a Keleti pályaudvart és környékét, a Rákóczi utat a Divatcsarnokig, valamint a Rottenbiller utca, a Péterfy Sándor utca és a Fiumei út egy részét.

Mint arról az infostrat.hu is beszámolt, a Baross térre látogató Solymosi János alezredes, ezredparancsnok így vélekedett Nickelsburg János parancsnoki rátermettségéről: „A Baross téri sokkal fegyelmezettebb társaság volt, mint a Corvin közi. Mintha ügyesebb lett volna Nickelsburg, mint a Corvin köziek vezetői. Nekem úgy tűnt. Szóval a kérdezősködéséről, modoráról azt állapítottam meg, hogy alkalmasabb parancsnoknak...”

Az elsőtől az utolsóig. Magyarországon a megtorlásnak nevezett 1956 utáni vérengzések, tömeges kivégzések és akasztások során 1956. december 15. és 1961. augusztus 26. között történtek kivégzések. Az első kivégzés 1956. december 15-én volt a miskolci lőtéren. Soltész József cipészt azzal vádolták, a bükki ellenállókhoz próbált csatlakozni. A tárgyalás során halálra ítélték, de a sorkatonák nem vállalták a kivégzését. Ezért pártmunkásokból toboroztak karhatalmi alakulatot, ők fejenként 200 forintot kaptak, hogy sortűzzel végezzék ki az elítéltet. (boon.hu)

Eörsi László történésznek a Beszélőben megjelent cikkéből kiderül: a „Baross téri Köztársaság” felkelőcsoportja még négy napig harcolt a november 4-i szovjet inváziót követően. Így például „a Baross tériek egy része – köztük Antal Péter, Stellner László és egyesek szerint Hámori István – a Divatcsarnokban, szövetbálákat fedezéknek használva, november 5-6-án rálőtt a Rákóczi úton elhaladó szovjet páncélosokra, illetve benzines palackokkal célozták meg azokat. 6-án jelentősebb tűzharc alakult ki, amelynek során – tüzérségi belövés következtében, több helyen is – tűz ütött ki. A felkelőknek és a személyzetnek is menekülniük kellett az épületből, amely 7-én (vagy 8-án) omlott össze. Itt azonban a szovjetek jelentékenyebb veszteségeket szenvedtek.”

A holokausztban kiirtott család utolsó tagja

A három utoljára kivégzett vértanú közül erőteljesen kiemelkedik Nickelsburg alakja; olyannyira, hogy a róla szóló cikkek, tanulmányok egy része kizárólag őt említi meg az 1961. augusztus 26-i kivégzésekkel kapcsolatban, mint 1956 utolsó mártírját, nem téve hozzá. hogy ezen a napon nem egy, hanem három felkelőt végeztek ki.

A kivégzettek közül keveset lehet tudni Hámori Istvánról: korábban a filmszakmában dolgozott, sőt segédrendező is volt, ám a forradalom idején már kocsikísérő. Kovács Lajos vájár is „jelentős szerepet töltött be” a Baross téri fegyveres csoportban.

Nickelsburgot, akit ismerősei „Zsidó Laciként” emlegettek, családi tragédiák sorozatával sújtotta a világháború: édesanyját és három testvérét is a bergen-belseni koncentrációs táborban ölték meg a holokauszt során. Ő is munkaszolgálatos volt, de 1944-ben megszökött és a háború végéig bujkált.

A háború után Nickelsburg meggyőződéses kommunista lett, belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, műszerészként pedig többször sztahanovista élmunkás volt. László ezt írja: „Belépett a Magyar Kommunista Pártba is, majd az MDP-ből 1950-ben ismeretlen okok miatt kizárták. Kizárásának évétől 1956 augusztusáig az ÁVH alkalmazásában állt. Valószínűsíthető titkos tagsága is az MDP-ben, mivel vallomásaiban 1952- től beszélt párttagságáról.

Az állambiztonsággal való kapcsolata hatással lehetett karrierjére is. (…) A gyakori munkahelyváltások a környezetében élőknek is feltűntek: amikor szomszédjai megkérdezték, miért változtatja ilyen gyakran a munkahelyét, mindig arra hivatkozott, hogy sehol nem találja meg a számítását. Sokszor beszélt arról, hogy a munkások megélhetése nagyon rossz az országban, és ezért nem ért egyet a pártés kormányhatározatokkal. Kritikus megjegyzései esetében nem zárható ki a provokatív jelleg.

Nickelsburg nős volt, egy gyermek apja – derül ki a róla szóló cikkekből. A felkeléshez október 26-27-e körül csatlakozott.

Kommunista múltja miatt egyesek gyanakvással és megrökönyödéssel fogadták szerepvállalását, mások visszaemlékezései viszont arra utalnak, hogy valós elégedetlenség hajtotta. A csoportban fegyelmet teremtett, és katonás, rámenős, esetenként erőszakos fellépésével tekintélyt vívott ki magának. A körülbelül 150 fős csoportot vezetéséve három századba, szakaszokba, és tízfős rajokba osztották.

Hamis vád

Számos forrás, mintegy beteljesítve a Kádár törvénytelen rezsimjének akaratát, kész tényként kezeli, hogy Nickelsburg részt vett volna a Köztársaság téri pártház ostromában. Csakhogy ez a Nickelsburg által kivégzéséig, következetesen, rabtársai előtt is tagadott vád valószínűleg nem felel meg a valóságnak.

László Dávid Márton disszertációjában így fogalmaz: „Az ügy gyors, de kíméletlen befejezése érdekében tehát fontos volt annak igazolása, hogy a Baross tériek is jelentősen érintve voltak abban a Köztársaság téri eseménysorozatban, melyet a Kádárék a forradalom negatív színben történő bemutatására igyekeztek felhasználni. A logikát követve a politika joggal várt – rendelt – ebben az ügyben is szigorú ítéletet a bíráktól, akik az utolsó nagy Baross téri perben meg is feleltek ezeknek az elvárásoknak.”

 

Mentőautó az MDP budapesti bizottságának székháza előtt, a csata után (Fortepan) (Forrás: Wikipédia)

 

A történész kijelenti: „A dokumentumok alapján tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy bár a Köztársaság téri harcban több Baross téri fegyveres részt vett, a Baross tériek szervezett részvételét, amely az idézett koncepcióban is szerepel, bizonyítani nem lehet. Feltételezésem szerint Timusék Keleti pályaudvaron székelő csoportja és – Pásztor Géza szerint –, a Garay téri csoport vett részt aktívan az ostromban a környékbeli csoportok közül, illetve – az említetteken kívül - több olyan személy is ott volt, aki később állt a Baross tériek közé.”

László egyébként Timus Lajosról megjegyzi: „Timus Lajos valószínűleg a vádlott-társaira tett súlyosan terhelő vallomásainak köszönhette megmenekülését, rá 15 éves börtönbüntetést szabtak ki.”

Disszertációjában László kiemeli: „Ez a kérdés (mármint hogy Nickelsburg részt vett-e a Köztársaság téri pártház ostromában – a szerk.) nem csupán történeti érdekesség, hanem nagyon fontos az eljárások szempontjából. Ha ugyanis a Baross tériekhez Timusék a pártház ostroma előtt csatlakoztak, akkor Nickelsburg felelősségre vonható ezért. Pontosan ez volt a kihallgatók célja, ezért változtatták meg a tényeket és jegyzőkönyvezték az október 30 előtti csatlakozási dátumot. Mivel azonban tudjuk, hogy a két csoport egyesülése október 31. valósult meg, Nickelsburgot nem volt felelős a Köztársaság téren elkövetett cselekményekért.”

Tragikus tévedés: hazajött Bécsből

Nickelsburgról tudjuk, hogy a forradalom leverése után Ausztriába távozott, ám ott egy végzetes döntést hozott. „Nickelsburg és Almássy György (Nickelsburg sógora – a szerk.) december 2-án találkozott a Keleti pályaudvaron, ahonnan 16 óra körül értek Levél községbe.

Nickelsburg László (Forrás. hirado.hu)

Onnan gyalog folytatták az utat Nickelsdorfig, ahova 19 óra tájban érkeztek meg. Nickelsdorfból teherautón utaztak Bécsbe. (…) Nickelsburg bement a JOINT-hoz (Zsidó Szociális Segély Alapítvány), hogy jövetelének bevallott célját elintézze, azonban óriási csalódás érte.

 

1956. november 14. Magyar menekültek érkeznek Utrechtbe a Vörös Kereszt segítségével (Forrás: Wikipédia)

 

Nem kapott 1800 schilling gyorssegélyt, de még a várólistára sem vették fel. Azt mondták neki, hogy rengeteg igénylő kérését nem tudják teljesíteni, ezért ideiglenesen leállították a segélyezést. Nickelsburg László nagyon elkeseredett, mert mindössze 20 schilling gyorssegéllyel volt kénytelen távozni. (…) Nickelsburg – sógora és sógornője tanácsa ellenére – 1956. december 4-én reggel útnak indult Magyarországra. (…) Másnap szintén vonattal érkezett meg Budapestre. 1956. december 14-én letartóztatták.”

A hóhérok nyilatkoznak

További kapcsolatfelvételt kilátásba helyezve Nickelsburgot december 21-én elengedték. 1957. február 11-én tartoztatták le újra és az ellene folytatott nyomozást július 10-én lezárták. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Büntetését töltötte, amikor 1959. november 12-én új nyomozást indítottak ellene.

Az állítólagosan előkerült „újabb bizonyítékok” miatt 1960. június 21-én perújítási nyomozást rendeltek el ügyében. Ekkor próbálták kézzel-lábbal ráhúzni, hogy részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában.

Az új perben, 1961. július 15-én halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Kegyelmi kérvényét elutasították, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1961. augusztus 21-én jóváhagyta halálos ítéletét.

1961. augusztus 26-án a Magyar Nemzet címlapján kedélyes cikket közölt a szociológus hátterű Szántó Miklós tollából egy francia vendégről, aki Magyarországon járva szinte ájuldozik megtapasztalt demokrácián és nyitottságon: „Előítéleteiről kiderült, hogy hamisak, viszont az emberek arcán valódinak bizonyult a derű. Magával hozott nehéz aggályai és súlyos kételyei a valóság mérlegén könnyűnek találtatván, elpárologtak.” A Népszabadság aznapi száma leközli Pintér István és Szabó László nyugatnémet riportsorozatának utolsó előtti részét. A háborús bűnösökről szóló sorozat fejezetcíme: „A hóhérok nyilatkoznak”.

A vádlott is megszólal

Az utolsó szó jogán Nickelsburg megrendítő higgadtsággal és pontossággal fogalmazta meg Kádár János vérbírái vádjának alaptalanságát: „Olyan bűncselekmények miatt állok a bíróság előtt, amelyeknek a gondolata is távol áll tőlem. (...) Ez az eljárás olyannak tűnik előttem, mint a középkori boszorkányperek. A nyomozó hatóság a halálomat akarja. (...) Az ügyben hamis tanúkat alkalmaztak, illetve a nyomozó hatóság a tanúkat az időpontok tekintetében megtévesztette. A legfőbb ügyész képviselője a vádbeszédében ellenem akart hangulatot kelteni. (...) Kérem a bíróságot, hogy az ügyemet alaposan és lelkiismeretesen vizsgálja ki, és hozzon igazságos ítéletet.”

„Helyrehozhatatlan ítéletek”

Zinner Tibor tanulmányából kiderül: Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót Budapesten, a Gyűjtőfogházban akasztották fel 1961. augusztus 26-án.

A történész, egyetemi tanár, az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás kutatója Halálos évtized a „Népköztársaság nevében!” című munkájában így fogalmaz:

„1956. december 15-e és 1961. augusztus 26-a közötti időszakban kivégzettek számát a kutatás 341 főben rögzítette. A későbbiekben, további 36 halálraítéltet akasztottak fel 1966. október 13-ig. Tíz esztendő alatt, a kivételesen súlyos, azaz a soha vissza nem fordítható, helyrehozhatatlan ítéletek végrehajtásával 377 személy vesztette életét Magyarországon. Kiket, és ennyit, avagy több főt végeztek ki – ez itt a kérdés.”