×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Thököly, a „magyar Hannibal”

 

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – a mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

Fényes győzelmet aratott 331 évvel ezelőtt a zernyesti csatában, Dél-Erdélyben a Kárpátokon váratlanul áttörve a hadszíntéren megjelenő Thököly Imre. A különleges haditett körülményeit és a kor különös, kavargó hátterét, az Erdélyi Fejedelemség végnapjait Mészáros Kálmán történész segítségével sikerült megvilágítanunk.

– Hogyan tudjuk elhelyezni a zernyesti csatát az önálló Erdély történetének utolsó lapjain: a vég kezdete, polgárháború, esetleg Thököly utolsó nagy vállalkozása?

– Thököly szempontjából ez a megfogalmazás tartható. Igaz, ő később is felbukkan még, 1697-ben Zentánál, de ez már nem valami dicső történet: a sorsdöntő, keresztény győzelemmel végződő csatában ő a másik oldalon áll. Zernyestet leginkább Thököly szerencsecsillagának utolsó felragyogásaként értékelhetjük, míg Erdély története szempontjából a „változások” korának egy fontos epizódja csupán, s a változások kapcsán itt arra a nagy átalakulásra kell gondolni, amely óhatatlanul is Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című művét juttatja eszünkbe.

 

Thököly Imre portréja és aláírása (P. Schenk metszete). (Forrás: Wikipédia)

 

A zernyesti győzelem után, a keresztényszigeti országgyűlésen megválasztott Thököly rövid fejedelemsége Erdély oszmán fennhatóság alatti államiságának utolsó epizódja. Thököly mostohafia, II. Rákóczi Ferenc lesz az, aki még egyszer nemzeti fejedelemként ülhet Erdély trónjára, de az ő esetében a még meglévő török politikai orientáció többek között a karlócai béke (1699) következtében sem tud a hagyományos, 17. századi keretek között kibontakozni, illetve érvényesülni.

1690. április 15-én elhunyt I. Apafi Mihály, az önálló Erdély utolsó fejedelme. Kiskorú fia, II. Apafi Mihály választott fejedelem országával együtt sorsdöntő események közepette maradt árván. Bécs 1683-i felmentése után a fejedelemség a Habsburg terjeszkedés egyik célpontja lett. Erdély vezető politikusai, élükön Teleki Mihály főgenerálissal, az új helyzetnek megfelelő lépésekre szánták el magukat. Fokozatosan elhatárolódtak Thökölytől, akit az 1685. február–márciusi fogarasi országgyűlésen hűtlenségi perben is elmarasztaltak. A Portától való függőséget ugyan nem merték felmondani, de kapcsolatot kerestek I. Lipóttal. A törökön aratott sorozatos győzelmek nyomán 1685 végén császári katonaság jelent meg Erdély nyugati és északi szélein. Apafi kényszerűen vette tudomásul, hogy az országban telelő idegen katonaság ellátásához pénzadóval, éléssel, takarmánnyal kell hozzájárulnia. A Buda visszavívása után sikeresen előretörő keresztény seregek 1688-ban elfoglalták Belgrádot, a következő évben pedig már Lajos Vilmos badeni őrgróf főparancsnoksága alatt a szerbiai Ništ és a bulgáriai Vidint kerítették hatalmukba. A további balkáni terjeszkedést azonban Badeni Lajos nem tartotta időszerűnek. XIV. Lajos még 1688 őszén betört Pfalzba, I. Lipót így kétfrontos háborúra kényszerült. A magyarországi csapatok nagy részének átirányítása a francia hadszíntérre létszámhiányt idézett elő a török fronton. Thököly Imrét III. Szulejmán 1690. június 8-án kelt athnáméjában Apafi utódává nevezte ki – olvashatjuk Mészáros Kálmán tanulmányában.

– Mit tudunk a szemben álló erők motiváltságáról, a csata menetéről?

– Ami a császári erőket illeti: Erdély belsejében 1686 óta jelentős létszámú katonaságuk telelt át, és a tavasz beálltával innen vonultak a Balkánon előretörő csapatokhoz. 1690 nyarán Donat Heissler altábornagy főparancsnoksága alatt hét ezred állomásozott a fejedelemségben. Ebből három Karánsebes mellett, a Vaskapu-hágónál biztosította az összeköttetést Badeni Lajos főerőivel, s odarendelték az erdélyi mezei hadak egy részét is Gyulaffi László udvari főkapitány parancsnoksága alatt. Erdély tehát utánpótlási hátország és mellékhadszíntér volt ekkor. A Körpülü Musztafa nagyvezír által vezetett török ellentámadás diverziós hadműveleti célja volt, hogy Thököly Imre Erdélyt birtokba vegye. Thököly mellé adják Cserkesz Ahmedet, a szilisztriai pasát – ő a török segélyhad fővezére, szerdárja –, aki majd el is esik ebben az ütközetben, illetve tatárokat, akiket magának a kánnak az egyik fia vezet, és a havasalföldi vajdát, az egyébként a Habsburgokkal titokban már jó kapcsolatokat ápoló Constantin Brâncoveanut.

– A korábban, 1682–1685 között Felső-Magyarországon fejedelmi címmel uralkodó, s most visszatérését megkísérlő Thököly a katonai támogatás ellenére ezek szerint nem bízhatott szövetségesében, Brâncoveanu vajdában?

– A vajda kétkulacsos politikával próbált egyensúlyozni a Német-Római és az Oszmán Birodalom, majd később a törökök és az oroszok között, hosszú ideig sikeresen, de 1714-ben a szultán fiaival együtt kivégeztette, s a román ortodox egyház ma mártír szentjei között tartja számon őket. Thököly oldalán kénytelen-kelletlen vonult hadba a szultán parancsára, de közben kapcsolatot tartott Heisslerrel is, és megüzente neki, hogy ha lehet, próbálja elkerülni a csatát, mert Thökölyék túlerőben vannak.

– Hogy készültek fel a dél-erdélyi császári és magyar erők Thököly támadására?

– Thököly készülődésének hírére az ifjú Apafi mellett működő államtanács július 18-ára közfelkelést hirdetett. Heissler Erdély déli és délkeleti határán minden átjáró őrzésére csapatokat rendelt. A Vulkán-hágó fedezetére Gyulaffit irányították, a Vöröstoronyi-szorosnál – miután Bethlen Miklós tanácsúr nem vállalta a parancsnokságot – Gyulai Ferenc állomásozott az aranyosszéki székelyekkel, a Fogarasi havasok átjáróit pedig Bethlen Gergely tartotta megszállva fogarasföldi román és udvarhelyszéki székely hadakkal. A Törcsvári- és a Tömösi-hágó, valamint az Ojtozi-, az Osdolai- és a Bodza-szoros őrzésének megszervezését személyesen Heissler irányította. A felkelt erdélyi had élén előbb Macskási Boldizsár állt, majd Teleki Mihály, Erdély főgenerálisa vette át a parancsnokságot. (Az Erdélyi Fejedelemségben ez a tisztség nagyjából a nádor országos főkapitányi jogkörét foglalta magában. Erdélyben a középkori magyar államszervezet leképezésében a nádor funkcióit kettéosztották: hadvezéri szerepét az „ország generálisa” vitte, a főbírói és országgyűlési elnöki tisztséget pedig a „rendek elnöke” töltötte be.) Telekit államférfiúi kötelességtudat is vezérelte. Közvetlenül a csata előtt tett kijelentése szó szerint beteljesült: „Hogy penig énreám senki ne panaszolkodjék, ország generálisa lévén, elbúttam, ím ezt a fejér szakállamot ide kegyelmetek köziben hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.”

– Felkészülten „várták” tehát a kuruc vezért, ő mégis tudott meglepetéssel szolgálni…

– Heissler hetekig táborozott seregének zömével a Bodzánál, s miután erről Thököly is tudomást szerzett, nem ott, hanem a Királykő és a Bucsecs között átvezető Törcsvári-hágónál kísérelte meg a betörést. Törcsvár az országhatártól 13 km-rel bentebb fekszik, a legvégső sánc pedig a vár és a határ között épült félúton. A „kuruc király” serege augusztus 13-án érkezett Erdély határához, és egy jó darabon akadálytalanul nyomulhatott az ország belsejébe. Augusztus 15-én hajnalban 2–300 kuruc meglepte és részben lekaszabolta, részben elfogta az említett sánc őrségét, mely 30 dragonyosból, 26 puskásból és 50 marosszéki felkelőből állott. A sánc megszállása után Thököly augusztus 17-én csatlakozásra buzdító pátenseket bocsátott ki az erdélyiek számára, de nem indult neki a szűk, és bentebb jól védett átjárónak. Heissler leginkább a Vulkánnál vagy Vöröstoronynál várta Thököly beütését, s ha a kuruc vezér itt támad, ezeken a hágókon meg is tudták volna állítani előrenyomulását. Éppen ezért vállalkozott Thököly arra, hogy a kevéssé járható hegyi ösvényeken át fog az ellenség hátába kerülni. Egy elképzelhetetlennek tűnő manőverrel kelt át a Törcsvári-szorostól északnyugatra hadaival a Kárpátokon, az ellenfél soraiban már ezzel is zavart keltve.

– Hogy tudta megvalósítani a kárpáti átkelést úgy, hogy támadása valóban váratlan legyen?

A zernyesti csatában császári oldalon résztvevő Cserei Mihály regényes elbeszélése szerint Thököly serege az ember nem járta, meredek hegyeken olykor térden kúszva kelt át, a lejtőkön leereszkedve pedig fákat kötöttek a lovak farkára, hogy meg tudják tartani egyensúlyukat. A csempészek által bizonyára már az idő tájt is használt terepen, kanyargós és szűk ösvényeken keresztül nyomultak be a kuruc, török és tatár csapatok. A terep-viszonyok és a lovak természetének ismeretében a hadtörténészek abszurdnak tartják Cserei előadását a lovak farkához kötözött fákról, de talán mégsem lehetetlen, hogy kis szakaszokon egy-egy makacs lovat ily képtelen módon próbált jobb belátásra bírni a hegyektől szintúgy iszonyodó gazdája.

Többnyire azonban minden regényesség nélkül, egyszerűen kézen vezették a lovakat, és úgy érték el Zernyest felett a völgyet. A Zernyestnél végrehajtott bravúros haditettéért régebbi történetírásunk a „magyar Hannibal-nak” nevezte Thökölyt. Bár Heissler érdeklődött, van-e a közelben más átjáró, amelyen keresztül a hátukba kerülhet az ellenség, az erdélyiek biztosították, hogy „attól ne tartson”, senki sem gondolta ugyanis, hogy „azokon a meredekes hegyeken fegyveres nép bejöhetne”. Őrszemeket sem állítottak az ösvények megfigyelésére, így Thökölynek nagyobb kerülő nélkül sikerült megvalósítani tervét. Ezt követően szabályos csatarendben állt fel csapataival.

 

A képre, vagy ide kattintva nagyobb méretben is megtekinthető a térkép (Forrás: Hirado.hu)

– Ez figyelemre méltó katonai képességekre vall.

– Valóban jobb hadvezér volt, mint mostohafia, II. Rákóczi Ferenc, viszont egy jóval kedvezőtlenebb időszakban és a „rossz oldalon” kellett képességeit kibontakoztatnia, ám tehetsége ebben a csatában is megmutatkozott.

– Milyen fegyverzettel, haderő-nemekkel sorakoztak fel a csatában a szemben álló felek?

– Erre a kérdésre részben általánosságban, részben pedig kortárs, szemtanúi beszámolók alapján válaszolhatunk. Körülbelül egymásnak megfelelő arányban volt a szemben álló feleknél gyalogság és lovasság is. A tatárok természetesen lovasok voltak, a törököknél lovasok és janicsárok is küzdöttek. Thököly lovassággal rendelkezett nagyobb számban. A császáriak mellé felsorakozó, Apafihoz hű erdélyi hadsereget, mint említettük, Teleki Mihály főgenerális vezette. A harcmezőn jelen volt a székely lovasság is. A fegyverzetnél a huszárok könnyű fegyverzetét kell számba vennünk: a „Csínom Palkó” kezdetű kuruc dalból ismert „dali pár pisztolyt”, a karabélyt és a szablyát. Kiegészítő fegyver lehetett a fokosbalta és a csákányfokos is, Cserei pedig megemlíti még a hosszú hegyestőrt, amelyet a lóra szoktak kötözni s úgy rántanak ki a csata során. Tüzérség csak a császáriaknak állt rendelkezésére.

– Mennyiben használta ki Heissler ezt a fölényét, azaz hogy csak neki voltak ágyúi?

– A székelyek „Jézus!” kiáltással egyenesen az ellenségre akartak rontani, s csak Teleki erélyes fellépése csendesítette le őket. Heissler szelídebb hangnemben, latinul szólt hozzájuk, elmagyarázva haditervét: A törököt ágyú- és puskatűzzel fogja visszaverni, s a székelyek majd akkor indíthatnak rohamot. Amennyiben visszanyomnák a támadásukat, ne egyenesen a német arcvonal elé, hanem a szárnyak két oldalához húzódjanak vissza, így ismét tüzeléssel állíthatják meg az ellenséget. A kezdeményezés így Thökölynek jutott, aki tatár és magyar csapatokat küldött a németektől bal kézre eső domboldal (a Muscellului domb) mellett az ellenség bekerítésére. Heissler észrevette a hadmozdulatot, és a bátor Johann Baptist Doria ezredest 6 századdal, Teleki pedig a székelyek közül Henter Mihály háromszéki vicekapitányt 13 zászlóaljjal (itt szintén század értendő, ebben a korban még „zászló aljának” nevezték a századot!) küldte a tatárok ellen. Doria és Henter vissza is verte őket egészen a törökök arcvonaláig, de ottrekedtek, és nem tudtak visszatérni eredeti helyükre. A továbbiakban Cserei leírását idézzük: „Látván a török s Thököly, hogy a németek balszárnya megritkult a compániák elmenetelivel, nagy sűrű roppant sereggel, harminckét zászlót hozván elől, könnyen voltak hatezeren, nagy sebes nyargalással szemben jövének. Kiket látván a német, noha csak két lineában (sorban) állanak vala, olyan emberül excipiála (fogada) lövéssel, hogy kilenc zászlót olvasék meg, aki egyszersmind a földre borula, török is, amint azután hallottam bizonyoson, közel kétszázig való elhulla; de a többi a holttesteken általjővén, a lineákon általmene, és a németet megbontá. A székelység meglátván, hogy a németen általjött a török, még csak kopját sem emele, hanem rettenetes zúgással megszalada. A német is esziben vévén, hogy fut a székelység, ő is nyomulni kezde.” Heissler fent idézett haditerve tehát megbukott, mivel a török-tatár-kuruc csapatokat számbeli fölényük és bátorságuk miatt nem sikerült puskázással megállítani. Ekkor derült ki az is, hogy végzetes hiba volt a székelyek harci kedvét még a csata előtt lehűteni: most, anélkül hogy tevékeny részük lett volna a küzdelemben, futásnak eredtek. Órákig tartott a menekülők üldözése.

– Mennyire volt komoly ellenfele Thökölynek az ütközetben részt vevő Teleki Mihály?

– Teleki nem volt jó katona, bár szeretett „katonásdit játszani”, ám a korai kuruc mozgalomban is rendre kudarcot vallott, amikor az erdélyi csapatokkal Szatmár vagy Felső-Magyarország ellen indult az 1670-es években. Nagy történelmi szerepe, hogy pártolta az 1670 utáni kuruc mozgalmat, partiumi főemberként a bujdosók pártfogója volt, kezdetben a gyermek (12 évesen Erdélybe menekített) Thökölyé is. Csakhogy Thököly hamar Teleki fejére nőtt, és politikai útjaik elváltak egymástól. Előbb pusztán a bujdosók fővezérségéért folytatott pozícióharcban kerültek szembe egymással, később pedig Teleki úgy ítélte meg, hogy a török helyett immár a Habsburg orientáció lehet a túlélés záloga. 1690-re tehát már kibékíthetetlen ellenfelekké váltak, s Teleki számára végzetes volt az ütközet: Kálmán nevű lova megbotlott egy búzakalangyában (búzakereszt, -kéve – a szerk.), s ő maga is holtan maradt a csatamezőn. Mivel egyszerű fekete ruhában volt, hiszen az öreg Apafi fejedelmet gyászolta, nem ismerték fel, hogy ő egy olyan főember, akit élve kellene elfogni. Rútul összekaszabolták az arcát is. Titkárának, a Thököly fogságába esett Komáromi Jánosnak (aki majd naplót vezet Thököly utolsó éveiről, melyben Zrínyi Ilona halálát is megörökíti, s csak II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején térhet vissza hazájába) is csupán úgy sikerült azonosítani, hogy belenyúlt a szájába, és kitapogatta ura elsorvadt fogainak helyét. Teleki holttestének Thököly megadta a végtisztességet: a tetemet saját fehérneműjébe kötözve küldte el az özvegynek, régi pártfogóját és nagy ellenfelét becsülve meg így az elesett főgenerálisban.

– Thököly a csatát megnyerte, de a háborút nem. Miképpen emelkedett, majd hanyatlott le gyorsan csillaga a következő időszakban?

– Thököly – annak ellenére, hogy szintén súlyos veszteségeket szenvedett, és a csatában elesett Ahmed pasa, a török szerdár is – teljes diadalt aratott. Hamarosan azok az erdélyiek (például Cserei) is táborában hódoltak, akik Zernyestnél még császári oldalon álltak. 1690. szeptember 22-én, a keresztényszigeti országgyűlésen fejedelemmé választották Thökölyt, de uralma csak rövid idejű, mondhatni „pünkösdi királyság” volt. Az ifjú Apafi udvarával és a tanácsurakkal együtt a derék öreg Naláczi István főudvarmester előrelátó gondoskodásából még időben elmenekült Radnótról a jól védhető Kolozsvárra. Itt adtak ki hűségnyilatkozatot a császárnak, és Bécsbe küldték Bethlen Miklóst a régóta várt, Erdély közjogi helyzetét szabályozó diploma kieszközlésére. Thököly gyors sikerei arra késztették az udvart, hogy a korábbi ígérgetések helyett kompromisszumos megoldást találjanak. Az így létrejött Diploma Leopoldinumot méltán nevezhette a protestáns vallását és rendi kiváltságait féltő kortárs erdélyi nemes „gyönyörűséges Diplomának”. Úgy is fogalmazunk, hogy a Bocskai-féle politikai örökség fordítottja érvényesült Thökölynek köszönhetően: ezúttal nem az erdélyi fejedelmek értek el sikereket a magyarországi rendiség számára, hanem a bukott felső-magyarországi fejedelem hozta kedvező alkupozícióba a Habsburg-hű erdélyi rendeket. Bécsnek persze az erdélyiek politikai megnyerésén túl katonai erőre is szüksége volt: Erdély visszafoglalására maga Badeni Lajos sietett szeptember 19-én a Vaskapu-hágón át. Egy jó hónap leforgása alatt kiszorította Thökölyt az országból, de eközben Köprülü Musztafa Vidin és Niš elfoglalása után Belgrádot is hatalmába kerítette. A hatalmas török offenzívát csak a következő évi szalánkeméni győzelemmel sikerült megállítani.

– Különös „fátum”, hogy Thököly – akit az 1699-es karlócai béke értelmében kurucaival az Oszmán Birodalom belső területén telepítenek le – sorsa is Törökországban ér véget, előre vetítve mostohafia, Rákóczi sorsát és a ’48-asok emigrációjának első szakaszát is.

– Nagyon érdekes kérdés, egy kicsit kezdete (lezárása) és vége (nyitánya) is egy történelmi periódusnak. Egyrészt a korábbi időszak erdélyi trónkövetelőihez hasonlóan alakult a sorsa: nem tudott szabadulni az oszmánok fogságából, de ez a fogság mégsem volt már olyan keserves rabság, mint a Héttoronyban raboskodó magyarországi és erdélyi főembereké volt. Thököly, bármennyire belegabalyodott is a törökök hálójába, a szultán „megbecsült vendégeként” élhette le hátra lévő életét az „aranykalitkában”, s ezzel megnyitotta a későbbi törökországi magyar emigránsok hosszú sorát.

Thököly Imre búcsúja apjától (Székely Bertalan, 1875). A kalandos életű fejedelem alakja a 19. századra a Habsburg-ellenes magyar szabadságküzdelmek egyik jelképévé vált (Forrás: Wikipédia)

– Mostohafia ügyesebb politikusnak bizonyult?

– Rákóczi sokkal inkább saját választásaként ment Törökországba, ő a bujdosását lengyel és francia földön kezdte meg. Számára az utolsó szalmaszál volt az esetleges török segítség. De ő már nagyon komoly garanciákat kért volna a szultántól ahhoz, hogy szuverén maradhasson, s ne olyan bábja legyen az oszmán politikának, mint mostohaapja volt. Erre végül nem is került sor. Fia, Rákóczi József azonban már nem volt ilyen szerencsés: ő az 1738–39. évi osztrák–török háborúban a törökök oldalán vonult Magyarország, illetve Erdély ellen, de a hadjárat során betegségben elhunyt.

– Az 1848-as szabadságharc emigránsainak már nem voltak ilyen dilemmái.

– A 18. század II. József uralkodásáig még a török háborúkról (is) szólt, a ’48-as emigráció idejére viszont megváltozott a helyzet. Ekkor Törökország már nem jelentett fenyegető veszélyt déli határainkra, s a számkivetésbe kényszerült magyarok nem csak pártfogásra leltek az Oszmán Birodalomban, hanem a Rákóczi-emigráció még fellelhető emlékeinek (újra)felfedezői és közvetítői is lettek.

– Mennyire „játszott rá” Bécs ebben az időszakban, Thököly és Apafi korában arra, hogy megszűnik az Erdélyi Fejedelemség?

– Az öreg Apafi még olyan kompromisszumokkal próbálta előkészíteni Erdély elszakadását az Oszmán Birodalomtól, hogy Bécs fennhatósága alatt is fenntartsák a birodalmon belüli önállóságukat. Fiát, II. Apafi Mihályt még életében utódává választották. Az idősebb Apafi halála után azonban a porta nem fogadta el az ifjú Apafit, Thökölyt léptették volna a helyére. Bécs viszont – egyelőre – hajlott rá, hogy Erdélyt egy látszatfejedelemség fenntartása mellett tagolja be a birodalomba, s mint láttuk, az erdélyi rendek jelentős része is elfogadta, hogy országuk Habsburg-védernyő alá kerüljön. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca is megmutatta, hogy Erdélyt Bécs semmiképpen sem kívánja kiengedni a kezéből. Rákóczi legfőbb célkitűzése viszont épp Erdély önállóságának helyreállítása volt. (Érdekes, ugyanakkor teljesen érthető, hogy sem a magyarországi kuruc, sem a fejedelemség transzilvanista törekvései nem mutattak Erdély teljes reintegrálása felé, a „két haza” egyesítésének gondolatára a reformkorig kellett várni.) Az erdélyi török orientáció hívei pedig Thököly (majd végérvényesen Rákóczi) bukása után ébredtek rá, hogy vége a Portához hű politikának. A Bécs által nyújtott kedvező feltételek persze a katonai megszállás állandósulásával és a katolicizmus megerősödésével romlottak ugyan, s ennek főként az erdélyi protestantizmus látta kárát, de a török-tatár fenyegetés elhárítása összességében egy új, fejlődő korszak nyitányát jelentette a kortársak által gyakran „Tündérkertnek” nevezett fejedelemségben is.

– Thököly, a „kuruc király” ma is részét képezi nemzeti legendáriumunknak, szobra ott áll a Hősök terén. Mekkora szerepe van ebben saját hadvezéri tehetségének, és mekkora részben határozza ezt meg családi kapcsolatrendszere, vagyis az, hogy a Munkács várát hősiesen védő Zrínyi Ilona férje és a leghosszabb közép-európai szabadságharcot vezető II. Rákóczi Ferenc mostohaapja volt? Egyáltalán hogyan alakult családjának sorsa és miképpen kapcsolódik Thököly utolsó győzelme feleségéhez?

– Bizonyos, hogy a 18. században idehaza még senki sem gondolt politikai nosztalgiával Thökölyre. (Legfeljebb a protestánsok szabad vallásgyakorlása kapcsán.) 1848/49 után azonban könnyű volt „rátalálni”, úgy is, mint Rákóczi előképére. Maga Rákóczi pedig a szabadság ikonikus alakjává és a kérlelhetetlen Habsburg-ellenesség megtestesítőjévé vált. Rákóczi egyébként ambivalensen viszonyult mostohaapjához: betolakodóként tekintett rá (nem úgy, mint aki az általa amúgy sem ismert édesapa helyére furakodott, hanem úgy, mint aki származásánál fogva is méltatlan volt édesanyja kezére), ám anyja döntését el kellett fogadnia, s egészen Thököly 1705-ben bekövetkezett haláláig udvarias tisztelettel adózott neki. Ami pedig Zrínyi Ilonát illeti: ő teljes odaadással viszonozta Thököly közeledését, szerelemből kötött vele házasságot és mindhalálig ki is tartott mellette. 1688-ban, amikor kénytelen volt feladni Munkács várát, gyermekeivel együtt Bécsbe kellett mennie, s fiát ott el is szakították tőle. Leányát azonban sikerült politikailag előnyösen kiházasítani: 1691 nyarán az udvar és Kolonics Lipót gyámkodását megkerülve, titokban adta hozzá ahhoz az Aspremont grófhoz, aki épp Thököly zernyesti győzelmét követően volt kénytelen feladni Belgrádot a töröknek.

Zrínyi Ilona (Jakobey Károly festménye). (Forrás: Wikipédia)

Rákóczi Julianna ezzel nagykorúvá vált, Ferenc pedig egy csehországi jezsuita kollégiumban nevelkedett, s anyja csak levélben tarthatta vele a kapcsolatot. Ekkor jött az ajánlat, hogy Thököly a Zernyestnél elfogott Heissler tábornokért és Doria ezredesért cserében szeretné visszakapni feleségét. Nem kimondottan fogolycseréről volt szó, de egy kicsit diplomatikusabb tárgyalás eredményeként lényegében mégis ez lett a végkifejlet: I. Lipót lehetővé tette Zrínyi Ilona számára, hogy kövesse férjét a száműzetésbe. A zernyesti diadal tehát egy megható szerelmi kapcsolat fordulópontja is volt: Thököly Imre és Zrínyi Ilona ennek köszönhetően tölthették együtt életük hátra lévő részét.

Thököly Imre síremléke Késmárkon (Forrás: Wikipédia)

 

(A sorozat címlapképe: Muhr Ottmár huszárezredes hősi halála a limanovai csatában. Korabeli képeslap)

A sorozat cikkeit ide kattintva nézheti meg.