A múlt hétvégi szivárványos vonulásnak volt egy pillanata, mely Baltazár király történetét juttathatja eszünkbe.
Ő volt az az uralkodó, aki tivornyázásához előhozatta a jeruzsálemi templom ereklyéit, hogy még azokat is megbecstelenítse – mígnem egy test nélküli kéz jelent meg, s három szót írt a palota falára: „Mené-mené, tekél, úfarszin.” Ez azt jelenti: megmérettél és könnyűnek találtattál, országod most felosztásra kerül.
No, ez lehetett egy olyan pillanat, mint amikor az elmúlt hét végén a szivárvány minden színében tündöklő felvonulás fölött kibomlott egy hatalmas molinó a Bódi Ábel neve által fémjelzett Identitás Generáció jóvoltából, s láthatóvá vált egy furcsa gyerekember megrendítő, vézna sziluettje.
A Budapest Pride hivatalos arca – állt a feliraton. A kisember Desmond Napoles volt.
Ez a most is kiskorú fiúcska 11 éves kora óta az LMBTQ-propaganda ködös céljainak, ideológiájának egyik arca. Elképesztő kislányruhákban fotózzák. A róla szóló cikkek az elmúlt két évben képesek voltak egy 11-13 éves fiúgyermeket mint „divatmodell és LMBTQ-aktivista”, bemutatni. Mintha egy felnőtt életpálya, egy életkort, rálátást, tapasztalatot igénylő foglalkozás űzője lehetne, s mintha kis- vagy nagyobbacska iskolásként bárki kifejthetne bármiféle komoly aktivitást társadalmi kérdésekben, mozgalmakban.
Ez is a gyermek cinikus felnőtté tétele, szexualizálásának gyenge alátámasztása.
„Rossz volt embernek lenned a világon, / e korban, melynek mérlege hamis, / S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is” – szólal meg bennünk Karinthy Frigyes (a diktatúra idején gondosan elhallgatott, s azóta sem sokat idézett, pedig hangfelvételen is fennmaradt) verse, a Méné, tekel.
Baltazár szörnyen megrettent, amikor a falra író kezet meglátta. De értették-e a jelzést minap a jelen tobzódói?
Pedig ez a rettenetes lakoma ott folyik körülöttük, s körülöttünk is, nézzünk bármerre. Üssünk csak fel egy újságot. Íme, egy napilap egyik legfrissebb cikke: LMBTQ-jogokért kampányol egy 10 éves transzlány Spanyolországban. A cikkből kiderül: ez a szerencsétlen gyermek is egy propagandacélokra felhasznált, eladott kisfiú.
„Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva, / Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva” – jegyzi le Karinthy.
Sunyítás megy, hallgatás. Elfordulunk. Nem merünk megszólalni. Pedig megtörtént már a megméretés.
S nem arról szól-e a kor, melyben élünk, hogy nagyon, de valami piszkosul, elvetettük a mértéket?
Mi az, hogy tízéves fiúgyerekek, akiknek még a focimeccsek és/vagy a bogarakról s egyéb csodákról szóló könyvek bűvöletében, jobb esetben savanyú pofával a hajnali úszóedzésre mászva vagy a délutáni angol- vagy zongoraórára vonulva – vagy akár a számítógépük előtt „kockulva”, esetleg barátaikkal mindezen tevékenységeket űzve kéne élniük az életüket, mindehelyett valamiféle agyonszexualizált, bizarr tevékenységet folytatnak? Világsajtó által sztárolva, bálványozva? Az ő életkorukban, gyermekként?
Mi az, hogy ugyanekkor idős katolikus emberek csöndes menetét az utcán – a világ (egykori) fővárosában, Párizsban – fiatalemberek támadják meg, őket és a velük vonuló papokat ütlegelik, s mindezt a rendőrség karba tett kézzel nézi? Ugyanaz a rendőrség, mely nemrég még sikító szirénákkal vonult volna ki egy olyan helyszínre, ahol szerencsétlen gyermekeket mutogatnak?
„De szembeköpte mesterét a hitvány / Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány” – írja Karinthy.
Nem találtatik tán híjával ez a világ?
A magasban most megjelent egy tiszta kép. Egy felirat:
„Mené-mené, tekél, úfarszin.”