×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Egy kis tűzharc délután kettőkor: súlyos küzdelem a boszniai okkupációban 

 

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – a mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, amelyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

 

 

 

 

Éppen 143 évvel ezelőtt, 1878. július 29-én megindulnak az Osztrák–Magyar Monarchia erői és átlépik a határt a Szávánál. Megkezdődik a boszniai okkupáció. A koránt sem kockázatmentes, ám gyorsan és sikeresen lezajló hadjáratban részt vevő több százezer katona túlnyomó többsége magyarországi ezredekkel érkezik a frontra. Milyen megfontolásokból dönt a hadműveletek megindításáról a Monarchia politikai és katonai vezetése, beszélhetünk-e egyfajta kényszerhelyzetről? – kérdeztük Schwarczwölder Ádámot, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár történészét. 

Tényleg fennállt egy bizonyos kényszerhelyzet, s nem is a Török Birodalom okán, hanem Oroszország megnövekedő befolyása miatt – fejti ki Schwarczwölder. Egyébként évtizedek óta születtek tervek, fogalmazódtak meg beadványok a hadsereg részéről, hogy el kéne foglalni Bosznia-Hercegovinát – teszi hozzá.

Ennek oka, hogy 1815-ben a Habsburg Birodalom megszerezte a Velencei Köztársaságot és Dalmáciát. Utóbbi egy keskeny, tengerparti sáv, mely lehúzódik az egykori, szintén a Habsburg Birodalomhoz került Raguzai Köztársaságig, a Cattarói (Kotori)-öbölig. Ez a földterület egyébként az osztrákoké, tehát „cisz-lajtániáé”. Dalmácia egyébként a Monarchiában nem Magyarországhoz, hanem Ciszlajtániához tartozott (a középkori történelmi előzmények miatt a magyar fél ezt amúgy végig nehezményezte).

Szárazföldről induló támadás esetén ez a parti sáv elég nehezen védhető, ezért kellett tehát a korabeli hadvezetés véleménye szerint elfoglalni Boszniát és Hercegovinát. Csakhogy a Monarchia alapvetően pozitív, mondjuk úgy, kényszer-baráti kapcsolatokat ápolt Törökországgal, melynek irányából nem fenyegette komolyabb veszély az osztrák-magyar államot. A Török Birodalmat már csak Európa beteg embereként emlegetik ebben a korszakban. Látszik: csak idő kérdése, és vége lesz balkáni uralmának.

Andrássy színre lép

1875-ben felkelés robban ki a Balkánon Boszniában és Hercegovinában, illetve az addigra már bizonyos fokú autonómiával rendelkező Szerb Fejedelemségben. A törökök sikeresen szállnak szembe a felkeléssel; Oroszország viszont ortodox-keresztény küldetéstudattal (hiszen azóta, hogy 1453-ban Bizánc elesett, Moszkva az ortodox világ központja) a balkáni keresztények megsegítése ürügyén 1877-ben hadat üzen Törökországnak.

Az oroszok 1877-ben lépnek hadba és 1878-ra teljesen tönkreverik Törökországot (ekkor szorítják ki az Bulgária teljes területéről az országot 1396-tól megszállva tartó oszmán haderőt – a szerk.), sőt ekkorra már a Boszporusz környékén, Isztambul előterében vannak. Ez már nemcsak a Monarchiánál, de a többi európai nagyhatalomnál is kiveri a biztosítékot: nem szívesen látnák a Fekete-tengert orosz beltengerként. A britek az egész flottát mozgósítják és a Márvány-tengerre vezénylik, ott az angol hajóágyúk néznek farkasszemet az orosz fegyverekkel.

Gróf Andrássy Gyula (Fotó: Wikipédia)

Ez idő tájt az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere gróf Andrássy Gyula, a kor egyik legnagyobb formátumú magyar politikusa. Andrássy még 1877-ben titkos szerződést köt az oroszokkal: eszerint orosz győzelem esetén sem hagyja figyelmen kívül Moszkva a Monarchia balkáni érdekeit.

Az Andrássyval kötött megállapodást viszont az oroszok, győzelmeik hatására, felrúgják. Az 1878. március 3-i San Stefanó-i békében pedig egy olyan megállapodást erőltetnek Törökországra, melyben kizárólag orosz érdekek alapján rendezik át a Balkán-félszigetet. Létrehoznak egy igen nagy kiterjedésű – mintegy a Balkán felét kitevő – és teljességgel Moszkva befolyása alatt álló Bulgáriát, ahol a szerződés szerint orosz haderő állomásozhatna. Ez az állam Szaloniktől kezdve az Égei-tenger partvidékén át egyes szerb területekig tart. Nemcsak a Monarchia, de Nagy-Britannia és a Német Birodalom sem tudja elfogadni ezeket a területi változásokat.

A Monarchiában az is felmerül, hogy fegyverrel szerez érvényt akaratának – ezt különösen Andrássy és Tisza Kálmán vezette magyar kormány támogatta. Ehhez lett volna szövetségesi ajánlat is a britektől. Ezt a lehetőséget Ferenc Józsefék végül elvetik: még élénken él Napóleon oroszországi kudarcának emléke. Egy több évre elhúzódó háborúskodást ráadásul nem tesznek lehetővé a Monarchia pénzügyi keretei.

Ekkor születik meg az a döntés, hogy a Monarchia egy nemzetközi kongresszuson a többi nagyhatalom támogatásával próbálja rávenni Oroszországot, hogy gondolja át a San Stefanó-i békét; ez lett a közismert berlini kongresszus, mely 1878. június 13 és július 13. között ülésezik. A kongresszus Andrássy egyik legnagyobb diplomáciai sikere: a tárgyalóasztal mellett sikerül rávenni az oroszokat az oszmánokkal kötött béke felülírására.

A darázsfészek, amibe bele kell nyúlni

Egy olyan Bulgáriát sikerül tehát létrehozni, mely a tervezettnél jóval kisebb lesz. Szerbia és Montenegró két külön fejedelemségként teljesen függetlenné válnak, s ez magában hordozza azt a lehetőséget hogy – mivel az Oszmán Birodalom ettől kezdve nem sok eséllyel tudná megtartani a Nyugat-Balkánt – előbb-utóbb ők szerezzék meg Boszniát és Hercegovinát. Katonai erejük még nincs meg ehhez, de ambícióik már ekkor erőteljesen megmutatkoznak.

Bosznia és Hercegovina igen komoly darázsfészek: lakossága nagyon vegyes összetételű etnikailag és vallásilag is. Az oszmán megszállás hatására a tartomány lakosságának legnagyobb részét egy muzulmán vallású földbirtokos réteg képezi, bár annak a felét sem teszi ki. Rajtuk kívül vannak még ortodox délszlávok, úgymond szerbek, illetve római katolikus horvátok is.

A Monarchia azért sem engedhette, hogy a területet a szerbek foglalják el, mert tartott egy előbb-utóbb Montenegróval egyesülve létrejövő, igen nagy délszláv állam létrejöttétől. Ráadásul Montenegrónak még tengeri kijárata is volt. Egyértelmű volt továbbá, hogy egy ilyen fordulat esetén Oroszország a pánszláv oldalt támogatja.

Senkinek nem kellő senkiföldje

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a közös állam külpolitikáját vagy hadügyeit „valahol Bécsben, a magyarok feje fölött” intézték. Csakhogy ez nem igaz. A kiegyezés után a magyar érdekek legalább olyan fontos tényezőként jelennek meg a közös külpolitikában, mint az osztrák kormányé. Ebben a közös államban egyrészt Ferenc József és a központi, birodalmi igazgatás, emellett az osztrák, „ciszlajtán” és a magyar kormány képezte a három pólust a döntéshozatalban. Egyik hatalmi centrum akaratát sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Viszont Bosznia sem az osztrák, sem a magyar kormánynak nem kellett.

Az új tartomány (Forrás: Wikipédia)

Mindkét kormány úgy látja: egyrészt belenyúlunk a darázsfészekbe, elfoglalunk két olyan tartományt, melyek leszakadó régiókból állnak, infrastruktúra nélkül, s a világ pénze nem elég, hogy európai szintre hozzuk azokat. Még csak arról sincs szó, hogy „minden második hegy aranyból lenne”, a terület nem gazdag ásványkincsekben.

Másrészt a Monarchia – vélték e kormányok – ezáltal újabb délszláv területeket fog meghódítani, ami sem a magyaroknak, sem a német ajkú osztrákoknak nem állt érdekében.

Eldöntetlen kérdés volt az is, hogy a meghódítandó terület hová tartozzon: osztrák vagy magyar tartomány legyen-e. Ezért is születik az a megoldás, hogy Bosznia és Hercegovina nem lesz egyik állam része sem, nem küld majd követeket sem a bécsi, sem a budapesti országgyűlésbe. Okkupáljuk, katonailag megszállva tartjuk – szólt a döntés –, államjogilag tehát nem lesz ez a terület a Monarchia része. Ez így megy egészen 1908-ig, akkor következik be az annexió. Ez lett tehát az okkupáció, erre kap a Monarchia felhatalmazást a berlini kongresszuson, hogy megszállja ezt a két tartományt illetve a Novi Pazar-i szandzsákot. Ezzel elérte, hogy Szerbiának és Montenegrónak ne legyen közös határszakasza, hiszen a szandzsák a két állam közé ékelődött.

A macskazenétől a szávai átkelésig

Andrássyt a kongresszus után hazatérve, Budapesten macskazene fogadja: a magyarok, akik szívesen vettek volna részt egy Oroszország elleni, akár nyílt háborúban, azzal szembesültek, hogy ehelyett megállapodunk az oroszokkal, s török területeket foglalunk el, holott „a törökök a mi barátaink”. Ekkorra más szemmel néztek hazánkban Törökországra, mely befogadta Rákócziékat, Kossuthot. A hadműveletekhez szükséges pénzt is nehezen szavazzák meg a két országgyűlésben, Bécsben és Budapesten.

Átkelés a Száván (Fotó: Wikipedia)

Végül megszavaznak összesen hatvanmillió forintot – hogy teljesüljön Montecuccoli „három” feltétele, ami feltétlenül kell egy háborúhoz, közösen felvett államkölcsönből. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a közös kiadásokat kvóta alapon állták az osztrákok és a magyarok: a magyarokra a kiegyezéskor 30, később, 1878-ban 31,4 százalék jutott. A felvett hitelből tehát pontosan 18 millió 840 ezer forint terhelte a magyar államkasszát. (1878-ban 182 millió forint kiadással számolt a magyar költségvetés.)

Ilyen előzmények után indultak meg az okkupációra kiszemelt csapatok. A bécsi hadvezetés, élén Anton von Schönfeld vezérkari főnökkel úgy számolta, hogy a két tartomány birtokba vételéhez elegendő lesz öt hadosztály, tehát mintegy 79-80 ezer katona – ezt fedezte volna a felvett 60 millió forint. A hadvezetés arra számított, hogy a lakosság majd örömmel fogadja a bevonulókat, akik végre megszabadítják őket az oszmán uralomtól, így tehát egy békés bevonulást terveztek.

A csapatok két irányból indulnak meg: egyészt Dalmáciából a Neretva folyása mentén halad északnak az egyik szárny Hercegovinában. Ők Mostar elfoglalására törekednek. A főerők Magyarországon pedig átkelnek a Száva folyón.

Nem volt sétagalopp

Az, hogy a hadvezetés tévesen ítélte meg, a lakosság miképpen fog reagálni az osztrák és magyar csapatokra, már az első napokban kiderült. Tény ugyan, hogy a törökök ellen lázongtak a keresztények, ám mivel nem a szerbek, hanem a Monarchia erői jelentek meg, nem volt támogató a lakosság. A legjobb esetben passzívak maradtak, semmiképpen nem jelentettek támogató közeget.

A jajcei ütközet (Forrás: Wikipédia)

 

A muzulmán lakosság pedig kifejezetten ellenséges volt: nagyon sokan elmenekültek közülük, mások pedig fegyvert fogtak A boszniai terepviszonyok kifejezetten kedveztek a gerilla harcmodornak. A hegyekben, erdőkben megbújva rajtaütésszerű támadásokat szervezhettek meg, kelepcéket állíthattak az osztrák–magyar csapatoknak. Folyamatosan nyugtalanították tehát az okkupációban részt vevő egységeket.

Az ellenállás tetőpontján 65-90 ezer főre is tehető a létszám. Egyik kiemelkedő alakja Hadzsi Loja volt a gerillaharcoknak.

Már szinte a hadjárat másnapján kiderül az is, hogy a terepviszonyokat is rosszul mérte fel az osztrák hadvezetés. Itt a hegyekben nincs értelme ágyúk sokaságát cipelni, a lovasság is csak korlátozottan vehető igénybe a fenyvesekkel borított domboldalon.

Nincsenek jó hadtápszállító eszközök: ezek a kocsik azonnal beleragadnak a sárba az első esőben. Rájönnek, inkább málhás állatok kellenek. Nagy rekvirálás indul meg: lovakat, öszvéreket szednek össze.

 

Kellemetlen fiaskó

A magyar ezredek magas arányát az is indokolta, hogy nyilván olcsóbb volt a Boszniához közelebb fekvő területek kiegészítő parancsnokságairól katonákat bevonultatni. A horvátországi ezredek mozgósításában pedig a nyelvi szempontok is szerepet játszottak. Voltak brünniek és olmütziek vagy klagenfurti és Sankt Pölten-i mozgósítottak is az okkupáló erőkben, ám a csapatok kétharmada, a lovasságnak pedig négyötöde magyar nemzetiségű.

Rögtön a hadjárat elején jelentős veszteségek érik a lovasságot. Ezek az összlétszámot tekintve nem nagyarányú emberveszteségek, de nagyon demoralizálók.

A pécsi huszárezredet Maglaj környékén augusztus 3-án kelepcébe csalják a felkelők. 144 huszárból 41-en esnek el, sok a sebesült is. Ez a fiaskó a hátország közvéleményét is szembesítette azzal, hogy nem egyszerűen besétálnak majd csapataink e tartományokba.

Ilyen méretű vereségre ritkán került sor ugyan, de folyamatosan érték támadások az osztrák–magyar csapatokat.

Itt nem az a harcmodor érvényesült, hogy tízezren rárontsanak tízezer osztrák-magyar katonára. Egy kis tűzharc délután kettőkor, utána délután négykor. Itt is elhullik egy katona, utána ott is egy. Morálisan ez mindenképpen nyugtalanító volt – érzékelteti a hadjárat körülményeit a történész.

 

Küzdelem minden hegycsúcsért

Eredetileg a Monarchia ezt a hadviselést egyfajta civilizációs misszióként is igyekezett beállítani: „mi majd elvisszük az elmaradott balkáni régióba a magasabb kultúrát”. Az eredeti rendelkezések szerint tehát a lakossággal barátságosan kellett bánni, ám a seregeket ért támadások hatására elrendelték: aki bármilyen módon részt vesz az ellenállásban, lázadóként, anarchistaként kell kezelni.

A megszálló erők azzal szembesültek, hogy itt bizony a tartomány minden négyzetméterét el kell foglalni. Minden magaslatról ki kell verni a támadókat.

A maglaji vereség hatására augusztus 6-án Ferenc József kiadott tehát egy új hadparancsot.

Mivel kiadott parancs lett, hogy „nem ejtünk foglyokat”, egyrészt igyekeztek mindenkit óva inteni, hogy részt vegyen az ellenállásban, másrészt azokban a falvakban, ahonnan a férfiak harcolni mentek, sorra került a település felégetése, az állatok elhajtása. Az asszonyok, gyermekek elzárása is megtörtént – azért, hogy a férfiak kénytelenek legyenek hazajönni.

Nagyfokú brutalitás, gyújtogatások és akasztások árán sikerült tehát úrrá lenni a felkelésen. A nagyobb városokat az osztrák–magyar csapatok kifosztották és felgyújtották. Ez viszont tudatos taktika, az ellenfél morális megtörése volt. Utólag képesek vagyunk azt hinni, hogy a 19. századi háborúk „emberbarátiabbak” voltak, csakhogy ez nem igaz.

A másik eszköz, amivel a megszállók élnek, a haderő létszámának jelentős növelése. Már augusztus 12-én az addigi öt mellé még két hadosztályt, augusztus 19-én még négy hadosztályt mozgósítanak.

Ezzel a Monarchia teljes 2. hadseregét Boszniába küldik, ami mintegy 270 ezer katonát jelent. Ez már nyilván eredményre vezet, ám a költségek is megszaladnak. A kezdetekben számolt 60 millió 1878 végére már 111 millió forint, ami erőteljes belpolitikai válságot idézett elő Ausztriában és Magyarországon is. A hadjáratot tehát gyorsan be kellett fejezni.

 

Szarajevó bevétele (Forrás: Wikipédia)

 

A Monarchia teljes embervesztesége 3300 halott, 6700 a sebesült. Rengeteg katona kap hastífuszt és maláriát, s nincs az a statisztika, mely kiderítené, hogy ezeket az áldozatokat beleszámolták-e a fent említett veszteségadatokba.

Egyértelmű, hogy a magyarok derekas helytállásán múlott a hadjárat sikere – emeli ki Schwarczwölder.

Kállay Béni-kultusz – a mai Boszniában

Az 1890-es évektől kezdve az eleinte senkinek nem kellő Bosznia-Hercegovina a magyar birodalmi gondolat része lesz. Amikor megtörténik az 1908-as annexió és államjogilag is a Monarchia része lesz Bosznia, magyar jogon lesz azzá, hiszen Mátyástól kezdve a bosnyák királyi cím is szerepel a magyar uralkodók címlajstromában.

Az a közös döntés született hát, hogy mivel a tartomány osztrák–magyar „közös szerzemény”, Bosznia kormányzója a közös pénzügyminiszter legyen.

1882 és 1903 között egy magyar politikus, Kállay Béni volt a közös pénzügyminiszter és a tartomány kormányzója. Kállaynak egészen komoly kultusza van ma Boszniában: nem túlzás ugyanis kijelenteni, hogy országépítésre annyi tőke, mint az osztrák–magyar uralom alatt, azóta sem áramlott oda. Utak, vasutak épültek, közintézmények jöttek létre, kiépült az egészségügyi és oktatási hálózat. A Monarchia sokat invesztált Boszniába.

A bosnyák nemzettudat is, mondhatjuk, Kállay Béni találmánya. A muszlim lakosság tűnt annak a rétegnek, amelyre alapozni lehet a boszniai uralmat. A szerbekre nem lehetett apellálni, a keresztény délszlávok pedig kevesen voltak. Ekkor íródtak a helyi muzulmán lakosság számára olyan tankönyvek, hogy ők – bosnyákok. Hogy ne törökként, ne szlávként, hanem önálló nemzetként gondoljanak magukra.

A „királygyilkosok”

A bosnyákok később még támogatták is az osztrák–magyar uralmat.

Egészen 1903-ig a „hivatalos” Szerbia a Monarchia szoros szövetségesének számított. A hadsereg és a lakosság körében ez a Monarchia-barát politika népszerűtlen volt, I. Sándor király viszont hű maradt a szövetséghez. 1903. július 11-én éjjel elit katonatiszti csoport betört a királyi palotába és megölte Sándor királyt és feleségét. A trónra Karađorđević I. Péter került, aki egyértelműen és teljesen orosz szövetségben és Monarchia-ellenes politikában gondolkodott. A „királygyilkos” szerbekkel persze nem is akart volna már szövetkezni a Monarchia. 1906-ban, 1911-ben és 1913-ban már majdnem kitört a háború Szerbiával.

A szerb aspirációk megnövekedésével (különösen miután a Karađorđevićek trónra kerültek) Belgrád a Monarchiában látta annak a legfőbb akadályát, hogy szerb vezetéssel létrejöjjön egy délszláv állam – így vált puskaporos hordóvá Bosznia az osztrák–magyar állam számára.

Ha a közös csapatok jelentős nehézségek árán nem foglalják el 1878-ban a területet, ez a lőporos hordó akár jóval korábban is berobbanhatott volna – teszi hozzá a történész.

 

(A sorozat címlapképe: Muhr Ottmár huszárezredes hősi halála a limanovai csatában. Korabeli képeslap)

A sorozat cikkeit ide kattintva nézheti meg.