×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Mi lett volna, ha...? Ha nem győz Hunyadi Nándorfehérvárnál?

 

A nándorfehérvári csata történetét jól ismerjük.Közismert az a megállapítás is, hogy Hunyadi győzelme 70 évnyi haladékot adott Magyarországnak. De mi lett volna, ha nem győz a magyar haderő? Máthé Áront történész-szociológus írása a Huszárvágás blogon.

Az elmúlt 500 évünk történelme alapján általában amikor a „mi lett volna, ha?” kérdés felmerül, akkor az események jobb kimenetelét hiányoljuk. Vagyis azon gondolkozunk – ábrándozunk – hogy hol rontottuk el, hogy hol csinálhattuk volna jobban, vagy éppen hol esküdtek össze a körülmények ellenünk. Sokszor vagyunk elégedetlenek nagyjaink viselkedésével, vagy éppen úgy általában a magyarság összteljesítményével. Hiszen, ahogyan mondani szokás, senki nem számít a spanyol inkvizícióra.

A jelen írásban azonban azt vizsgáljuk, hogy mi lett volna, ha valami nem sikerül? Mielőtt belevágnánk, szeretném röviden megindokolni, hogy miért teszem ezt. Hiszen vizsgálhatnánk azt a lehetőséget is, hogy nem tör ki a járvány a győztes táborban, Hunyadi nem hal meg, és vezet egy korlátozott célú hadjáratot Szerbiába, amit mondjuk meg is nyer és a néhány évvel azelőtt felszámolt szerb államiságnak valamiféle formája – mondjuk Magyar Királyság csatlósaként – helyreáll.

Persze mi lett volna akkor a két Hunyadi-fiúval? Vajon László lett volna-e annyira tehetséges, mint Mátyás? Meddig élt volna V.László? A kérdések a végtelenségig folytathatóak. Inkább vessünk egy pillantást a rosszabb kimenetelre. Az emberi természet olyan, hogy nem gondol a rosszra, és hajlamos megszokni a jót. Vagyis a korábbihoz képest elért jobb állapotot természetesnek, „alapnak” venni. Esetleg azt gondolni, hogy sokkal jobb is létezhetne. (Ez egyébként az ország mai állapotában is megfigyelhető.) Ezzel szemben Nándorfehérvár esetében, hogy Hunyadi, Szilágyi és Kapisztrán teljesítményét még jobban értékeljük, nézzük meg a másik oldalt. Nem egy egyszerű, hétköznapi, akármikor újrajátszható csatáról volt szó ugyanis.

Nem kell olyan nagy fantázia ugyanis, hogy egy aprócska változót átállítva feltételezhetően gyökeresen más eredményt kapjunk. Mondjuk, Kapisztrán János, aki alig néhány száz szedett-vedett keresztes népfölkelő élén közelített a török ágyúállásokhoz, halálos sebet kap. Hiszen a vár fokáról Hunyadiék kiabáltak utánuk: „Atyám, ne menjetek, mert mindannyian el fogtok veszni!”. Tehát Kapisztrán elesik, kitör a pánik. A törökök a kereszteseket nagy mészárlás után visszavetik a Száván túlra, a várat pedig néhány nappal később rohammal beveszik. Hunyadi csapatai élén küzdve esik el.

A Habsburg V. László köré gyűlt párt – vezetői: Cillei Ulrik és Garai László – megkönnyebbülten sóhajtanak fel, hiszen így az ország középrétegét széleskörűen egybefogó nemzeti párt szétzilálódik. Annál is inkább megkönnyebbülnek, mert némi portyázás után Mehmed szultán hazavonul, hiszen ő is véres veszteségeket szenvedett. A védtelen Délvidéket azonban előtte még alaposan letarolja, ezreket gyilkolnak meg és hurcolnak rabságba a török rablók.

A Hunyadi-fivérek azonban nem hagyják annyiban a királyi párt hatalomátvételét, s az országban polgárháború tör ki. Ezt súlyosbítja az a parasztfelkelés, amelyet a Nándorfehérvár alól hazatérő keresztesek és Ferenc-rendi barátok szítanak, akik árulást kiáltanak és az urak ellen prédikálnak. Az ország lángba borul.

A királyi pártnak kapóra jön, hogy egybemoshatja a parasztfelkelőket a Hunyadi-féle nemzeti párttal, s így végül a polgárháború a parasztfelkelés leverése után kiegyezéssel zárul: Hunyadi László megkapja Erdélyt és a temesi ispánságot. Utóbbit azért juttatják neki, mert arra számítanak Cillei és Garai nádor, hogy a török elleni harc majd leköti, jó esetben még kudarcot is vall!!!

A következő évben Hódító Mehmed szultán ismét Magyarország ellen indul. Nem aprózza el: egyenesen Buda bevétele a célja, hogy megtörje a magyarok ellenállását. A 17 éves Habsburg László sereget kapar össze, de pénz és szervezőerő hiányában csak lassan gyűlnek a csapatok.

Ráadásul a közbizalom sem állt helyre, mindenki sandán nézeget a másikra. Hunyadi Lászlónak ellentmondásos üzeneteket küldenek, hol azt, hogy vonuljon Havasalföldre diverziós céllal, hol pedig azt, hogy siessen a Dunához, hogy még időben a kijelölt Tolna megyei gyülekezőhelyhez érjen.

Ezalatt a helyi török erők a nándorfehérvári bég vezetésével már a tavasz közepétől a megmaradt szerémségi várak hódoltatását végzik, a szendrői bég pedig Temesvár körül portyázik, hogy Hunyadi Lászlót sakkban tartsa.

Végül nagyjából Mohácsnál tekintélyes magyar sereg gyűlik össze. Igazi hadvezér azonban nincs, s a bizonytalanság, a viszály uralja a tábort. A király egyes tanácsadói azt suttogják, hogy jobb lenne elkerülni a csatát, hiszen akár Bécsig is visszavonulhatnak; a katonaság viszont ütközetet akar. Végül úgy augusztus vége felé feltűnik Mehmed szultán diadalmas serege. A rosszul irányított magyar támadás megtörik a janicsárok falán, V.László király pedig a csatatéren veszti életét…

Nem folytatom. Mohács tehát akár az 1400-as évek közepén is bekövetkezhetett volna. (Bár megjegyzem, hogy egy Habsburg királyról nem tudok olyat elképzelni, mint egy Jagelló királyról, akik közül kettő is a csatatéren adta az életét az országáért.) És hogy mi lett volna egy korábbi Mohács eredménye? Jóval több áldozat, kettétört egyéni sors, a hétköznapi emberektől, parasztoktól kezdve a kisbirtokosokon keresztül a nagy famíliákig.

A XVI. századtól beköszöntő török hódoltsághoz képest további százezrek brutális halála, további százezrek fogságba hurcolása. Megerőszakolt magyar nők (és kisfiúk) százezrei. Hetven-nyolcvan évvel hosszabb pusztítás. Az ország közepe jóval hamarabb néptelenedik el, és mivel a magyar szigetnyelv, etnikai utánpótlás nélkül, ezért jó eséllyel ma már néhány szláv nyelvközösség osztozna a Kárpát-medencén, a románokról nem is beszélve.

A lerombolt városok, kolostorok, udvarházak romjait német és olasz régészek vizsgálnák a helyi délszláv és szlovák muzeológusokkal együtt, és írnának szakmailag kifogástalan, bár a történeti tényállást még csak megközelíteni sem tudó beszámolókat az egykori magyar történelemről…

A déli harangszó azonban azt üzeni: helytálltunk. Megmaradtunk.