×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Így emlékszünk vissza a kommunista diktatúrára

 

A 21. század embere már nem igazán látja a diktatúrát a Kádár-rendszerben – derül ki a kommunista diktatúra emlékezete a magyar társadalomban című kiadványból. A hiba részben bennünk van. A Csak a szépre emlékezem nemcsak sláger, öngyógyítás is. Az viszont, hogy a történelmi tapasztalat nem vált generációkon átívelő tudássá, egyben azt is jelenti, hogy nem tanultunk a múltból.

 

A felejtésnek sokan örülnek, a korábbi elnyomók szellemi örökösei, esetenként családtagjai ma is küzdenek a hatalomért, frissített szlogenekkel, új köntösben de riasztóan ismerős szándékkal. A Századvég Kiadó és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kötetéről Bauer Béla szociológus beszélt a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában.


A teljes adást itt hallgathatja meg

A szociológus először azt magyarázta el, hogy mi határozza meg az emberek emlékezetét. Szerinte az emberek emlékezetét leginkább az adott egyén társadalmi helyzete határozza meg.

Elmondta, hogy a kutatás egy fontos szempontja volt, hogy olyan embereket kérdezzenek, akik részt vettek – nem feltétlenül önszántukból – egy diktatúrában vagy együtt éltek egy olyan rendszerrel, egy olyan ideológiával, amelyik lehet, hogy távol állt az értékrendjüktől. A másik lényeges elem pedig, amitől teljes lehet egy ilyen felmérés, hogy olyan embereket is megkérdezzenek, akik még esetleg meg se születtek a régi rendszer időszakában.

Az egyik legfájóbb emlék azoknak, akik átélték a kommunizmust, hogy nem lehetett utazni vagy csak nagyon kevés szocialista országba.

„Emlékszünk-e arra, hogy aki vallásos volt, azt hogyan figyelték meg? Emlékszünk-e arra, hogy a munkahelyen milyen szabályok között tudtunk működni?” – tette fel azokat kérdéseket a szociológus, amelyeket a kutatás során is megkérdeztek az emberektől.

Azt is elmondta, hogy kétfajta jelenségre lettek figyelmesek. Az egyik a nosztalgia, a másik a retró érzés.

„Valószínüleg többen inkább arra emlékszünk, hogy az Ifiparkban, hogyan találkoztunk vagy érintettük meg egymást, és nem feltétlenül arra, hogy Rajnák és társaik, hogyan vertek meg néhány embert vagy hogyan futottunk át a Lánchídon világcsúcsot döntve 1986-ban az úgynevezett lánchídi csatában” – mondta Bauer Béla.

Hozzátette, hogy erre csak azok emlékeznek, akik ott voltak a helyszínen, azok, akik nem, maximum egy hírt kaptak róla a televízión keresztül. Ennek a hírnek a milyenségét természetesen az akkori ideológia határozta meg.

1961-ben a Ludas Matyi címoldalán megjelent egy grafika, ahol egy nő tol egy babakocsit, mellette pedig egy autó halad el, és a közelben sétáló idős asszonyok azt a kérdést teszik fel, hogy: kicsi vagy kocsi? Ebben az időszakban jelenik meg a terhes, és nem az áldott állapotban levő nő.

Itt kezdődik el a fogalmak eltolódása. Ugyanis abban az időben a vállás nem volt jellemző.

Amikor az egyedüllétre kérdezünk rá, az egészen mást jelent azoknak, akik a 60-as évek elején születtek, és egészen mást jelent azoknak, akik 80-as évek végén születtek. A legfontosabb kérdés az, hogy

mennyire akar igazodni a mai elvárásokhoz a múltra való emlékezés?

Bizonyos érzéseket a környezeti elvárás mos ki az emberekből. A történelemkönyvek egészen 2010-ig inkább pozitív képet alkottak a Kádár-korszakról, ami azért is van, mert van egy nagyon nagy létszámú kádári középosztály, amelynek számára a kommunizmus társadalmi felemelkedést jelentett – hangsúlyozta a szociológus.

A címlapfotó illusztráció.