×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Nem holokauszt, Ligetfalu: krematóriumot is idéznek ma a mécsesek

 

Tudunk-e róla, hogy magyar és német csecsemőket, kisgyermekeket és asszonyokat lőttek halomra hónapokkal a második világháború után, Csehszlovákia kellős közepén, Morvaországban? Hallottunk-e arról, hogy tetemeiket két év múltán, 1947-ben kiásták és krematóriumban elégették, hogy a nyomokat eltüntessék? Hallottunk-e Pozsonyligetfaluról, ahová ezerszámra hurcolták a pozsonyi és környékbeli német és magyar családokat? Az ott történt tömegmészárlásokról? Több, egymással szorosan összefüggő tömeggyilkosság emlékére gyúlnak ma Ligetfalun az emlékezés mécsesei.

 

Ismét mécsesek, gyertyák gyúlnak, és virágok, koszorúk kerülnek a mai napon a Pozsony határában, az egykori Pozsonyligetfalu közelében fekvő B-6-os erődnél található, 2015. június 20-án felavatott emlékmű elé. Irtózatos, a második világháború legaljasabb háborús bűneivel vetélkedő, emberiesség elleni bűncselekményekre emlékeznek, nem túl messze a magyar határtól.

Itt, az erődnél egy emléktábla és egy kereszt áll, ahogy a négynyelvű felirat hirdeti, „A ligetfalui gyűjtőtáborban kivégzett több száz német, magyar és szlovák nemzetiségű polgár emlékére”.

Az áldozatok előtti tisztelgés virágait a Pozsonyligetfalui Emlékmű-előkészítő Társaság tagjai helyezik el, rendszerint Dunajszky Géza (nyugalmazott tanár, közíró) vezetésével. A korábban már több alkalommal megszervezett, történészkonferenciával is egybekötött eseményre idén a koronavírus-járvány miatti óvintézkedések okán nem kerül sor, a szervezők csak szűk körben, illetve a Facebookon közvetítve emlékeznek meg a történtekről.

A nagyobb példányszámú magyarországi médiatermékek és a hazai elektronikus sajtó (bár az MTI annak idején hírt adott az emlékmű felavatásáról) többnyire nem vesz tudomást, nem számol be az itt történt megemlékezésekről.

A „vad kiűzés”

Csak az utóbbi, mintegy másfél évtized során vált teljesen ismertté a példátlan, a Felvidék magyar és német lakosságának tömegeit érintő, a népirtás fogalmát kimerítő kegyetlenkedések, mészárlások sorozata, amely Pozsony környékén és a morvaországi Přerov közelében történt. A két helyszínen, Pozsonyligetfalun és a Přerov melletti Svéd sáncoknál 1945 nyarán elkövetett tömeggyilkosságok és atrocitások szorosan összefüggnek egymással.

A világháború legsötétebb korszakait idéző, ám egyes vonatkozásaiban még annál is kegyetlenebb, Európa történetében példátlan tömeggyilkosságok, mészárlások helyszíne volt az újjáalakuló Csehszlovákia 1945 tavaszán-nyarán. A köztársasági elnöki posztjáról 1938. október 5-én lemondott, így semmiféle törvényes felhatalmazással, közhatalmi funkcióval nem rendelkező, ám az új állam első emberének számító Edvard Benes beszédeiben nyíltan uszított a magyar és német kisebbség ellen, akiket el akart tüntetni az országból.

Cseh történészek maguk is „vad kiűzésnek” (divoky odsun) nevezik az akkori német, illetve magyar kisebbség tagjaival szembeni fellépést.

Csehországban 1945 tavaszán és nyarán gyakran a nyílt utcán, tömegével mészárolták le a cseh- és morvaországi városokban évszázadok óta őshonos német nemzetiségű civil lakosságot.

Ligetfalu, a „demilitarizált övezet”

Ha napjainkban Pozsonyba látogatunk, igen kicsi az esélye annak, hogy német vagy magyar szót halljunk az utcákon járva. Pedig a második világháború utolsó napjaiban még a város egyharmada vagy németül, vagy magyarul szólalt meg, ha anyanyelvét használta a koronázó városban (ahol az első világháborúig mintegy 30-30 ezer német és magyar, valamint 10 ezer szlovák lakos élt). Pozsony jelentős, nagy kiterjedésű negyedeiben jelentős tömbökben éltek még 1945 tavaszán is német ajkúak, és belőlük állt a környékbeli községek lakosságának túlnyomó többsége is. Hová lettek a pozsonyi németek, magyarok? Fontos aláhúzni, hogy ha Szabó József külügyi szakértő és Fratysek Hybl přerovi helytörténész nem töltenek hosszú évtizedeket megfeszített kutatással, ma sem sokat tudnánk válaszolni erre a kérdésre, mely valahogy elsiklott a történész szakma elől.

Pozsonyligetfalu (Engerau) a Duna jobb partján, Pozsonnyal szemben fekvő, erősen városiasodó község volt, mely 1946-ig nem tartozott a koronázó városhoz. Mi több, mivel eredetileg Pozsony alatt, a Duna vonalán jelölték ki az antanthatalmak az új országhatárt, Ligetfalu egészen 1919 augusztusáig Magyarországhoz tartozott. A cseh légiók ekkor önkényesen megszállták a települést. Az akkor már a verasilles-i aláírásokra készülődő nagyhatalmak cinikusan rábólintottak a nemzetközi jog alapjait is felrúgó aktusra, kikötve, hogy Ligetfalu csak „demilitarizált övezet” lehet.

Ez a kis szöglet a Duna alatt nemhogy demilitarizálttá, hanem valóságos erődítményrendszerré vált első csehszlovák állam idején. Az itt kiépült, titkos bunkerrendszer, és a sűrű növényzettel fedezett géppuskafészkek vonalának az lett volna a feladata, hogy megállítsa a német támadást, melyre már az 1930-as évektől kezdve számított Prága. Csakhogy az 1938-as müncheni egyezmény Ligetfalut és Dévényt is a Német Birodalomhoz csatolta, így a cseh erők harc nélkül vonultak ki innen. A németek pedig tovább építették az erődrendszert, amire egy – Ligetfalun létesített – zsidó fogolytábor kényszermunkásait is felhasználták.

Zárolt ingatlanok, kiebrudalt őslakosok

Néhány nappal azután, hogy 1945. április 4-én a front „átszaladt” Pozsonyon, mely – a szemben fekvő Ligetfaluval együtt – ismét az újraalakuló csehszlovák államhoz került, a villámgyorsan megszerveződő új adminisztráció máris megkezdte a német ajkú lakosság, majd 1945. május 3-án a magyar lakosok kitelepítését pozsonyi és Pozsony környéki ingatlanaikból.

 

A kivégzettek emlékműve Pozsonynál (Forrás: hirado.hu)

Míg a felvidéki magyarság 1947-es, közel százezer főt érintő, cinikus módon lakosságcserének nevezett, Magyarországra történő deportálását egy Budapestre kényszerített kétoldalú egyezmény szentesítette, a magyar és német lakosság 1945 tavaszától Pozsonyból megindított kitelepítését semmilyen nemzetközi egyezmény vagy jogszabály nem támasztotta alá.

Szemtanúk – mint azt a történtekről rendszeresen hírt adó korabeli magyarországi sajtó beszámolói is kiemelték – megjegyezték, hogy ugyanazok a katonák kísérték át a pontonhídon a német és magyar családokat, akik néhány hónappal korábban a zsidó foglyokat terelték a ligetfalui fogolytáborba.

Rövid idő alatt több ezer német és magyar ajkú család lakását, házát zárolták azt követően, hogy lakosaikat azonnali hatállyal deportálták otthonaikból. A szerencsétlen embereket, az érintett családok apraját-nagyját (akik csak annyit vihettek magukkal teljes ingó és ingatlan vagyonukból, amennyit hirtelenjében össze tudtak pakolni, tehát néhány csomagot) különböző gyűjtőtáborokba hajtották. A legnagyobb ezek közül a ligetfalui tábor volt, ahol a volt zsidó tábort és a község kijelölt, kizárólag régebbi építésű házait jelölték ki szállásként a deportáltaknak.

A németek a volt zsidó tábor barakkjaiba, infernális körülmények közé, a magyarok többnyire a ligetfalui házakba kerültek. (Németnek számított az a nem kis számú család is, ahol például a feleség magyar volt, s a gyermekek is mindkét nyelven beszéltek.)

A szlovák hatóságok „gondoskodtak” arról, hogy a magyarok is nyomorúságos körülmények közé kerüljenek: a magyar családok például nem rendelkezhettek tűzhellyel házaikban, melyek csak 1918 előtt épített, elavult, rossz állapotú épületek lehettek. Nyomorúságos körülményeikre jellemző, hogy több fogva tartott egybehangzó beszámolója szerint még szappant sem kaptak a lágerrendszerben odavezényelve, a központi zuhanyzókban végrehajtott tisztálkodáshoz.

A táborban borzalmas körülmények között vegetáltak az oda űzött pozsonyi családok: éhínség, betegségek tizedelték a gyermekek tömegével érkezőket.

A tábor parancsnokságát a csehszlovák belügyi és katonai alakulatoktól (a miheztartás végett a táborban szovjet katonák is tartózkodtak, ám ők nem láttak el őrző vagy járőröző feladatokat) 1945. június 27-én vette át a csehszlovák 4. gyalogos hadosztály 17. ezrede.

Ez az ezred egyenesen Prágából érkezett Pozsonyba. Bevagonírozásuk előtt még meghallgatták Edvard Benes „elnök” (a politikus, aki a müncheni egyezmény aláírása után, 1938. október 5-én lemondott köztársasági elnöki posztjáról, úgy állította be magát, mintha továbbra is legitim képviselője lenne a szétesett csehszlovák államnak) kisebbségek ellen nyíltan uszító beszédeinek egyikét.

Egy kis kitérő

Mint egy útközben, Prága és Pozsony között bekövetkezett esemény is bizonyítja, nem volt hatástalan a részben dobsinai, részben más területről összeszedett szlovák katonákból álló 17. ezredre a soviniszta politikus biztatása. A nemrég még a szlovák fasiszta állam rettegett terrorszervezete, Hlinka-gárda soraiban szolgáló, ám a szovjet fogságban kommunista voltára gyorsan ráébredő Karol Pazúr vezetése alatt álló alakulat a morvaországi Přerov városának vasútállomásán várakozva azt észlelte, hogy a velük párhuzamos vágányon egy hazatérő, német és magyar civileket szállító vonat várakozik.

A szintén jórészt a felvidéki Dobsináról, illetve más településekről, például Késmárkról származó lakosokat korábban erőszakkal telepítették ki a szovjet front közeledtével, s vitték őket észak-csehországi településekre. Most az ő – hazatérésre türelmetlenül váró – csoportjuk utazott vissza éppen a Felvidékre.

A bizonyítási vágytól égő Pazúr úgy gondolta, ütött az ő órája. Katonáival szabályosan megszállták a civileket szállító vasúti szerelvényt, és azt tovább irányították a nagyobb városnak számító Přerovból a szomszédos kisközség, Lověšice vasútállomására. Itt mindenkit leszállítottak a vonatról.

A vonat utasait, összesen 267 embert (120 nőt, 72 férfit és 75 gyermeket és csecsemőt) a közeli, elhagyatott fennsíkra, a Svéd sáncokhoz hajtották. Miután a Lověšicéből odaparancsolt falusiakkal megásattak a nagy kiterjedésű tömegsírt, az összes áldozatot levetkőztették és belelőtték a frissen kiásott gödörbe. Így tettek a kisgyermekkel, sőt a csecsemőkkel is, akiket nem egyszer maga Pazúr lőtt agyon.

Felderítetlen népirtások

Ugyanez az ezred – amelynek katonái és tisztjei közül a történtekről értesülve csak Karol Pazúrt „kapcsolták le” a szovjet hatóságok – vette át a pozsonyligetfalui tábor őrzését, amely elkövette útközben a Svéd sáncokon történt tömegmészárlást. Itt sem sokáig tétlenkedtek. A korábban a közeledő szovjet front elől német területekre evakuált, majd 1945 nyarán az amerikai lágerekből már tömegesen hazatérő német és magyar civilek és katonák többek között a pozsonyligetfalui táboron keresztül érkeztek haza. A tábort őrző alakulat pedig határőrizeti és „szűrő” feladatokat is ellátott.

A Holokauszt Enciklopédia így határozza meg a népirtás fogalmát: „Népirtás (a) a csoport tagjainak megölése; (b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; (c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése.”

Ezt a feladatot a megérkezésük utáni hetekben az időközben Eduard Kosmel parancsnoksága alá került tábor katonái úgy látták el, hogy föltettek néhány kérdést a beérkezőknek. Akiknél csak egy kis akcentust érzékeltek a kiejtésben, arra puskacső várt.

Tehát, míg a németek puszta szavára egy puskalövés nélkül távoztak a ligetfalui erődből a cseh katonák, a fegyvertelen német és magyar lakossággal szemben Csehországban és a Felvidéken egy egész fegyverarzenált bevetettek: Benes ugyanis a háború utáni időszakra már 1943-ban nagyobb mennyiségű fegyverzetet kért – és a megbeszéltek alapján a háború után kapott is – az őt akkor még mindenben támogató Sztálintól.

A mai napig felderítetlen pontja az ott élő német nemzetiség és a magyar nép történelmének, hogy koronázó városunk szomszédságában hányan lelték halálukat ezekben a hetekben, 1945 júniusa és júliusa fordulóján. Tömeges kivégzésekre utal például az egyik, levéltári adatokkal bőven alátámasztott, tragikus történet: az amerikai fogságból hazatérő 90 magyar leventéé, akiket a tábor területén gyilkoltak meg.

Szabó József, aki a leventékre vonatkozó bírósági és ügyészségi iratok másolatával is rendelkezik – ugyanis a csehszlovák állam szervei később kivizsgálták a történteket – a szerencsétlen magyar fiatalok ügye mellett egy másik tömeggyilkosságot is sikeresen feltárt. Kutatásai szerint a táborba hurcoltak a pozsonyszentgyörgyi német táborból egy 80 fős, főleg asszonyokból, idős emberekből és gyermekekből álló csoportot, és őket is egytől egyig az egykori bunkereket összekötő árkokba géppuskázták. Erre a jelenlegi kutatások szerint 1945. június 27-július 17 között került sor.

Az eltűnt tisztviselő

Lehet, jelenlegi ismereteienknek még a töredékével sem rendelkezhetnénk, ha a tábor rablógyilkosságoktól sem visszariadó vezetői nem hurcolják Ligetfalura és ott nem végzik ki Ervin Bacušant, aki a hitlerista Tiso-rezsim időszakában a „pénzügyi hivatal dolgozója”, más források szerint „banktisztviselő” volt.

Bacušan illegális módszerekkel részt vett a kommunista ellenállásban is: ő volt a szlovák partizánmozgalom pénztárosa.

Itt érdemes megjegyezni: Ligetfalura, igaz, jóval kisebb számban, de olyan szlovák családokat is deportáltak, melyek vagyoni helyzetük vagy nézeteik okán útjába kerültek az új, erőteljesen kommunista színezetű hatalomnak.

Bacušant tehát letartóztatták és elhurcolták lakásáról a 17. gyalogezred pribékei. Mivel ő őrizte a mozgalom „vagyonát”, többkilónyi aranyat és nagy mennyiségű készpénzt is „találtak” nála.

A tisztviselő tehát családtagjaival együtt nyomtalanul „eltűnt” a táborban. (Nem bizonyított, de feltételezhető, hogy a szintén eltűnt aranykészleten kik osztoztak.)

Csakhogy 1947-ben Gustáv Husák belügyi megbízott irodavezetője, Dezider Bacušan nem volt más, mint a meggyilkolt Ervin Bacušan bátyja, s így büntetőjogi eljárást kezdeményezett öccse ügyében kapcsán a ligetfalui tábor két korábbi vezetője, Eduard Kosmel és Bedrich Smetana ellen.

A hivatalos szervek a tanúvallomások alapján megkezdték az akkor már éppen bezárás alatt álló tábor területén a holttest felkutatását. Ásni kezdtek, és azonnal találtak holttestet. Nem egyet, de hatvanat – ám egyik sem volt Bacušané. Nagy valószínűséggel a kivégzett leventékre bukkanthattak, az egyikük zsebében ugyanis Camel cigaretta volt, s ehhez csak az amerikai táborban juthattak.

 

Népirtás Pozsonyligetfalun. Jelent a filmből (Forrás: hirado,hu)

Ugyanabban az évben újabb, hasonló méretű tömegsírra bukkantak. Mivel akkor még nem következett be az 1948. februári kommunista hatalomátvétel és a sajtó bizonyos szinten még beszámolhatott a történtekről, gyorsan híre ment, hogy Ligetfalun tömegsírokat találtak. Egy magyar képviselő, Michail Géci még interpellálta is az ügyben a Szlovák Nemzeti Tanács ülésén Ferjenčík belügyi megbízottat.

Az, hogy a történtekről beszámolt a „polgári sajtó”, a Čas című lap, a mai napig az egyik legkönnyebben hozzáférhető, kézzel fogható bizonyíték.

A lavina megindul

A Čas beszámolója és a ligetfalui eset kivizsgálására létrehozott bizottság hatására a hadsereg úgy döntött: végleg eltünteti a nyomokat a másik helyszínen, a Svéd sáncoknál, hiszen míg a ligetfalui sírokra csak véletlenül bukkantak rá, a lověšiceiek jól tudták, hol található a hatalmas tömegsír.

Mivel a két eset összefüggései s így a hadsereg felelőssége is gyorsan nyilvánosságra kerülhetett volna a megindult lavinahatás miatt. Így aztán 1947. október 8–9-én kivonultak a helyszínre az állambiztonság és a terezíni katonaság alakulatai.

 

Népirtás Pozsonyligetfalun. A Svéd sáncokon (Forrás: hirado.hu)

A katonák kihantolták a tömegsírban fekvő 267 holttestet, különválasztva férfiak, valamint a nők és gyermekek földi maradványait. A férfiak holttestét jeltelen tömegsírban földelték el a přerovi köztemetőben. A gyermekek és nők maradványait pedig krematóriumban hamvasztották el, hogy a legfontosabb bizonyítékot – a nők és gyermekek megölését, melyet nem támaszthat alá semmilyen, fasiszta katonákról szóló mese – végleg eltüntessék.

Ez tehát azt jelenti, hogy nem csak a holokauszt idején, hanem még két évvel a világháború után, 1947-ben is égtek tömeggyilkosságok nyomait megsemmisítő krematóriumok, Európa kellős közepén. Ez egy olyan tény, amelyre talán nem fordítottak kellő figyelmet sem a korszak magyar és német, sem annak egyetemes történelmével foglalkozó szakemberei sem.

A tényeknél maradva: a börtönben végül mindössze csak egy esztendőt töltő Karol Pazúr a kommunista rendszerben a náciellenes ellenállás hőseként szolgált jövedelmező állami pozíciókban, és számos kitüntetésben részesült. Eduard Kosmel, a pozsonyligetfalui mészárlások egyik fő felelőse pedig 1968 májusától a csehszlovák hadsereg vezérkari főnökének helyettese, majd 1969-ben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői vezérkari főnökének helyettese lett. 1978-tól katonai szolgálatának végéig a Károly Egyetem Katonai Tanszékének vezetője volt.

E cikk kereteit szétfeszítené a történtek bővebb kifejtése. Hogy mi volt a történtek utóélete, kiderül az idei Magyar Mozgókép Fesztiválon fődíjat nyert, Népirtás Pozsonyligetfalun című filmből.

Ma Pozsonyligetfalun kigyullad néhány mécses: emlékéül egy magyarul és németül is beszélő Pozsonynak, s emlékéül gyermekek, asszonyok és kiskorú magyar fiúk tömeges meggyilkolásának Ligetfalun és a morvaországi Svéd sáncokon.