×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Jellasics veszíteni járt ide: a nagy csata Kishegyesnél

 

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak.” – A mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, amelyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

 

Kevéssé ismert tény, hogy Branyiszkó halhatatlan hőse, Guyon Richárd nevéhez egy másik, igen komoly fegyvertény is kapcsolódik a magyar forradalom és szabadságharc történetében: az ő vezetésével futamította meg újra a honvédsereg (a Pákozdnál korábban már megalázó vereséget szenvedő és megfutó) Jellasics erőit pontosan 172 évvel ezelőtt, 1849. július 14-én. A mai Vajdaságban fekvő Kishegyesnél megvívott ütközet volt a szabadságharc egyik utolsó nagy, stratégiai eredményű győztes összecsapása. Az ütközet lefolyásról és körülményeiről kérdeztük Hermann Róbertet, a Magyar Történelmi Társulat elnökét.  

1849 júliusának derekán vagyunk, a Délvidéken a Topolya és Szenttamás között elhelyezkedő Kishegyesnél (ma: község Szerbia Vajdaság tartományában, a település szerb neve: Мали Иђош / Mali Iđoš – a szerk.). Még tart az 1848-ban megkezdődött szabadságharc. Milyen körülmények között kerül sor erre ütközetre, mit tudunk a honvédség ekkori stratégiájáról, felvonulási terveiről? – tettük fel a kérdést a történésznek.

Egy hónappal vagyunk az orosz intervenció kezdete után. Ez alapvetően megváltoztatta az erőviszonyokat a magyarországi hadszíntéren. Méghozzá olyan módon, melyet a magyar katonai és politikai vezetésnek sajnos nem állt módjában kivédeni: az a 200 ezer orosz katona, aki több ütemben bevonul az országba, önmagában nagyobb erőt képvisel, mint akár a Magyarországon addig harcoló császári sereg, együtt a nemzetiségi szövetségeseikkel, akár a magyar honvédsereg legmagasabb létszáma – vázolja fel Hermann professzor a történeti hátteret.

 

A váci csata – 1849. július 17.  A váci „utcai harcok” is fémjelezték a véres orosz intervenció súlyosságát (Than Mór festménye – Forrás: Wikipédia)

Annyi „könnyebbség” – ha lehet annak nevezni – közrejátszott, hogy, mivel nagy hadseregről volt szó, ez a hadsereg lassan mozgott. 1849. június 15–20-a körül kezdik el átlépni a határt észak, illetve kelet felől. Az északi csoportosítás, amelyik több hadoszlopból áll, június végén – július első napjaiban éri el az Alföld északi szegélyét. Jelentős ellenállást az ott lévő magyar csapatok a többszörös erőfölény miatt nem tudnak kifejteni. Megpróbálják szétbontakozással időnként leállásra kényszeríteni az oroszokat, de az összecsapásoknak nem sok esélye van.

Kelet felől a Kárpátok hágóin át nyomulnak be Erdélybe, együtt a császári és királyi hadsereg onnan kiszorított egységeivel.

Orosz katonák vannak a fő hadszíntéren is, hiszen még május elején küldtek egy teljes hadosztályt a császári-királyi fősereg segítségére egy Fjodor Szergejevics Panyutyin altábornagy vezetésével. Panyutyin június közepén a Vág menti harcokban már be is avatkozik az osztrákok oldalán, s azt lehet mondani, ez dönti el a hadjárat sorsát – teszi hozzá Hermann.

Beragadva a kátyi kátyúba

Egyetlenegy olyan hadszíntér van, ahol az oroszok egészen a szabadságharc végéig nem jelennek meg: ez a Délvidék, tehát a bánsági hadszíntér. Azonban volt elég gondja a magyar politikai és hadvezetésnek, hiszen ott pedig még június első napjaiban vonult fel Jellasics (Gróf Josip Jelačić Bužimski, magyarul: Jellasics József horvát nemzetiségű császári-királyi táborszernagy – a szerk.) hadteste, amelyik korábban a császári fősereghez tartozott, de a tavaszi hadjárat végén leküldték a Duna jobb partjának déli szakaszaira.

Jellasicsnak tehát a Szerémségben, illetve a Bácskában kellett a szerb fölkelés megrendült pozícióit megszilárdítani, másik feleadata a magyarok által ostromlott aradi és más, császári-királyi kézen levő erődök felmentése volt.

Josef Kriehuber: Jellasics szerb katonái között (Forrás: Wikipédia)

Ami a térségben a magyar pozíciókat illeti: a Délvidéken állomásozik ebben az időszakban Perczel Mór tábornok vezetésével a magyar IV. hadtest. Szintén itt vannak azok a honvéd erők, amelyeket még Bem hozott ki magával a Bánságba Erdélyből 1849 áprilisában. A Bánságot tehát elég szilárdan tartják; a Bácskában már akadnak problémák. Magyar kézen van a terület legnagyobb erődítménye, a péterváradi erőd, viszont ennek az ostromzárát nem sikerül tökéletesen feltörni.

Illetve ott van a titeli fennsík, ami gyakorlatilag egy természet által képezett erődítmény (nagyjából kör alakú fennsík, amely szigetszerűen áll a tájban. A plató összterülete 94 km², melyet még a római korban kialakított sáncok tesznek jól védhetővé – a szerk.), mely a szerb felkelők és Jellasics kezén van. A magyar seregek május végén több alkalommal is megpróbálják felszámolni a titeli fennsíkon kialakult gócpontot, sikertelenül.

Emellett június első napjaiban Jellasics csapatai a Szerémségből átkelnek a Bácskába. Június 7-én Perczel Mór, azt gondolván, hogy a legjobb védekezés a támadás, eléjük megy, és a római sáncoknál, Káty térségében megütközik Jellasiccsal, ám elég csúnya vereséget szenved. Ott lévő hadteste mintegy ezer főt veszít. Jellasics hadi jelentéseiben exponenciálisan emelkedik a magyar veszteség száma: közvetlenül a csata után ezerfős, később már kétezer fős magyar veszteségről küld jelentést.

Tény tehát, hogy a Délvidék helyzete is válságos anélkül is, hogy itt az oroszok megjelentek volna. Perczel nem volt egy könnyű személyiség, mondhatni a legnehezebb személyiség volt a szintén nehéz személyiségekben gazdag magyar katonai vezetésben. A hadműveletek közben többször beadta a lemondását. A kátyi ütközetet követően a magyar kormány többek között Görgei Artúr hadügyminiszter és fővezér javaslatára elmozdítja Perczelt a IV. hadtest éléről. Komoly vezetési válság alakul ki: Perczel beosztott parancsnokai „békeállomásra”, szabadságra kéredzkednek – tér ki a professzor a kedvezőtlen körülményekre.

Jellasics mulasztása

Végül is az Erdélyben hadosztályparancsnokként szolgáló Tóth Ágoston ezredest nevezik ki ideiglenesen a IV. hadtest parancsnokává. Tóth egy kiváló, némi vezérkari képzettséggel is rendelkező tiszt, ám komoly háborús tapasztalata nincs, önállóan hadműveleteket nem vezetett és még azzal a ténnyel is szembesül, hogy itt nem különösebben számíthat együttműködésre alárendeltjei részéről.

 

Lotz Károly: Táborozó huszártisztek (Forrás: Wikipédia)

Mivel úgy látja, hogy legalábbis kockázatos a Jellasics seregének közelében való tartózkodás, visszavonul egészen Óbecséig. Így próbálja meg fedezni mind a Bánságot, mind a tágabb térséget, Szabadkát, Zombort és Szegedet. Jellasics vonul utána és június 25-én Óbecsénél rákényszeríti arra, hogy csapataival keljen át a Bánságba. Szerencsére Jellasics nem használja ki helyzetét: a bán ismert volt arról, hogy még a legnagyobb katonai sikereket is képes volt kiengedni a kezéből.

Miután Vetter Antal, a tavaszi hadjáratban már bizonyított, kitűnő képességű katonai vezető éppen „állás nélkül” volt és Tóth szerepét csak ideiglenesnek szánták, Görgei Artúr javaslatára – Kossuth Lajossal egyetértésben – őt nevezték ki az egész délvidéki haderő, tehát a bácskai haderő, a bánsági hadosztály és az aradi és temesvári ostromsereg parancsnokává – így a történész.

Színre lép az „ángol oroszlán”

Guyon Richárd honvéd vezérőrnagy (színezett litográfia – Forrás: Wikipédia)

A terv az volt, hogy Vécsey Károly tábornokot, aki addig az aradi és temesvári ostromot vezette, a tartalék hadtest élére helyezik át, s az ő helyére került volna Guyon Richárd. Ő szintén nem rendelkezett más megbízással, mert a komáromi várőrség élén fölváltotta őt Klapka György. Vetter és Guyon Aradon azzal szembesül, hogy az ostromló erők tisztjei továbbra is Vécseyhez ragaszkodnak, így Tóth Ágoston helye kínálkozik Guyon számára. Hiszen Guyon mégiscsak komoly katonai tapasztalattal rendelkezik, s Vetter javaslata alapján ő lesz a IV. hadtest parancsnoka.

Az Angliában egy francia eredetű főnemesi család sarjaként született Guyont az egyik korabeli költő, Sárosi Gyula „A magyarnak ángol oroszlánjaként” nevezte meg. Valóban híres volt Guyon a branyiszkói áttörésről és mérhetetlen vitézségéről; bár nem volt egy Görgei- vagy Vetter-méretű stratéga, de tény, hogy a támadó harcmodort preferálta a védekezéssel szemben. Az a fajta rámenősség, vállalkozó készség, ami jellemezte, már fél siker volt.

Guyon tehát tipikusan olyan személyiség volt, akiről senki nem gondolta volna a szabadságharc előtt, amikor főhadnagyként kilépett a császári-királyi hadseregből, milyen komoly képességei vannak. A Délvidéken Vetterrel együtt már a legkiválóbb képességű katonai vezetőkhöz tartozott.

Július első napjaiban veszi át Guyon a hadtestparancsnokságot Tóthtól; azonnal vissza is tér seregével a Bácska területére. Addigra a magra kormány is erősítéseket küld, ezek közül a legjelentősebb Kmety György önálló hadosztálya. Ezt a sereg a Dunántúlon, Pápa térségében, a Rába vonalán operált, ám június végén, amikor megindul a nagy, császári támadás, elszakad az ott lévő magyar fő csoportosítástól. A magyar kormány, illetve az új fővezér, Mészáros Lázár utasítására leküldik a Bácskába – Paksnál kel át seregével a Dunán. Július 10-e táján meg is jelenik Jellasics oldalában.

A tervezett meglepetés

A magyarok esélyei tehát elkezdenek javulni, mintegy 20 ezer főt sikerül összevonni a térségben. Jellasics hadteste jóval nagyobb ennél, ám neki meg kell szállnia Titelt, Péterváradnál figyelnie kell a várőrségre és az utánpótlási vonalakra. Ráadásul az előző év óta pusztít Magyarországon ismét a kolera. Ez különösen jellemző a délvidéki területekre, főleg a mocsaras vidékeken, mint a titeli fennsík vagy a Szerémség. Így Jellasics seregét is komoly mértékben tizedeli meg a betegség. Mindezen okokból. amikor a horvát bán a támadás mellett dönt, a térségben a magyarokénál kisebb vagy azzal egyenlő erőkkel tud csak megjelenni.

Jellasics a Ferenc-csatorna vonalán állomásozik, s érzékeli a magyar csapatösszevonást. Attól tart, hogy ha passzívan várakozik, valamelyik oldalról át fogják karolni, elvágva a visszavonulástól. A várakozás mellett még két lehetősége volt: vagy azonnal visszavonul Titelre, s ott húzza ki az időt, amíg a császáriak vagy az oroszok megjelennek a térségben, vagy megpróbál döntő csapást mérni a magyar IV. hadtestre még Kmety erősítésének beérkezése előtt.

A magyarok is támadást fontolgatnak. Jellasics várakozásának megfelelően valóban azt tervezik, hogy ha Kmety átkel a Ferenc-csatornán, a magyar jobbszárnyon „hátba kapja” Jellasicsot, míg a többi erő frontálisan támad. Július 15-re tervezik a támadást, körülbelül addigra, amikorra Kmety beérkezik.

Jellasics viszont megelőzné őket, s egy nappal korábban indul el. Egy kifejezetten jó haditervet dolgoznak ki: mivel a magyar sereg Feketehegy–Szeghegy–Kishegyes háromszögében helyezkedik el, a legészaknyugatibb részét a magyar arcvonalnak – ez Kishegyesnél van – próbálja meg Jellasics egy oldalmenettel elintézni, majd egy délkeleti irányú előrenyomulással gyakorlatilag „felsodorná” a magyar állást. Tervének lényege tehát, hogy ő kerítené be a magyarokat.

Őrnagy úr, valami nyikorog!

El is indul tehát Jellasics serege a július 13-áról 14-re virradó éjjelen. Eleinte minden a tervek szerint zajlik. Csakhogy abban a korban még nem volt éjjel-nappal tartó „háttérzaj”, mint manapság. Ha éjjelre csend volt, az igen nagy csendet jelentett. Éjjel tehát a magyar őrvonal egyik dandárparancsnokának, egy Frummer Antal nevű őrnagynak jelentik az előőrsök, hogy a távolból mintha nyikorgást hallanának: szekerek talán, és lódobogás is hallatszik. Frummer elmegy az előőrsökig. Látni nem látnak semmit, de a zajok valóban hallatszanak. Azt mondja: Fiúk, hozzatok elő egy ágyút, durrantsatok bele – aztán, ha történik valami, az jó, ha nem, az még jobb.

Előhoznak hát egy ágyút – és a sötétben sikerül Jellasics seregének a kellős közepébe beletalálni. A bán ugyanis ferdén vonul el a magyar arcvonal mellett. Akkor már hallják is a vezényszavakat: „Lőszertartalék hátra! Sorakozz!”, így hát a magyarok már nem csak egy ágyúval folytatják a tüzelést.

Bár Jellasicséknál nincs komoly áldozata a tüzelésnek, oda a meglepetés ereje, sőt, maga Jellasics és serege lepődik meg. A magyar haderőt pedig rögtön mozgósítják, Guyon Richárd is azonnal megjelenik a csapatok élén. A jobbszárnyat átadja a még mindig jelen levő Tóth Ágostonnak, ő maga pedig a balszárnyon és középen indítja meg támadását. Jellasics is felsorakoztatja csapatait, ám a magyar tüzérség tüzében mindenfajta ellentámadás összeomlik.

A küzdelem változó eredménnyel folyik, még magyar foglyokat is ejtenek, galsai Kovách Ernő, a későbbi kiváló emlékíró ott esik a császáriak fogságába. A magyar huszárok kitörésekor viszont kis híján elfoglalják a császáriak lőszertartalékát.

Jellasics jól megtervezett akciójából egy igen nagy vereség kerekedik – úgy, hogy a magyarok jóval kevesebben vannak, hiszen a Kmety-hadosztály még be sem érkezik. Ő addigra seregével megtesz 25 kilométert, s a haditervek szerint neki csak 15-én kell megkezdenie támadását.

A horvát bán tehát lefújja támadását, és a Ferenc-csatorna átkelőit biztosítva megkezdi a visszavonulást. Innen meg sem áll a titeli fennsíkig. Legalább akkora veszteséget szenved, mint korábban Kátynál Perczel, s el is veszíti, végleg, a kezdeményezést.

Amikor augusztus 13-án Görgey Szőlősnél (és nem Világosnál!) leteszi a fegyvert, aznap dugja csak ki az orrát Jellasics a Titeli-fennsíkról. Egészen addig semmilyen aktivitást nem mutat.

Haynau és Paszkevics a csatatéren. Az apokalipszis lovasai (Forrás: Wikipédia)

Azt lehet mondani, a kishegyesi ütközet, s az ezt követő hadművelet, mely Pétervárad újabb felmentésével és a Titel ostromának megkísérlésével folytatódott, volt a magyar hadsereg utolsó, stratégiai eredményeket hozó támadó hadjárata a szabadságharcban. Klapka komáromi kitörését is tekinthetnénk ilyennek, de az gyakorlatilag nem gyakorolt hatást a későbbi hadműveletekre. A Délvidéken viszont egy vesztes helyzetet sikerült önerőből megfordítani, s a másik oldalt ilyen módon védekezésre kényszeríteni.

„Azt gondolom, ha ezután folytatják a támadást, és nem közvetlenül Titelt, hanem Pétervárad irányában próbálják meg felszámolni az ostromzárat, még jobb eredménnyel járnak – ám utólag az ember meg tudja nyerni a waterlooi csatát is…” – fűzi hozzá Hermann professzor.