×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

Bethlen úgy győz, hogy nincs ott: az érsekújvári diadal

 

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – A mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

 

Fényes győzelmet arattak 1621. július 10-én Bethlen Gábor seregei a felvidéki Érsekújvárnál, az erősséget ostromló császári generális, Buquoy is elesett. Hogyan befolyásolta ez a haditett Erdély és Magyarország későbbi sorsát? – kérdeztük B. Szabó Jánost, a Budapesti Történeti Múzeum – Vármúzeum történészét.

 

Ez a győzelem valóban a harmincéves háborúhoz (1618-1648) kapcsolódik. Ebben az időben ez a legfontosabb esemény, mely eldönti Magyarország és Erdély sorsát ebben a háborúban – húzza alá a történész.

II. Ferdinánd portréja (Fotó: Wikipedia)

A közép-európai Habsburg-országok trónjára ekkora egy igen vallásos uralkodó került II. Ferdinánd személyében. Intézkedéseivel szemben kezdődött 1618-ban egy rendi felkelés Csehországban, amihez 1619-ben a Magyar Királyság rendjei, sőt osztrák rendek is csatlakoztak egyes tartományokban – ismerteti a történeti hátteret, hozzátéve: „ez egy földindulás volt itt, Közép-Európában”. Alapjaiban rengette meg a Habsburgok hatalmát. Olyannyira, hogy Spanyolországból kellett pénzügyi és katonai segélyt küldeni a Dunához, hogy helyreállítsák az itteni Habsburgok megrendült tekintélyét – mutat rá B.Szabó.

A cseh példa

A csehek még külön királyt is választottak II. Ferdinánd helyett: V. Frigyest, a pfalzi protestáns választófejedelmet. Igaz, Frigyes nem sokáig élvezhette a prágai királyi palota kényelmét: 1620 novemberében a fehérhegyi csatában súlyos, megsemmisítő vereséget szenvedtek a cseh rendek csapatai a német katolikus fejedelmek és a Habsburgok hadseregétől.

V. Frigyes portréja (Fotó: Wikipedia)

Innen kezdve Csehország története teljesen más forgatókönyv szerint zajlott: a hagyományos cseh elitet elüldözték vagy kivégezték. Katolikus és a Habsburgokhoz hű nemeseket helyeztek a cseh tartományok birtokaiba, pozícióiba, őbelőlük verbuválódott az új cseh elit.

Sokan úgy gondolták: hasonló sors vár a magyarországi rendekre, sőt Erdélyre is. A döntő különbség az volt, hogy Csehország a Német-Római Birodalom részeként létezett, az uralkodója egyben német-római választófejedelem is volt egyben. Így tehát Csehország ügyei a Német-Római Birodalom határain belül zajlottak. Ennek megfelelően a Birodalom katolikus erői is így tekintették Csehországra.

Magyarország viszont a határon túl volt. A magyaroknak rengeteg kellemetlensége, konfliktusa volt a török háborúk alatt, hisz a német segítség csak igen limitáltan lépte át a határt, mikor a törökök ellen kellett harcolni.

Ebből viszont Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek és magyarországi rendeknek most komoly haszna származott: azok a katolikus csapatok, melyek segítettek legyőzni a cseheket, nem indultak el Magyarország felé. A Habsburgok tehát magukra maradtak, csak a saját erőiket tudták mozgósítani. Ez még mindig egy 20 ezer fős sereg volt. Ennek jelentős részét a spanyol király (ebben az időszakban III. Fülöp (1598–1621) – a szerk.) adta.

Ezeket az erőket természetesen nem Spanyolországból, hanem a dél-itáliai és a németalföldi tartományokból küldték a Habsburg rokonok segítségére. Így a korabeli Európa legtapasztaltabb katonasága volt, melyet a császári főparancsnok elindított 1621-ben Magyarországra – vázolja fel a birodalom ellencsapásának körülményeit B. Szabó.

Bethlen, a reálpolitikus

Ez tehát a politikai háttér: volt egy nagyon ígéretesen induló mozgalom Közép-Európában a Habsburgokkal szemben, amihez Bethlen is csatlakozott: az erdélyi fejedelem a felkelők oldalán kapcsolódott be ebbe a rendi háborúba.

1620-ban készült grafika Bethlen Gábor erdélyi fejedelemről (Fotó: MTI/ Reprodukció)

Bethlen Gábor 1619-ben indít hadjáratot abban a reményben, hogy őt cseh királlyá fogják választani. Csakhogy, amikor elindul a hadjárat, máris arról értesül, hogy a cseh rendi politikusok mást választottak királyukká. Ekkor egy igen bonyolult politikai manőverezésre kerül sor, ráadásul a török szájában. Hiszen azt Bethlen is tudja, hogy önmagában sem Erdély, sem a Magyar Királyság nem képes ellenállni törököknek.

Ahhoz, hogy fennmaradjon a végvárrendszer, külföldi finanszírozásra van szükség. Bethlen tehát azzal a feltétellel támogatja a cseh rendi mozgalmakat a Habsburgokkal szemben, hogy a Magyar Királyság végvárai meg fogják kapni azokat a pénzeket a várak és őrségük fenntartására Csehországból is, egy rendi konföderáció keretében, mint ahogy azt megkapták a Habsburg-uralkodók alatt.

Az egész konstrukció persze recsegett-ropogott minden szempontból: Bethlen magyar királlyá választása és annak nemzetközi elfogadása is számtalan olyan problémát vetett föl, amire a korabeli politikusoknak nem volt megoldási javaslata. Nem véletlenül tartózkodott Bethlen attól, hogy a korona elfogadásával véglegessé tegye a szakítást a Habsburgokkal. Jól mutatja tartózkodásának indokoltságát az, ami később a cseh rendekkel vagy épp magával Pfalzi Frigyessel történt, aki elfogadta a cseh koronát.

A cseh felkelés ugyanis, ahogy arról szó volt, balul ütött ki. Az 1620. november 8-i fehérhegyi vereség után folytak ugyan tovább a háborús cselekmények a Rajnánál Frigyes pfalzi választófejedelemségében még 1622-23-ban is, de Közép-Európában Bethlen innentől kezdve magára maradt, egyedül kellett ezt a helyzetet megoldania. Frigyes pedig bujdosó maradt élete végéig: a fiatal fejedelem Hollandiába menekült – szülőföldjét, Pfalzot pedig megszállták a spanyolok.

Tehát annak bizony konzekvenciái vannak, ha valaki végsőkig feszíti a húrt. Bethlen viszont sokkal nagyobb reálpolitikus volt annál, hogy bárkivel tényleges kenyértörésre vigye az ügyét, s szükség esetén ne tudjon visszatáncolni egy veszélyes helyzetből.

Ráadásul Magyarországon például nem is olyan egyszerű egy középkori értelemben vett, hagyományos királykoronázás az adott feltételek között, amikor a protestáns rendek – akik éppen a katolikusok hatalmának visszaszorítása érdekében szövetkeztek – protestáns királyt választanak. Hiszen a koronázást a rég hagyomány szerint az esztergomi érseknek, vagy akadályoztatása esetén valamelyik katolikus főpapnak kéne elvégeznie.

Csakhogy nemcsak Bethlen királlyá választása zajlik le ebben az időszakban. A protestáns rendek nagyszabású alkotmányos reformra is készülnek. Tervezeteket dolgoznak ki arra, hogy miképpen kéne átalakítani a Magyar Királyság működését, kiszorítani az államszervezetből az ott hagyományosan fontos szerepet játszó katolikus főpapságot. A gyorsan változó politikai és katonai helyzetben ez azonban mind írott malaszt marad csupán: már 1621 tavaszán a protestáns rendek is a Habsburgokkal való kiegyezés módozatain törik a fejüket – teszi hozzá történész.

A stratégák háborúja

Bethlen 1619-ben elindított hadjáratának eredeti célja a Magyar Királyság megszerzése volt azzal, hogy csatlakoznak a cseh felkelőkhöz és egyesítik hadaikat. Az egyesített hadak ugyan tesznek egy kísérletet 1619 őszén Bécs megtámadására, ami éppen azért nem realizálódik, amiért a császári hadakat vezető Buquoy (Charles Bonaventura Vaux Buquoy de Longueval, Buquoy grófja – a szerk.) később kudarcot vall. Ebben a korban egy olasz bástyákkal rendelkező, komolyan kiépített erősség, mint amilyen Bécs városa, vagy jóval kisebb méretekben az érsekújvári végvár, csak nagyon komoly erőkkel ostromolható meg.

Charles Bonaventura Vaux Buquoy de Longueval (Fotó: Wikipedia)

Bethlen és a csehek hadserege együtt is kevés lett volna ahhoz, hogy ténylegesen ostromzár alá vonja Bécset. Ahhoz már egy oszmán birodalmi méretű hadsereg kellett, hogy Bécs városát be lehessen keríteni, és rákényszeríteni a városlakókat, hogy minden kaput zárjanak le. Az pedig elég mókás városostrom, ahol vannak szabad utak a külvilág felé, jár a posta és jönnek az erősítések.

Ez pedig nemcsak Bécs, de Érsekújvár esetében is így történt: Buquoy hadserege nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy ilyen méretű végvárat szabályos ostrom alá vegyen. Bizonyos falszakaszokat és kapukat tudott ostromolni, de egyébként a várbeliek kijártak Érsekújvárról.

A szemben álló felek harci felkészültsége, tapasztalata nagyjából megegyezik: mindkét fél katonái megélhették már akár az 1606-ban véget ért 15 éves háborút és a Bocskai-felkelést. Buquoy is, de Bethlen és katonái is ebben a háborúban edződhettek. Egyébként Buquoy előszeretettel vezet magyar katonákat, hiszen a 15 éves háború idején, de még 1618-ban, a csehek ellen is leginkább magyar katonái vannak – mi más is lenne, ha valaki a Habsburgok itteni ágának hadvezére? És vica-versa, Bethlennek is vannak németjei.

Az arányok persze eltérnek. Akkor áll össze egy komplett hadsereg, ha sikerül összetolni ezt a két felet, ahogy a 15 éves háborúban sikerült is: ott voltak a nehéz, helytálló, kötelékharcra kiképzett nyugati lovas- és gyalogos alakulatok és a könnyű, csatázó-portyázó harcra felkészített magyarok is. Ezek ketten együtt egy mintaszerű hadsereget tudtak alkotni. Külön-külön mind a ketten csonkák és nehézségeik vannak.

Bethlennek például problémát okoz a nyílt színi csatavállalás, mert a katonasága nem erre van trenírozva, a császáriaknak viszont állandóan utánpótlási gondokkal küzdenek. Nekik ugyanis a könnyű csapataik hiányoznak, ezért Bethlen katonái – úgy, ahogy később a kurucok a Rákóczi-szabadságharcban – elfogják az utánpótlást, a futárokat, rengeteg kellemetlenséget okoznak. Így nehéz mozognia egy hadseregnek, állandó ellátási problémákkal küszködve – mutat rá B. Szabó a harci helyzet fonákságára.

A tét: a Magyar Királyság

Tulajdonképpen ez a fajta kettősség ölt testet az 1621-es hadjáratban is, amikor a császár elrendeli: foglalják vissza a Magyar Királyságot és annak végvárait Bethlentől. Nos, talán kevesen tudják, de ez a török ellen, egyébként nagyrészt külföldi pénzen kiépített végvárvonal a korabeli Európa egyik legfélelmetesebb védvonala. Ilyen akkoriban még nem sok van: ilyen méretű és felszereltségű erődítményből ennyi, egymás közelében. Ha ezeket Bethlennek sorban el kellett volna foglalnia 1619-ben, akkor talán még a Tiszán sem tud átkelni, mert Szatmár ostromával töltötte volna az év hátralevő részét.

Bölcs hadvezérként ő azonban inkább megalkudott a várak fizetetlen őrségével: pénzt ígért nekik és sok minden mást; tehát a végvárak harc nélkül kerültek Bethlen kezére. Igazából ezt így gondolták a császáriak is, nem lesz szükségük komoly ostromra a visszaszerzésükhöz sem. Hiszen már nyilván mindenkiben megérlelődött a politikai bölcsesség a tekintetben, hogy Bethlen csillaga leáldozott, és ideje visszaállni a törvényes uralkodó zászlaja alá.

Előáll egy csiki-csuki játék, miután Bethlen elmegy a fronttól jó messzire, Kassa környékére, hogy ott szervezze meg a csapatait. Komoly helyőrségeket hagy viszont hátra Pozsonyban, Nyitrán és Érsekújvárott; csakhogy ezek a helyőrségek Pozsonyban és Nyitrán egy puskalövés nélkül átadják a várat a császári katonaságnak.

Nem így Érsekújváron, ahol 3000 katonája áll Bethlennek. Buquoy tehát kénytelen berendezkedni a várostromra – amihez nincsenek meg a feltételek. Nincsenek ágyúi, nincs megszervezve hadseregének élelmezése, nem tudják körülzárni az érsekújvári várat, így ki-be járnak a kapukon Bethlen emberei. És az erősítés is: azután, hogy Pozsony és Nyitra is elesett, Bethlen úgy gondolja, Érsekújvárnak nem szabad elesnie. Ide juttatja hát a rendelkezésére álló erőforrásokat: beküldi a katonait, az udvari lovasságát a várba. Ez a lovasság komoly ütőerőt jelent, az Erdélyi Fejedelemségben ez „a gárda”.

Ő maga viszont még mindig nem jön Érsekújvárra, továbbra is haderejét szervezi Kassánál.

Aki másnak vermet ás…

Tovább folyik ugyanis a játszma: az ostromló császáriakból időközben ostromlottak lettek, elvágva utánpótlási vonalaiktól. Amikor 1621. július 10-én megpróbálnak egy nagyobb élelmiszer-szállítmányt bejuttatni a császári táborba, ahol egyébként „a kor szokásai szerint” még járvány is dúl, Bethlen lovasai rajtaütnek a szállítmányon.

Ám kiderül, hogy a császáriak, akik szintén a magyarországi harctereken edződtek, ezt csapdának szánták: odacsalogatják lövészeik elé Bethlen lovasságát. Ilyenkor a papírforma szerint a császári hadak sortüze után a magyar lovasságnak meg kéne futamodnia. Csakhogy ezúttal ez nem egy szedett-vedett, kóbor, rabló, szabad-zsoldos társaságra nyitottak tüzet, hanem Bethlen udvari katonaságára. Ez az erő körülbelül azt a minőséget képviseli, mint kortársai, a lengyel szárnyas huszárok (a korabeli lengyel lovasság legerősebb, legjobban kiképzett alakulata – a szerk.) – ez a „páncélos nehézlovasság” a korabeli magyar viszonyok között. Az alakulat tehát szabályosan lerohanja a császári muskétásokat.

Ez viszont a császári oldalon kelt riadalmat. Buquoy erre úgy gondolja: a saját személyes kíséretével, 300 főnyi lovassággal megpróbálja feltartóztatni a magyar alakulatot. Itt, a harc közben alakul ki az a helyzet, hogy Buquoy-t elfogják – majd, amikor saját emberei ki akarják őt szabadítani, Bethlen katonái inkább megölik, mint hogy visszajusson saját haderejéhez.

Ez az a momentum, ami eldönti az ostromot. Egy nagyon rossz morális állapotban lévő hadsereg, aminek rossz az egészségügyi ellátása, járvány van a táborában, rossz az élelmiszer-ellátás, hiszen Bethlen lovassága megtizedeli a szállítmányokat, s egyébként is alkalmatlan a feladatára, hiszen nem készítették elő arra, hogy ezt a komoly erősséget, Érsekújvárt megostromolja, kizárólag Buquoy-nak köszönhette, hogy egyben maradt. Amikor a vezér meghal, helyettesei úgy döntenek, hogy itt az ideje visszavonulni.

A július 10-i összecsapás tehát eldöntötte a hadjárat további menetét. A császáriak megkezdik visszavonulásukat Pozsony felé. Persze végig üldözik őket az erdélyiek, így a sereg a Csallóközbe húzódik: ez a „Duna-sziget” a korabeli császári hadsereg számára a végső menedék, ide hajók híján nehezebben tudnak a magyarok átjutni. Bethlen Pozsonyig üldözi őket, ott viszont ő vall kudarcot, nem tudja visszavenni az erősséget.

Ennél a pontnál tehát mindenki belátja, hogy többet már nem tud a helyzetből kihozni: Bethlen ugyan nagy reményekkel látott a harc folytatásához, de hamar be kellett látni, hogy annyira rosszul áll a szövetségesei szénája, hogy ő örülhet, hogy nem került nagyobb bajba, a magyar rendek is fellélegeznek, hogy nem jártak úgy, mint a csehek; a császárnak pedig van még bőven egyéb elfoglaltsága a birodalomban. Nem beszélve arról, hogy II. Ferdinánd a hadjárathoz felhasznált csak katonákat kölcsönkapta. A spanyol király pedig üzen, hogy „kéri vissza” az embereit, mert lejárt a fegyverszünet Hollandiával, kezdődik a háború nyugaton is. Így kerül tehát sor 1621. december 31-én a nikolsburgi béke megkötésére – összegzi B. Szabó János azt a folyamatot, amely e békekötéshez vezetett.

Ismert: a megállapodás értelmében Bethlen visszaadta a Szent Koronát és lemondott magyarországi foglalásai nagy részéről, ám cserében II. Ferdinánd átengedett neki hét vármegyét: Szabolcsot, Szatmárt, Ugocsát, Bereget, Zemplént, Borsodot és Abaújt, valamint az erdélyi fejedelem kezére került Tokaj, Munkács és Ecsed vára. Amelyek remek támpontot nyújtottak a fejdelem elkövetkező Habsburg-ellenes hadjárataihoz…

(A sorozat címlapképe: Muhr Ottmár huszárezredes hősi halála a limanovai csatában. Korabeli képeslap)

A sorozat cikkeit ide kattintva nézheti meg.