A Merkel utáni Németországnak újra meg kell küzdenie a tudomány és az oktatás szabadságáért?

 

Egy tekintélyes német író szerint válságban a német felsőoktatási szféra. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász írása.

A tudományok szabadsága intézményi, média- és egyetemi szinten támadás alatt van, és ez természetesen politikailag támogatott. Félelemből, érdektelenségből, opportunizmusból vagy gyávaságból, állítja Klaus-Rüdiger Mai, német író, dramaturg, a rangos Deutschen Schulbuchpreis 2019-es kitüntetettje – olvasható az Alaptörvény Blogon.

A rossz hír az, hogy Németországban újra meg kell küzdeni a tudomány szabadságáért, a jó hír azonban, hogy neves tudósok csatlakoztak a Tudományos Szabadság Hálózatához, amely „a szabad tudományos légkör mellett áll ki”.

Ezzel a hálózat tagjai biztosítják „a viták plurális kultúráját, amelyet tényszerű érvek és a kölcsönös tisztelet jellemez, valamint egy olyan intézményi környezet, amelyben a társadalomtól és a szakmától való félelem miatt senki sem kerüli el a kutatási kérdéseket és a vitákhoz való hozzájárulást.”

A hálózat célja, hogy „megteremtse az előfeltételeket az ingyenes kutatáshoz, valamint, hogy megvédje és megerősítse az oktatást az egyetemeken.” Tevékenységei között olyan nyilvános események szerepelnek, amelyek kiemelik „a kutatás és az oktatás szabadságának fontosságát”, elemzik a „tudományos szabadság veszélyeit”.

Az ügy háttere, hogy a német egyetemeken egyre inkább megjelenik a megfélemlítés, időnként hallgatók részéről, akik az SPD-hez, a Jusoshoz (az SPD ifjúsági szervezete), vagy a Zöldekhez tartoznak.

A frankfurti egyetemen alig ezer – főként a baloldali spektrumból álló – hallgató felmérése azt mutatta, hogy sokan már nem kívánnak különböző véleményekkel szembesülni, és a megkérdezettek egyharmada nem hajlandó engedélyezni az eltérő véleményű előadók jelenlétét.

A megkérdezettek több mint egyharmada azt követeli, hogy tagadják meg a tanárok tanítási engedélyét, ha ellentmondó tudományos véleményük van, és bizonyos könyvek könyvtárból való eltávolítását támogatják. Ijesztő, amikor a válaszadók harmada azt mondja, hogy nem mondja el véleményét, vagy kényelmetlen számára azok kifejtése.

A Frankfurter Allgemeine 2019. január 25-én arról számolt be: „Kedden délután a radikális baloldal, az Antifa csuklyás tagjai megrohamozták a nézőteret és szórólapokat terjesztettek. A kampány célja egy olyan hallgató kiszorítása volt, aki állítólag jobboldali szélsőséges körökben mozog.”

Mai szerint azok a szégyenteljes képek, amikor Bernd Lucke egyetemi tanárt megakadályozták a gazdasági előadások folytatásában, a német diktatúra idejére emlékeztetnek. A könyvtár elfoglalásával a drezdai hallgatók arra akarták kényszeríteni annak vezetőjét, hogy határolódjon el a helyi politikai elkötelezettségétől, miszerint nem indul a helyi választásokon az AfD listáján, vagy elveszíti a munkáját.

Egy diák még azt is követelte a Deutschlandfunktól, hogy a könyvtárosnak „írásbeli nyilatkozatban kell megfogalmaznia, hogyan viszonyul politikai elkötelezettségéhez és a munkájához.”

Egyetemi hallgatókból álló művészcsoport WC-papír tekercseket dobott Goethe házához, mert fel akarták hívni a figyelmet arra, hogy a „Das Heidenröslein” című versben Goethe kedves, harsogó hangnemben „játszotta el” a brutális nemi erőszakot.

És ez a „brutális nemi erőszak” még mindig megkérdőjelezhetetlen tananyag, amelyet a gyerekeknek fejből kell megtanulniuk.

„Felszólítjuk az illetékeseket, hogy tiltsák be ezt a verset az iskolákban! Azt mondjuk: Bassza meg, Goethe!” A berlini Alice Salomon Egyetemen Eugen Gommringer ártalmatlan versét írták át, mert néhány hallgató unalmában és germanizmusának hiányában úgy gondolta, hogy szexista – mire az egyetem adminisztrációja felcsattant.

Az szintén említést érdemel, hogy a Münsteri Egyetem meghirdetett egy „professzori állást, amelynek középpontjában a gazdaságföldrajz és a globalizációs kutatás áll”, és amelyre csak azok a pályázók jogosultak, akik „neomarxista, posztkoloniális, feminista, valamint új materialista megközelítéseket vallanak.”

Az amerikai egyetemeken lévő tendenciákból tisztán megfigyelhető, hogy mi kerül bevezetésre a német egyetemeken. A Yale csak olyan művészettörténeti kurzusokat kínál, amelyek a nemi kérdésekre összpontosítanak a genderizmus, a társadalmi hovatartozás és a faj értelmében, vagy a klímaváltozással foglalkoznak.

A Claremonti Egyetemen a Hittudományi Tanszék vezetője azt javasolta, hogy a hallgatók ne pazarolják az idejüket Európa „halott fehér embereinek” filozófiájára és teológiájára. A tanszékvezető a meghirdetett állás kapcsán előírta, hogy csak „színes személy” pályázhat. Mivel nem találtak színes vallásfilozófust, ezért felvettek egy „színes személyt”, aki afrikai tanulmányokkal foglalkozott.

„A komplexitás fejlesztése a változásmenedzsment segítségével az egyetemen: a befogadás-orientált tanárképzés dortmundi profilja” című esszében Liudvika Leišytė, Bianca Schumacher és Barbara Welzel kidolgozta az akadémiai szabadság, a tanítás szabadsága eltörlésének fő tervét.

Mivel a professzorok továbbra is védik tárgyukat minden ideológiai kényszerítéssel szemben, a szerzők kijelentik, hogy „a sikeres tanításnak és a sikeres tanulásnak az értékelése eltér, ahogyan a dékánok és a rektorok vezetése is.” Nem a tudósoknak kell dönteniük az oktatás és a kutatás formájáról és tartalmáról, hanem az igazgatásnak.

A szerzők azért panaszkodnak a „különböző hatalmi viszonyokra”, mert a professzoroknak még mindig túl sok autonómiájuk van az adminisztratív diktatúra érvényesítésére, amelyet aztán bátran használnak az impertinenciához, „mert az akadémiai szabadság normája azt sugallja, hogy maguk a tudósok döntsék el, milyen a jó és sikeres kutatás. Hová jutna az oktatás, ha a tudósoknak megengednék, hogy maguk döntsenek, és kihasználják az akadémiai szabadságot is?”

Az állam tekintélyelvűségét zászlajukra tűző esszé szerzői szerint, az egyetem vezetése (felülről lefelé), vagyis a sokszínűség-menedzsment rektorhelyettese által hozott döntések akár kritikával is találkozhatnak,

mert a „felülről lefelé irányuló döntések” különösen a magas szintű akadémiai szabadsággal jellemzett német felsőoktatási rendszer összefüggésében, elutasítást és ellenállást válthatnak ki.

Mivel az akadémiai szabadságot a törvény továbbra is garantálja, más utakra van szükség, amelyeket sikeresen megvalósítanak Dortmundban. A taktika a következő: a meglévő struktúrákat megkerülik, párhuzamos struktúrákat hoznak létre, amelyek egy napon felváltják a kipróbált struktúrákat.

Mindezek Mai szerint azt bizonyítják, hogy azok számára, akik elemükben érzik magukat a tudomány szabadsága elleni „beavatkozásokban”, a tudomány szabadsága valójában csak „reakciós” kellemetlenség. Azt állítják, hogy a „törölt kultúra” és a deplatformálás nem létezik, csak a jobboldal találmánya, bár ők pontosan ezt teszik.

A diktatúrákból ismerjük azt a mechanizmust, hogy azok, akik egyetértenek az uralkodó ideológiával és propagandával, azt állítják, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága azért létezik, mert mindig és folyamatosan kifejezhetik a véleményüket.

A véleményszabadság azonban nem azt jelenti, hogy csak a saját véleményét lehet szabadon kifejezni, hanem a másik véleményét is. Nagyon úgy fest, hogy a Tudományos Szabadság Hálózatára még rengeteg munka vár.