×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

A feketehimlő felszámolása

 

Az 1960-as évek közepéig a himlő a világ nagy része számára halálos veszélyt jelentett. A hidegháború közepette egy páratlan amerikai-szovjet együttműködés keretében azonban alig tíz év alatt sikerült felszámolni a himlőt. Máthé Áron történész írása a Huszárvágás blogon.

Képzeljük el a következő jelenetet. 1966-ot írunk, és a szövetségi kormány egyik irodájában vagyunk Washington D.C.-ben. Egy egyenruhába öltözött hivatalnok éppen azt mondja egy öltönyösnek: „Az ön küldetése, hogy végezzen egy ellenséggel, amely több embert ölt meg, mint ahányan mind a két világháborúban odavesztek. Lesz valami vacak kis költségvetése, egy kis csapata és ha elrontja, a Minisztérium le fogja tagadni, hogy akár csak tudomása lett volna az ön akciójáról.”

Nos, ez a jelenet úgy fest, mintha egy hollywoodi filmből lenne, és valóban, az éppen az évben debütáló Mission: Impossible című tévésorozat egyik nyitójelenetéről van szó – írta a Huszárvágás blogban Máthé Áron történész.

Csakhogy ez a valóságban is megtörtént, bár nyilván nem szó szerint idézve az elhangzottakat. A hivatalnok az USA tiszti főorvosának helyettese volt; az öltönyös a járványos betegségek központjának (CDC) egyik tudósa volt, Donald Henderson; míg az ellenség a fekete himlő.

A fekete himlő régóta kísértette a világ lakosságát. Egyes járványoknál a 35 százalékot is elérte a halálozási arány.

Európába a megelőzésre először az elég vegyes hatásfokú és veszélyes inokuláció (szándékos fertőzés) Kínából és Törökországból került át.

Az igazi megoldást azonban Edward Jenner angol orvos találmánya jelentette. Jenner 1796-ban először használta az oltások alapját jelentő metódust: azt, hogy a vírus gyengébb variánsát adta be, amellyel az immunrendszert felkészítette az erősebb fertőzésre.

Ez esetben a gyengébb variáns a tehénhimlő volt. Így a tehénhimlő latin elnevezéséből: Variolae vaccinae származik a vaccina kifejezés is. Európában és Észak-Amerikában hamarosan ad acta került a himlő, nem úgy a többi földrészen. Különösen a gyarmati rendszer megszűnése után vált akuttá a helyzet.

Az 1960-as években az időben az úgynevezett „fejlődő országok” – vagyis főként Fekete-Afrika államai – tele voltak a legkülönfélébb járványos betegségekkel. A vírustól a baktériumokon és az egysejtűeken keresztül a férgekig gyakorlatilag minden szerepelt. A malária, a kanyaró, a sárgaláz, az álomkór, a folyami vakság és természetesen a fekete himlő.

Az utóbbi akkor évi kétmillió ember halálát okozta, az évi 10-15 millió megbetegedésből. Ne csak a magas halálozási arányra gondoljunk, hanem arra is, hogy a gyógyultaknál is sokszor szörnyű külső nyomokat hagyott hátra a betegség. Az ügy hátteréhez az is hozzátartozik, hogy az 1956-os magyar forradalom leverése után befagyó hidegháborús viszonyrendszer apró javulását jelezte, hogy a szovjetek 1958-ban bejelentették: visszatérnek a WHO munkájához.

Sőt, a szovjetek rögtön egy javaslattal rukkoltak elő: programot kell hirdetni a feketehimlő-felszámolásra! Az ötlet természetesen nem volt önzetlen, hiszen ekkoriban az „el nem kötelezett” országok megnyeréséért a legkülönbözőbb propagandaeszközöket vetette be mind a két oldal.

A szovjet ötlet ezúttal annyira tetszetős volt, hogy az ENSZ Közgyűlése közfelkiáltással szavazta meg. Azonban következő hét évben vajmi kevés történt. A WHO kevés pénzt adott, az ENSZ-tagállamok külön hozzájárulása elég soványka volt.

1965-ban Johnson amerikai elnök bejelentette, hogy tíz éven belül végezni kívánnak a himlővel. 1966-ban az ENSZ-közgyűlés felkérésére az ENSZ-főtitkár egy 10 éves tervet dolgoztatott ki.

A tervvel két baj volt. Az első, hogy pénzbe került a megvalósítása. És ahogyan az lenni szokott, a nagy szándéknyilatkozatokat, bejelentéseket, terveket azonnal, közfelkiáltással támogató kirakatszervezet – vagyis az ENSZ-közgyűlés – most azzal szembesült, hogy nemcsak szavakra, hanem pénzre is szükség van. Három napig vitatkoztak, és egészen kis többséggel elfogadták. A terv második baja ennél sokkal nagyobb volt: az, hogy nem volt jó semmire.

Ezt azonban az érvek és a propaganda információs zajviharában csak az igazán vájt fülűek hallották. Az ekkoriban eléggé Nyugat- és különösen is Amerika-ellenes ENSZ-főtitkárság részéről az lett volna a trükk, hogy egy amerikait kérnek fel a program vezetésére, s így a bukás ódiuma nem az ENSZ-re fog hárulni, hanem az Egyesült Államokra. Ez az amerikai azonban Henderson volt.

Henderson jó választásnak bizonyult. Ahogyan a Tanú című filmben az ávós főnök, Virág elvtárs mondta: a torkánál fogva ragadta meg a problémát. A fordított irónia az egyébként virtigli kádári propagandafilmből azért illik ide, mert némi szervezés után érintkezésbe lépett a szovjet egészségügyi miniszter helyettesével, Dmitrij Venediktovval.

A dolog a szovjeteknek is kezdett a körmére égni, mivel évi 25 millió vakcinát ajándékoztak a „fejlődő országoknak”, de mintha a tengerbe szórták volna: a himlő csak nem akart eltűnni. Venediktov elvtárs tehát Genfben találkozott Hendersonnal, és közölte vele: leellenőriztük önt, Henderson úr, és megbízhatónak tartjuk.

Henderson kissé kényelmetlenül érezte magát, de jó diplomáciai érzékkel elegyengette a dolgot a szovjetekkel, és nekiláttak a feladatnak. A szovjetek belementek, hogy a szovjet vakcinagyártás minőségbiztosítását közösen csinálják, miközben a moszkvai központi virológiai kutatóintézet megosztotta a felelősséget és a szerzett tudást is az amerikai CDC laborral a terepen beszerzett himlővíruspéldányok vizsgálata terén.

Az eredmény nem is maradt el. Nem a szokványos oltási program szerint haladtak, hanem egy új ötlet szerint. Egy lutheránus misszionárius, lelkész, aki Nigériában a CDC munkatársai mellett dolgozott, még 1966-ban egy hatékony módszert dolgozott ki: ha egy faluban felbukkant egy himlős eset, akkor azonnal beoltották az illető családját és többi lakost.

Futárokat küldött ki 50 kilométeres körzetben, és ahol újabb megbetegedést találtak, ott hasonlóan jártak el. Ezzel mintegy élő karantént hoztak létre a fertőzés körül, és megszakították a terjesztési láncot. Hamarosan egész Nigériára kiterjesztették a módszert, majd utána Nyugat-Afrikára, végül Indiára is. Utóbbi helyen 130 ezer egészségügyi személyzetet képeztek ki, és 20 hónap alatt sikerült felszámolni a himlőt, mint betegséget. Mára a feketehimlő laborokban létezik csak (igaz, egy-két esetben kisebb „szökésre” is volt példa).

Természetesen akkor is voltak oltásellenesek. Nem is annyira a himlőhöz kapcsolódó ősi gyógyító kultuszok hívei és „papjai” között volt gyakori az oltásellenesség, hanem sokkal inkább egy-egy ország kormányzatával szembeálló csoportok soraiban bukkant fel ez a taktika. Ilyen esetekben megpróbálták az „elnyomás” eszközeként beállítani az oltást, és az ehhez kapcsolódó terepmunkát.

Végül 1975 és 1977 között már csak a háborús övezetnek számító Szomáliában volt jelen a betegség, de 1980-ban a WHA (vagyis a világszintű egészségügyi közgyűlés) ülésén kimondták: a program sikeres volt és a fekete himlőt felszámolták.

Az eredmény nem csak annak volt köszönhető, hogy Henderson és Venediktov sikeresen párosította az amerikai pénzt és a szovjet vakcinagyártást (vagyis két állam működött együtt a nemzetek feletti sóhivatalok helyett); hanem annak is, hogy a program kikerült a direkt nemzetközi politikai játszmákból és az egészségügyi befektetők érdekköréből.

(Források: Lessons from the eradication of smallpox: an interview with D. A. Henderson / Philosophical Transactions of the Royal Society B: Biological Sciences; At the height of the Cold War, the US and Soviet Union worked together to eradicate smallpox/WeForum.org; A Pox on Your Narrative: Writing Disease Control into Cold War History/Diplomatic History).