×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!
×

A nácik veresége

 

Május 8. vagy május 9.? Mikor és hogyan ért véget a második világháború Európában? „Hogyan tört ki a béke”? 1945. április 30-án öngyilkos lett Hitler. Ekkora az ezer évig tartó Birodalom alig 12 évvel a létrejötte után már csak egy füstölgő romhalmaz volt.

1945. április 30-án öngyilkos lett Hitler. Ekkora az ezer évig tartó Birodalom alig 12 évvel a létrejötte után már csak egy füstölgő romhalmaz volt. Csodafegyvert nem sikerült csinálni, és politikai csoda sem következett be, vagyis a Szovjetunió és az angol-amerikai tandem nem rúgta össze a port. Hitler úgy gondolta, hogy a német nép fiatal és erős és a vereség ellenére még nagy jövő előtt áll; borúsabb pillanataiban azonban arra jutott, hogyha nem tudott győzni a németség, akkor megérdemli a sorsát. Ekkor derült ki, hogy nem a „németségbe” volt szerelmes, hanem az Erőbe; és ezt az Erőt sokáig a németekbe látta bele. Nagyon-nagyon modern gondolat volt ez, a Nietsche által halottnak kikiáltott Isten helyére állított brutális, nyers, evilági Erő iránti hódolat kifejeződése – írja Máthé Áron történész a Huszárvágás című blogján.

Mindez már nem számított. A halott Führert és halott feleségét leghívebb követői kivitték a bunkeren kívülre, a direkt erre a célra félretett benzinnel leöntötték. Tisztelegtek a lángok előtt. A Valhalla valkűrei helyett azonban a pogány, ógermán temetést a szovjet nehéztüzérség zárta rövidre.

Mivel már nem is igen volt kivel-mivel folytatni a háborút, megkezdték a béketapogatózásokat. Néhány náci főnök ezt saját szakállára már röviddel korábban megtette; ők sem jutottak semmire. Ráadásul több helyen – pl. Észak-Olaszországban – a megmaradt német erők elkezdték megadni magukat.

Maradt a fegyverletétel. Május 7-én tehát hajnali háromnegyed három körül Reimsben, a szövetségesek európai főhadiszállásán egy amerikai és egy szovjet tábornok előtt Jodl német marsall aláírta a feltétel nélküli megadást.

A jelen levő francia tábornok csak tanúként jegyezte ellen a dokumentumot.

Sztálin azonban tajtékzott. Először is, mint mások rutinos átverője, attól tartott, hogy átverik, és ez csak a nyugatiak előtti megadást jelenti. A német csapatok vezetői közül egyébként sokan tényleg így értették, és Schörner tábornok, a prágai felkelést leverő Középső Hadseregcsoport parancsnoka ezt rádióüzenetben ki is fejezte. Másrészt Sztálin azért is dühöngött, hogy hogy képzelték ezek a „szojuznyicski” vagyis szövetségeskék, ezek a kis mitugrászok, hogy nélküle rendezik a ceremóniát, hiszen a Szovjetunió viselte a legnagyobb terhet a háborúban! Az emberi terhet nézve valóban így volt (bár ezt nemcsak Hitlernek, hanem Sztálinnak is köszönhették), az anyagi terhet tekintve viszont az Egyesült Államoké volt a főszerep. Az amerikai hadianyag és élelmiszerszállítmányok nélkül a szovjetek sehova nem jutottak volna. Mindegy: Sztálin a győzelmet önmagának és a kommunizmusnak kívánta kisajátítani. Ezért egy nappal később, immár Berlin mellett egy újabb okmányt írtak alá, s a szovjeteket immár Zsukov marsall képviselte. Mivel Eisenhower beosztása felülmúlta volna Zsukovét, ezért nem ő, hanem brit helyettese Tedder marsall jegyezte a nyugatiak részéről a dokumentumot. Tanúként Spaatz amerikai légitábornok és Tassigny francia tábornok írta alá.

A fordítások és szövegátfogalmazások miatt elhúzódott az idő és csak május 9-én, hajnali egykor történt meg az aláírás. De visszadátumozták 8-án este 11-re, hogy az előzetes fegyverletételi egyezménynek tekintett Reimsben aláírt dokumentum rendelkezései is érvényben maradjanak

(t.i., hogy 8-án éjfélig kell a németeknek abbahagyni a harcot). A közép-európai időzóna szerinti a visszadátumozott időpont (az este 11) Moszkvában már hajnali 1 volt, így a hidegháborús hasadás már ebben a szimbolikus kérdésben megtörtént: a nyugatiaknak május 8. a Victory in Europe Day, míg a szovjeteknek május 9-e a hagyományos Vörös téri parádé dátuma.

A harcok még néhány napig folytak. Néhány német egység nem akarta, nem tudta abbahagyni a harcot, mások nem értesültek. Tragikomikus volt a távoli Spitzbergákra (Svalbard-szigetekre) küldött német különítmény sorsa. Egy meteorológiai állomást kellett volna beüzemelniük, és egészen szeptember 4-ig ott ragadtak, amikor néhány arra járó norvég bálnavadásznak megadták magukat. A németek délszláv kollaboránsai egészen május 14-ig fegyverben álltak, amikor is nagy csatát vívtak az előretörő kommunista partizánokkal a karintiai hegyek között. A németekhez csatlakozott kozák és orosz egységek szintén ezen a vidéken próbáltak a szovjetek elől menekülni.

Voltak közöttük opportunisták, bűnözők, kalandorok – de voltak olyanok is, akik remélték, hogy az 1920-ban vereséggel befejezett polgárháborút most folytathatják a vörösök ellen. Csalódniuk kellett, hiszen Hitlernek esze ágában sem volt az Untermensch társasággal alkudozni. Mackiewicz, a lengyel realista író Kontra című regénye idézi fel ezeknek a rosszkor és rossz helyen levő, rossz döntést hozó embereknek a groteszk, tragikus sorsát. Az utolsó, a második világháborúval összefüggésbe hozható ütközetre azonban nem itt, az Alpokban került sor, hanem bent a Balkánon, a Száva és a Boszna folyók találkozásánál fekvő Odzak városkánál. Egy horvát usztasa egység úgy döntött, hogy nem menekülnek, hanem a saját délszláv földjükön csinálják végig az egészet. Egészen május 25-ig ki tudtak tartani a sokszoros túlerővel szemben. A vitézség és a horror keveredett. Akik végül ki tudtak törni a gyűrűből, azok csak 1947-ben (!) kerültek kézre.

Ez az ütközet jelezte, hogy a nagyhatalmak összecsapása mögött zajló európai polgárháború nem maradt abba.

Ahogyan az első világháború végén történt: a Nagy Háború abbamaradt, kis háborúk folytak tovább. Olaszországban és Franciaországban ügyeltek rá az amerikaiak, hogy ne kerekedjen nagy összecsapás a dologból. Görögországban viszont nyílt polgárháború kezdődött, amely még három évig gyötörte az országot. Végül a kommunisták húzták a rövidebbet. Közép-Európában azonban máshogyan alakultak a dolgok. Lengyelországban a nácik ellen küzdő föld alatti fegyveres erők eleinte megpróbáltak a szovjetekkel együttműködni.

Vilniust együtt szabadították fel még 1944-ben; másnap már vitték is el őket a szovjetek. Ezért a nemzeti gerillák egy része tovább folytatta a harcot, immár az új megszállók, a szovjetek ellen. „Kiátkozott Katonák” néven ismeri őket ma a lengyel nemzeti emlékezet. A Baltikumban a szovjetellenes küzdelmet folytató gerillákat, az Erdei Testvéreket ma hősként tisztelik. Ukrajnában a háború alatt az inkább a németek felé hajló partizánok ügye zavaros.

Akadtak közülük, akik a zsidók lemészárlásához nyújtottak segédkezet; mások közülük a lengyel polgári lakosság lemészárlásában vettek részt

(A volhíniai tragédiáról szóló Volyn című lengyel film anatéma Kijevben…) Most a szovjetek ellen folytattak reménytelen küzdelmet, a végén már a sajátnak tekintett lakosságot is terrorizálva. Ahol nem folytak nyílt fegyveres harcok, ott hideg polgárháború kezdődött.

Pontosabban szólva a szovjetizálás indult el: a kommunista párt és társutasainak háborúja a szovjet megszállás alatt levő társadalmakkal szemben. Véget ért a világháború és kitört a béke, mondhatnánk. Alig egy-két évnyi lelkesedés és újjáépítés után hamarosan a sztálini „béketáborban” találták magukat ezek a nemzetek. Magyarország sem járt másként: ahogyan Rákosi mondta néhány év múlva, Magyarország már nem rés, hanem bástya volt a „béke frontján”…

A címlapfotó illusztráció.