×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

A gyerekeid jövője: a streamingszolgáltatók kultúrkampfja a fiatal generációk lelkéért

 

Ha a fogyasztói társadalmak kulturális öngyarmatosításának katalizátora a globalizáció, a világegységesítéssel terjedő „píszífasizmus” leghatékonyabb közvetítő médiumai ma alighanem a streamingszolgáltatók. Ám míg az Amerikában létrejött újmozgalmi tébolydák szellemisége – érintettség hiányában – jó eséllyel nem forgatja fel a magyar társadalom mélyrétegeit, az LMBTQ-propaganda olyasvalami, aminek a fiatalokra gyakorolt hatásaival komolyan számolnunk kell. A streamingoldalak kínálatát átböngészve jártunk utána, hogy miként járulnak hozzá a szivárványos identitásháborúhoz a piacvezető szolgáltatók.

 

A genderizmus és az olyan új keletű mozgalmak, mint a Metoo vagy a Black Lives Matter kulturális vetületei a hollywoodi filmgyártást és a szivárványos progresszióban élenjáró streamingszolgáltatók tartalomkínálatát is új utakra terelték. Csakhogy nem arról van szó, hogy a szüfrazsettek és a Fekete Párducok küzdelmeinek „emberijogista” partizánjai és a Harvey Milk-epigonok működése nyomán a hiperglobalizmus ügyvivői alapvető társadalmi igényekhez igazítanák a műsorszolgáltatást. Sokkal inkább arról, hogy a hatalomipar – a kultúra és a techvilág haszonlesőivel kéz a kézben – hadjáratot indított az értelem ellen. A józan ész, vagy ha tetszik, az évezredes szellemi és spirituális tapasztalatokon érlelt kollektív tudat kényszerül ma identitásháborút vívni a szép új világ társadalommérnökeivel.

Szereplők az HBO GO új, X generáció (Genera+ion) című tinisorozatából (Forrás: Facebook)

Kihalási eseménysorozat

LMBTQ-filmek persze az újbeszél narratívája szerint a filmtörténet kezdete óta készülnek. Az olyan alkotások, mint a Priscilla, a sivatag királynője, a Fiúk nem sírnak, az Otthonom, Idaho, Az őrült nők ketrece, a Brokeback Mountain mellett az életrajzi filmek körében is bőséggel akadnak a szexuális kisebbségi létben érintőlegesen vagy mélyebben elmerülő alkotások. Az Ed Wood, Rudolf Nurejev, Robert Mapplethorpe, Frida Kahlo történetét bemutató játékfilmek szintén az LMBTQ-kánon részeivé váltak, a mai társadalomtranszformáló folyamat előképeiként. Csakhogy a genderizmus kohóiban kiolvasztott posztmodern matériával összevetve ezeket a filmeket ma bajosan nevezhetjük LMBTQ-filmeknek. Ezekben az alkotásokban még nem az emberi jogi dadaisták által előre körülrajzolt és a végtelenségig sematizált szereplők beszélték el saját ideológiai hitvallásukat, hanem hús-vér szenvedő és önmagukkal küzdő emberek sorsai kerültek mozivászonra.

A mai LMBTQ-filmekben már nincs jelen az élet, a valóság, csak a politika.

A korábban felsorolt filmekhez hasonlóan Makk Károly 1980-as Egymásra nézve című filmjében sem az számított valójában, hogy ki minek vallja, kiáltja ki magát, hanem a maga a történet, a drámai mese. Aki ezt tagadja, azzal kár vitatkozni.

A nyilvánvaló különbség elsősorban a érzékenyítésben, dogmatizálásban és nem utolsósorban az elérhetőségben rejlik. Az LMBTQ-filmek és -sorozatok dömpingje elől ugyanis nincs menekvés: a Google-generációnak vagy „digitális bennszülötteknek” becézett fiatal nemzedékek akarva-akaratlanul szívják magukba a genderdogmákat és ultraliberális szemléletet arcukba lézerező ismeretterjesztést. A technológia pedig mindenhová eljut.

Így varázstalanítja a Netflix a digitális mezozoikumban, a 20. század őslényparkjában szocializálódott emberszauruszt, miközben az LMBTQ-propaganda resetet nyom a teremtésnek és az evolúciónak.

Egy biztos: az óriáshüllők korának végét eredményező kréta kori kihalási esemény langyos, délelőtti televíziós matiné az elkövetkezendőkhöz képest.

Digitális bennszülöttek

Az HBO legújabb tinisorozata, a Z generáció egyik fiktív helyi faunáját felvonultató, a fordításban megtévesztő módon X generáció címet kapott Genera+ion, különböző bőrszínű és szexualitású (többnyire a saját neméhez vonzódó) karakterei és az élethelyzetek felszínes ábrázolása remek diagnózissal szolgál az LMBTQ-propaganda állapotáról.

Amit ebből a generációból ez a sorozat megmutat az annyi, hogy a mai 16-17 évesek érzékszervi szinten használják az okoseszközöket, minden kiskaput kiismertek már a digitális kapitalizmus útvesztőiben, azaz: őket már nem lehet átverni a reklámok hazugságaival, mint a szüleiket, ezért pedig mindent és mindenkit lenéznek, mert senki sem ismerheti jobban náluk a saját életüket.

A fölény ellenére beismerésszerű pillanat a sorozat nyitójelenete, amelyben a későbbi főszereplőink a YouTube-ról próbálják megtudni, hogyan kell szülni egy pláza mosdójában.

Mert egyikük sem ismerte fel a terhesség egyértelmű jeleit – és azt sem tudják, mivel kell táplálni egy újszülött csecsemőt. Olyan ez, mintha töltött fegyvert adnánk valakinek a kezébe, akinek fogalma sincsen arról, hogy az hogyan működik, de még azt sem tudja, hogy ezzel az eszközzel ölni lehet. Valahogy így viszonyul a genderrevolúció ezeknek a fiataloknak a testéhez és életéhez. 

 

 

A későbbiekben bemutatott fiatalok legfőbb problémája a szexuális identitásuk, amihez képest a belső konfliktusokhoz csatolt családi drámák súlytalanul kenődnek szét az érdektelenség falán. (Árukapcsolásként a hírfolyamból óhatatlanul kúszik a képbe egy brit influenszer celeb minapi hisztije, amelyből megtudhatjuk, hogy a millenniumi gugligeneráció tagjai a poszttraumás stressz szindróma poklát élik át pusztán attól, hogy világháborús történelmet tanulnak, és megnézik a Ryan közlegény megmentését.)  

Az X generációban felsejlő gimis cappuccinovilág vizsgált egyedei többnyire homo- és biszexuális kamaszok. Megismerjük a meleg Chestert, aki a sulipszichológusi iroda „safe place”-ében értetlenkedik a szintén afroamerikai és homoszexuális szakembernek, hogy elmarasztalták az öltözködése miatt.

Az extravagáns outfit, azaz a kihidrogénezett rőzse, a szivárványos hasas pólóból kiragyogó szexpázsit és a tépett fenékvillantó gatya (olykor szoknya) verbális vagy tényleges lincselést már nem ér, azért intő még jár érte. A sugallat szerint persze mindezek már érvénytelen reakciók a felmenők prűd maradványvilágában.

Az LMBT agent provocateurjének ugyanis nem véletlenül „kiemelkedően magas a leszarom-szintje”. Láthatóan nem kell megbirkóznia a kirekesztettségélménnyel a toleráns multikulti közegben, nem szekálják vagy bántalmazzák, mint introvertált pufók gyereket a letűnt idők tinifilmjeiben. A főszereplők között akad még afroamerikai hetero tinilány, akinek két apja van (azaz két homoszexuális férfi neveli), csúnyácska latin leszbikus, akinek szexuális gátlásai árnyékában éppúgy háttérbe szorulnak a családi problémák, mint a Nathan nevű fehér keresztény srác esetében. A fiú egy csoportos biszex pornóra maszturbálva adja tudtunkra szexuális irányultságát, majd saját húgának a pasiját kapja le egy házibuliban. Legalább van némi lelkifurdalása.

Ezt a generációt már nem a szülők és nem egy valóságos közösség neveli, hanem a tökéletességig optimalizált keresőmotor, ami minden kérdésükre instant, „tudományos” választ ad.

Az öntudatuk pedig csak a szexuális önmeghatározás határáig terjed ki, minden ami azon túl van, ismeretlen és érdektelen. Ez az origó, ez az identitás egyetlen oka és célja. Csak az önkifejezés szabadsága van, ez az, ami állandó, ami érték, de nem alkotásban és munkában manifesztálódik, hanem a saját életüket alakítják úgy láthatatlan erők, hogy a virtuális tér piacán ezek a felhasználók végül kiérdemeljék a „lájkok őstermelői” státuszát.

Aki lájkot gyárt, az digitális rabszolga, a mestere pedig a közösségi médiaplatform algoritmusa, amely egyetlen célt ismer: a profit termelését. Az X generáció című sorozat az alkotók akaratán kívül bemutatja, hogy az identitásháború valójában a profit és a profitot termelő munkások feletti hatalom megszerzésének egyik eszköze. A szabadság így válik marketingfrázissá, amit a rabszolga önként a homlokára tetovál.

Annak ellenére, hogy a sorozatban szinte végig a tabu nélküli szexualitás a központi téma, mégis minden szereplő végtelenül aszexuálisnak tűnik.

Az új szexuális forradalom szexualitásellenes. Nem pusztán az „elavult keresztény értékrend”, hanem a hatvanas évek szexuális forradalmának optikáján át szemlélve is. Woodstock a szabadság és az élet pogány ünnepe volt, ami azonban ma átélhető, csak az algoritmus és a posztmodern kapitalizmus által ünnepelt emberellenesség világszektájának őrjöngése. 

 

 

Az HBO GO-n persze akad olyan sorozat is, amely őszintébben beszél az ezredforduló után születettek problémáiról. Az Eufória az eltúlzott megfelelési kényszer, a romlott önképek, az érzelemmentes párkapcsolatok, a cyberbullying, az abortusz és a drogfüggőség nyomasztó tanmeséje is lehetne. Kár, hogy a lelki nyomorpornóban, a felskiccelt LMBT-szerepekben ott hömpölyög a genderizmus ragacsos, mágikus realizmusa. Az érintett korosztály tagjai pedig természetesen végignézik ezeket a könnyen hozzáférhető és intenzíven hirdetett sorozatokat, a saját valóságukba emelve a látottakat. 

The Prom – A végzős bál 

Ez a film az a Netflixnek, ami az ötvenes évek hazai kommunista rezsimjének a Ifjú szívvel című zenés vígjáték volt. A kor színvonalának és ideológiai krédójának megfelelő vurstli, és dalárdadallamokat töltenek fel szűk keresztmetszetű propagandamantrákkal. Ami 1951-ben a vasmunkás ipari tanulók ajkából még úgy hangzott, hogy „oly szép az élet, ezt zúgják a fénylő gépek”, azt ma a házi kedvencnek tartott kisfelnőttek szájából ekképpen hallhatjuk: „új világot építünk, megmutatjuk nekik, hogy lehetséges”.

A The Promban az Instagram- és a TikTok-glamour sematizmusa szerint jelennek meg a különböző elfogadásra vágyó, a toleranciát csak a pszichopatákra jellemző céltudatossággal és konzekvencializmussal megkövetelő tinibálványok. 

A történet legalább olyan drámai, mint a streamingen nem is olyan régen átmenetileg betiltott Elfújta a szél című eposz esetében. Egy leszbikus tinipárt kiutálnak a menő, kertvárosi középiskolából a nagyarcú és népszerű heteroszexuális, keresztény fiatalok a végzős bálról. Ekkor a szebb napokat is látott, mindenféle szexuális irányultsággal rendelkező bukott musicalszerzők és -énekesek meglátják a piaci rést: megmentik az iskola becsületét egy nagy és elfogadó, mindenféle társadalmi identitások számára átjárható végzős bállal.

A bálkirálynő – mivel mindig ez volt a titkos vágya– egy kupidószerűen kövérkés homoszexuális divattanácsadó. Természetesen. Ebben a moziban a hófehér limuzinokból nem a jövő cselekvő és építő generációja masírozik befelé az iskola fesztiválszínpadszerűen preparált báltermébe, hanem a szüleik anyagi jólétében és feltétel nélküli rajongásában megdicsőülve, az ultraliberalizmus valhallájába szállnak fel a komor sorsú gyerekkatonák.

Sokak számára lesz ismerős az a filmben megvalósuló mexikói patthelyzet, amikor az LMBTQ-élharcos musicalénekes kényszeredetten szembesíti a leszbikus tinipárt szexuális gettóba záró képmutató és keresztény-fasiszta fiatalokat hitük és önvallásuk alapjairól. Egy luxuspláza mozgólépcsőjén elénekli nekik, hogy a tetkó az bizony tabu, amiért a pokol tüze vár rájuk, de egyébként sem szüzek már, és ha valóban a Biblia szerint élnének, akkor meg kellene, hogy kövezzék őket. Persze nem kell elkeresednie senkinek, mert a hiphop musical teológus elmagyarázza nekünk, hogy ezek mind észszerűtlen dolgok, szóval nem kell bigottnak és meszelt arcúnak lenniük, mert az igazi keresztények ismerik és betartják a Jézus által megfogalmazott legfontosabb szabályt: „szeresd felebarátodat”.

Tapasztaltabb olvasóinknak talán mondanom sem kell, hogy mikor, milyen helyzetben szoktak elhangozni az ilyen és ehhez hasonló érvek. Ahogyan azt sem, hogy mennyi köze van ennek a székfoglalónak a kereszténységhez mint olyanhoz.

 

 

A dal végére persze már a kamukeresztények és az LMBTQ-Jézust dicsőítő igazi keresztények együtt, kórusban éneklik el a végső kinyilatkoztatást és töltekeznek be közösen Szent Lélekkel a turbógospel záróakkordjaira.

Így lesz a középiskola a tanulás és az élet elkezdésének színtere helyett a Pán Péter-izmus militáns kiképzőközpontja. Olyan fiatalok ezek, akiknek még esélyük sem volt elkezdeni az életüket, mert az örök gyerekkorba száműzték magukat. A mai fiatal már nem akar túl korán felnőtt lenni, nem lázadni akar, mint James Dean, hanem hisztérikusan ünnepli önnön akaratának korlátok nélküli beteljesedését.

A film korhatára is jól van beállítva: tizenhárom éves kortól ajánlott. Szívünk szerint ebből a filmből megnéznénk az változatot, amely a liberálisok új kedvenc városában, Moszulban játszódik. Ott nem lenne hepiend. 

Árvácska  

Az HBO-dokumentumfilmek közül meg kell említenünk az Anyáim története című magyar alkotást. Az öt évig készült film egyértelmű politikai céllal készült, hiszen egyik főszereplője egy korábbi LMP-s parlamenti képviselő: Kaufer Virág. De feltűnik a filmben a jelenlegi ellenzéki elit több képviselője is. A rendezők bemutatják a cigány származású kislányt örökbe fogadó pár szivárványcsaláddá bővülését, az adoptálás folyamatával járó hosszú várakozás, majd a szülővé válás gyakorlati és lelki vonulatát, hogy végül az ország elhagyásával kiteljesedjen a boldogság.

Keserédes történet, azt azonban mindenki döntse el maga, hogy szocio-dokumentumfilmet lát vagy egy adoptált gyerek életének politikai tőkévé silányítását: egy kislány tárgyiasítását úgy, ahogyan teszik ezt a lájkvadász celebritások háziállat-gyerekeikkel a közösségi médiában. Ha van folytatása az Árvácskának, akkor ez a film az.

Hogy propagandafilmet látunk, már a felütésben nyilvánvaló: Orbán Viktor európai parlamenti felszólalásában arról beszél, hogy Magyarországon a család és a házasság egy férfit és egy nőt jelent. Szinte érezni a kénszagot.

 

 

Mindeközben az Európai Parlamentben elfogadták azokat a határozatokat, amelyekben a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszexuális közösségek számára szabadságzónává minősítették az EU-t, és leszögezik, hogy a változatos családformák elismerésének célja érdekében kerülendő az anya és az apa szavak használata. Helyette inkább a szülő és a gondozó a preferált megszólítás.

Dermesztő, de úgy fest, hogy az Európai Unió bürokratái komolyan gondolják a társadalmi és intézményi struktúrák átalakítását, és engednek az LMBTQ-konkvisztádorok területfoglaló agressziójának.

Egyértelmű, hogy a politikai harcok elsődleges területe ezen kérdések mentén fog szerveződni a közeljövőben. Aki politikailag életben akar maradni ebben az ideológiai zárótűzben, az vagy behódol a világforradalom direktívájának, vagy képes lesz felajánlani más, ennél gazdagabb és vonzóbb kulturális mintázatot.