×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

„A magyar csapatoknak jogában állott” – Magyar-szlovák kis háború

 

„A magyarok minden csatát elvesztettek, mindig a rossz oldalra álltak” – A mai napig érezteti kártékony hatását a diktatúra időszakában sunyi, suttogó propagandával terjesztett hamis történelemszemlélet, melynek célja nyilvánvaló hazugságaival a magyar nemzeti öntudat megtörése és a megszállt ország demoralizálása volt. Sorozatunk célja, hogy felvillantsuk eleink bátor, győztes hadi vállalkozásainak, nyertes csatáinak vagy háborúinak felsorolhatatlan mennyiségű tárházából azt az egy-kettőt, melyek felidézése talán hozzájárul, hogy végre helyreálljon helyes és megalapozott nemzeti önbecsülésünk. Mint azt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is megfogalmazta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

„Illetékes helyről közlik, hogy a magyar királyi honvédség csapatai az ungvölgyi vasútvonal biztosítása céljából 1939. március 23-án reggel kézbe vett pontokat zavartalanul tartják. Az arcvonalon nyugalom van.” A Magyar Távirati Iroda jelentése, mely 1939. március 28-án látott napvilágot a magyarországi napilapokban, egy sikeres magyar offenzíváról adott hírt. A visszatért Kárpátalja területét nyugati irányban kiszélesítő hadművelet „magyar–szlovák kis háború” néven szerepel a történetírásban.

A háború történelmi előzményei az első csehszlovák köztársaság felbomlásához vezethetők vissza. A müncheni egyezmény alapján Németország megkapta a szudétanémet területeket. Az egyezmény mellékletében volt egy mondat, miszerint Csehszlovákiának rendeznie kell a magyarokkal és a lengyelekkel szembeni területi vitáit.

A lengyelek Teschen város környékére tartottak igényt, a magyarok a Felvidék területére. A lengyelek a saját követelésüket igen egyszerűen megoldották: katonailag bevonultak Teschenbe és birtokba vették a területet. Teschen, csehül Těšín, lengyelül Cieszyn, régi magyar neve Tessény: határvárosok Csehország és Lengyelország között. A Monarchia részét képező, eredetileg egy települést alkotó várost 1920-ban osztotta fel egymás között a két állam az Olza folyó mentén. Az 1938-as müncheni egyezmény alapján viszont Lengyeloszág kapta meg a folyó mindkét partját. A második világháború után visszaállították az 1920-as államhatárt.

Egy tartomány, aminek elfelejtették kijelölni a határát

Magyarország nem az azonnali bevonulást választotta, hanem tárgyalásokat indított északi szomszédjával. Nem Csehszlovákiával, hanem Cseh-Szlovákiával folytatott tárgyalásokat: Edvard Beneš elnök ugyanis még Csehszlovákia széthullása előtt föderalista állammá alakította az országot, mely megváltoztatta nevének leírását. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia mintájára Beneš két centrumú országot kreált Prága és Pozsony központokkal. Csakhogy Szlovákiától (Szlovenszkó) keletre húzódott egy tartomány, melyet úgy hívtak: Ruszinszkó. Ez az a terület, amelyet mi Kárpátaljának nevezünk. S a lázas államátalakításban már nem történt meg Ruszinszkó határának pontos kijelölése. Túl kevés volt ugyanis az idő a csehszlovák állam széteséséig.

Magyar katonák Munkács utcáin (Fotó: NFI)

Ruszinszkó autonómiát követelt magának, s a német birodalomtól szeretett volna ehhez politikai és katonai biztosítékot. Amikor megszületett az első bécsi döntés, felbomlott a korábbi Csehszlovákia és 1938. november 6–10. között visszatért Felvidék egy része, már csak hónapok voltak hátra a csehszlovák állam teljes megszűnéséig. Ekkor került vissza Kárpátalja déli, többségében magyarlakta sávja is, Ungvárral, Munkáccsal és Beregszásszal, ez Kárpátalja több mint egyötöd részét jelentette. A terület továbbra is Csehszlovákiához tartozó részén maradt azonban a magyar többségű Nagyszőlős és vegyes lakosságú környéke, valamint olyan, szigetszerűen elhelyezkedő magyar települések, mint Técső, Visk és Aknaszlatina.

A Szlovákia, illetve a Kárpátalja északi területein állomásozó cseh alakulatok nem tartották tiszteletben az új határokat: egy alkalommal, 1939. január 6-án például támadást indítottak Munkács ellen, melyet az úgynevezett Rongyos Gárda alakulatai vertek vissza. Az úgynevezett vízkereszti csata magyar győzelemmel végződött.

1939. március 14-én megalakult a szlovák állam. Az önállóságát kikiáltó Szlovenszkót a Magyar Királyság ismerte el elsőként. A szlovák álam megalakulása sem volt holmi automatizmus: március elején Beneš le akarta tartóztatni a szlovák önállóságért küzdő Jozef Tisót, Szlovákia későbbi elnökét, aki Németországba menekült és csak a Cseh–Morva Protektorátus megalakulása után tért vissza onnan.

Magyarország tehát elismerte, sőt üdvözölte Szlovákia függetlenségét – ám azt nem ismerte el, hogy Szlovenszkó része lenne Ruszinszkó, azon egyszerű oknál fogva, hogy e tartomány korábban sem képezte Szlovenszkó részét. A magyar hadsereg tehát egy nappal az önálló szlovák állam kikiáltása után, 1939. március 15-én megkezdte a bevonulást Ruszinszkóba, és három nap alatt el is foglalta a területet az ott állomásozó cseh csapatok ellenére is. Ezeket a cseh alakulatokat fegyveresen verte le a Magyar Királyi Honvédség.

Ám még ekkor sem volt egyértelmű: hol húzódik Szlovenszkó és Ruszinszkó határa. Ennek a határnak a nyugati stabilizálása érdekében a határhoz közel futó vasútvonaltól húsz kilométerre nyugatra szerette volna a magyar állam meghúzni e terület végső határvonalát. Ennek érdekében indítottuk meg az úgynevezett magyar–szlovák kis háborút.

Jelentős előrenyomulás elkeseredett légi harccal

Janek István így ír erről A magyar–szlovák „kis háború” története és eseményei, illetve Az elfelejtett háború című munkáiban:

„Az akcióra három magyar harcegységet jelöltek ki, északon Kisberezna és Nagyberezna körzetében a 9. önálló dandárt, középen Ungvárnál a 2. gépkocsizó dandárt, délen Nagykapos környékén pedig a 2. lovasdandárt. A felvonult magyar csapattestnek a harci állománya összesen 20 000–25 000 főből állt. 1939. március 23-án a határbizonytalanság megszüntetésére és az Ungvár–Uzsoki-hágó vasútvonal biztosítására a magyar csapatok támadást indítottak nyugat felé és elfoglaltak néhány kelet-szlovákiai községet.

A Kárpátalját megszálló magyar csapatok hadvezetése ugyanis úgy ítélte meg, hogy Kárpátalja egyik stratégiailag és hadászatilag fontos útvonala, az Ung völgye nincs kellőképpen biztosítva nyugatról. Az út- és vasútvonalak túl közel esnek a határhoz, így katonailag védhetetlenek. A fentiekre hivatkozva olyan területekre is igényt formáltak, amelyek nem Kárpátaljához, hanem az éppen csak megalakult Szlovákiához tartoztak, és annak keleti területére helyenként 15-20 kilométer mélyen nyomultak előre.

1939. március 23-án reggel 5.30 órakor a szlovák csapatokat teljesen váratlanul érte a magyar támadás. Szlovákia éppen hogy csak megalakult Csehszlovákia romjaiból. A volt közös hadseregből alakulófélben lévő szlovák hadsereg megpróbált ellenállni, de a magyar hadsereg előrenyomulását nem tudták megállítani, csak lassítani. A szlovákok elsősorban az iglói repülőtéren lévő repülő egységeik bevetésével védekeztek.

Március 24-én, mintegy húsz kilométeres mélységű előnyomulás után, a seregtestek megállásra kaptak parancsot, ugyanis az addigra elfoglalt területsáv már elegendő volt az említett vasútvonal biztosítására. Szlovákia, mint Csehszlovákia jogutódja Kárpátalja e sávjára is igényt tartott, s a következő napokban elkeseredett támadásokat indított a magyar katonai csapatok ellen.

Március 23-24-én a szlovákok a magyar gyalogos és gépkocsioszlopokat alacsony repüléssel géppuskázták. 24-én a szlovák repülők bombázták Ungvárt, Szobráncot és Nagybereznát. Szobránc fölött légiharc bontakozott ki. Ellencsapásként a magyar légierő alakulatai az Iglón tartózkodó ellenséges gépeket bombázták, amelyek közül sokat megrongáltak. Ezután a szlovák gyalogság megpróbálta a magyar alakulatokat kivetni elfoglalt állásaiból, de vállalkozásuk kudarcba fulladt.

Március 25-ére fegyverszünet lépett életbe. A lengyelek március 31-én mély csalódásuknak adtak hangot a magyar vezetésnek, mivel ők azzal számoltak, hogy Csehszlovákia után a megmaradó Cseh–Morvaország Németország vazallusa lesz, de Szlovákia sorsát nem így képzelték. A lengyel politikai körök arra számítottak, hogy, ha a magyar csapatok sikeresen végrehajtották a „kis megoldást”, akkor azt követhette volna a „nagy megoldás”, ami egész Kelet-Szlovákiát magyar fennhatóság alá vonta volna.”

Egy igazán „fénylő április 4.”

A hadműveletek április 4-i befejezéséig magyar részről 8 katona, 15 civil halott és 55 sebesült volt a veszteség, a szlovákoknál 22 katona, 36 civil halott és ismeretlen számú sebesült volt a veszteség, 360 szlovák és 311 cseh esett hadifogságba. A magyar csapatok által elfoglalt terület nagysága 1697 négyzetkilométer volt, ahol 78 településen összesen 69 930 lakos élt. A hadműveleteket mindkét fél sikeresnek könyvelte el.

Az 1939 januári cseh támadás nyomai a munkácsi házfalakon (Fotó: NFI)

A szlovákok úgy érezték, sikerült a magyarok további térnyerését megakadályozni, és az ország területi épségét biztosítani, míg a magyarok azt hangoztatták, hogy csapataik elérték az eredetileg kitűzött célt, biztosították az Ung völgyét. Szlovákia természetesen tiltakozott a magyar katonai behatolás ellen, amire Csáky István magyar külügyminiszter úgy reagált, hogy mindössze lokális határvitáról van szó, miután Kárpátalja határát nem rögzítette pontosan semmilyen dokumentum (az első bécsi döntés sem). A fegyverszünet után indult tárgyalásokon Szlovákia hajlandó lett volna lemondani az elvesztett területről, ha cserébe más területeket kap, ebbe azonban Magyarország nem ment bele. 1939. április 4-én jött létre a szlovák–magyar egyezmény, amelyben Szlovákia elismerte az új határt területi csere nélkül. A terület 1944 végéig Magyarországé maradt.

A határszakasz még jó ideig villongások, katonai betörések helyszíne maradt. Még 1939 áprilisának végén is komoly konfliktusok alakultak ki a régióban. A Szlovákia területére szorult cseh alakulatok (hiszen a volt Ruszinszkóban a hadsereg főleg cseh katonákból állt) hosszú ideig átlövöldöztek a határon.

Kedvező helyzet a támadásra

„Magyar szempontból kedvező volt a helyzet a támadásra” – írta Mihályi Balázs a Történelemportál.hu-n. „Szlovákia hadserege ugyanis rendkívül gyenge volt, komoly személyi és anyagi, felszerelési-fegyverzeti problémákkal küszködött. A felbomlott csehszlovák hadsereg 13 ezer tisztjéből mindössze négyszáz volt szlovák. Március 17-én a cseh nemzetiségű legénység parancsot kapott a távozásra és a felszerelés hátrahagyására. Egy érzékletes példa: a korábbi VI. hadtestnél, amely a 11. és a 17. hadosztályokból állt, a kétezer és háromezer fős létszámból mindössze hetven, illetve négyszáz főnyi szlovák legénység maradt vissza. Március 14-én az iglói repülőtéren állomásozó két vadászszázadban mindössze kilenc szlovák pilóta maradt. A helyzetet orvosolandó egyrészt megpróbálták a cseheket maradásra bírni, a tiszteknek a korábbinál magasabb rangban való átvételt hirdettek meg, másrészt behívták a tartalékosok öt évfolyamát. A csehek távozásuk után sok esetben megrongálták a felszerelést, hogy a szlovákok ne tudják használni. Ennek következményeként a magyar támadás idejére Kelet-Szlovákiában lévő páncélosok, páncélautók egyike sem volt bevethető állapotban.”

Tegyük hozzá: a magyar katonai sikerek, melyeket mind Kárpátalja visszafoglalása, mind a szlovák–magyar háború, s harmadrészt a megszerzett terület kézben tartása fémjelez, a katonai erőviszonyokat nézve még így sem voltak magától értetődőek: a cseh hadiipar a híres Skoda Művekkel erősebb volt, mint az utódállamok közül az osztrák, a jugoszláv vagy a román.

Hadizsákmány: egy üzemképes cseh páncélautó a Munkács elleni támadás után (Fotó: NFI)

A cseh hadsereg szintén jóval ütőképesebb volt a Magyar Királyi Honvédségnél: nekünk 1920 után lehettek ágyúink egy bizonyos kaliber fölött, nem tarthattunk vadász- és bombázó repülőket. Amikor 1936-ban megindult a Magyar Királyi Honvédség felfegyverzése, behozhatatlannak tűnő hátránnyal rendelkeztünk például Csehszlovákia haderejével szemben. Bár a csehszlovák állam széthullott 1938-39-ben, de a hadsereg megmaradt. Nagy különbség Károlyi Mihály országlásához képest, hogy Prágának esze ágában sem volt szélnek ereszteni a hadsereget.

„A magyar repülők első komoly szereplése ragyogó volt”

A Magyar Nemzet 1939. március 28-án, 1-2. oldalán a Magyar Távirati Irodára hivatkozva írja: „Illetékes helyről közlik, hogy a szlovák repülők március 23-24-i támadásaival, valamint az Ung-völgyi vasútvonal biztosítása céljából szükséges pontok birtokbavétele után megindított szlovák támadásokkal kapcsolatosan a magyar királyi honvédség csapatai részéről, valamint polgári részről összesen 23 fő halott és 55 sebesült veszteségünk volt. Az anyagi károk megállapítása folyamatban van. Eddigi megállapítások szerint a repülőbombázások következtében 14 ház égett le. Mint illetékes helyen közük, az eddigi megállapítások szerint honvédcsapataink a legutóbbi napok katonai műveletei során 360 szlovák és 211 eseti-morva nemzetiségű katonát ejtettek foglyul.”

A lap az olasz sajtóvisszhangról is beszámol: „A Corriere della Sera budapesti tudósítója szerint a Magyarország és Cseh-Szlovákia között a bécsi döntés nyomán megvont határvonal többé nem kötelező, minthogy az egyik szerződő megszűnt létezni. Éppen ezért a magyar csapatoknak jogában állott átlépni az ungvölgyi határvonalat és elfoglalni azokat a pontokat, amelyeket azóta is szilárdan megszállva tartanak.”

„A Stampa budapesti tudósítója megállapítja, hogy a magyar repülők első komoly szereplése ragyogó volt és a repülők bámulatosan működtek. A szlovák támadás egyébként azt mutatja, hogy a cseh hadsereg még mindig'nem hagyta el teljesen Szlovákia területét. Ezeket a cseh elemeket sürgősen ártalmatlanná kell tenni, mert különben kétségbeesett cselekedetekre ragadtatják magukat.”

Nem teljesen egyértelmű, hogy a máig emelgetett nyolcfős katonai veszteség fölötti, újabb hősi halottai voltak-e az offenzívának azok a honvédok, akikről a Budapesti Hírlap ír :

„Budapesti Hírlap
1939. március 28., 4. oldal
Hősök temetése Ungváron

Ungvár, március 27.
Az ungvári Bercsényi-katonatemetőben tizenhárom hősi halált halt magyar honvéd földi maradványait helyezték hétfőn örök nyugalomra. A hős magyar honvédek az ungvölgyi vasútvonal mentén sebesültek meg, amikor a vasútvonal birtokbavétele után a szlovákok támadást indítottak csapataink ellen. A hős honvédeket behozták az ungvári kórházba, de életüket már nem tudták megmenteni.”

A Népszava április 4-én már a harcok végéről számol be:

Népszava, 1939. április 4., kedd, 12. oldal
„Még húsvét előtt megtörténik az ungvölgyi új határvonal megszállása – A magyar–szlovák határmegállapító bizottság már részleteiben is megállapította a kárpátaljai határvonalat. Az MTI jelenti: A magyar–szlovák határmegállapító bizottság hétfő délben 12 órakor ülést tartott. A hétfői ülésen részleteiben is meg állapították a kárpátaljai magyar–szlovák határt. A határmegállapításról jegyző könyvet vettek föl, amelyet folyó hó 4-én délben fognak mindkét részről aláírni. Az új határvonal megszállása még a húsvéti ünnepek előtt megtörténik.”