×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Már életében legendává vált Enzo Ferrari, a Forma–1 ördögi figurája

 

Operaénekesnek szánták, ehelyett a világ legszebb hangú motorjainak készítőjévé vált. Korán elvesztette elsőszülött fiát, így törvénytelen másik fiára hagyta eurószázmilliókat érő örökségét. Intrikus vezetői stílusával egyesek szerint a halálba hajszolta fiatal pilótáit, de a versenypályán és az üzleti életben elért sikerei, valamint karizmája alapján a jelentősége csak Henry Fordéhoz mérhető. A ma 123 éve született Enzo Ferrarira emlékezünk.

Lecsap a kockás zászló a győztes Michael Schumacher előtt a 2004-es Magyar Nagydíjon, a Hungaroringen. A német szezonbéli 12. diadala révén a Ferrari megnyerte a 14. konstruktőr-világbajnoki címét, ezzel új F1-es rekordot állított fel. (Fotó: Ferrari Media)

Amikor Enzo Ferrari 1988-ban meghalt, a legnagyobb tisztelettel övezett emberek közé tartozott. Egész életében azért dolgozott, hogy felépítse a világ legsikeresebb autómárkáját és megtartsa a versenycsapata függetlenségét. Autóinak rajongói, a tifosók azóta szinte vallási közösséget alkotnak. A Ferrari-gyárnak otthont adó Maranello plébánosa, Don Ennio Belloi mindig megkondította a harangokat, amikor egy skarlátvörös autó nyert a Forma–1-ben.

Az olasz sajtó által Il Commendatorénak (Parancsnok) elnevezett öreg úr

halálának évében minden versenyt a rivális McLaren-Honda nyert, egyet kivéve: a monzai Olasz Nagydíjon a Ferrari aratott kettős diadalt.

Ennél jobb, frappánsabb forgatókönyvet filmrendező aligha írhatna.

Amikor Enzo Anselmo Ferrari 1898 telén megszületett, nagy hó borította Modena környékét. Akkora, hogy az apja, Alfredo nem tudott elindulni a nagyvárosba, hogy bejelentse fia születését.

Ezért van az, hogy bár Enzo Ferrari születési anyakönyvi kivonatában február 20. szerepel, valójában február 18-án látta meg a napvilágot.

Élete korai éveiben azonban nem sok napfényt látott: 20 éves korára apját és öccsét is elvitte a spanyolnátha, őt pedig gyenge fizikuma miatt leszerelték az olasz hadseregtől, ahol hegyi vadászként szolgált.

Sikerek után szakítás az Alfa Romeóval

Ez azonban nem akadályozta meg Ferrarit abban, hogy a háború után autóversenyzőnek álljon. Az Alfa Romeóhoz szegődött, egy ellentmondásos kapcsolatba (a sok közül életében), amely örömöt és csalódásokat egyaránt okozott. Csapattárs-barátai, Giuseppe Campari és Antonio Ascari halálos balesetei megtörték Ferrari harci kedvét, és röviddel a tragédiák után felhagyott a versenyzéssel.

Enzo Ferrari a nevét viselő autógyár főbejárata előtt Maranellóban, az 1960-as évek elején (Fotó: Colombo/Ferrari Media)

1929-ben megalapította saját csapatát, a Scuderia Ferrarit, amely a világháború kitöréséig Alfa Romeókat készített fel a korszak legjobb olasz pilótái számára. A Scuderia Ferrari (szó szerint Ferrari-istálló) sikerei ellenére az Alfa Romeo vezetősége 1937-től nem adott többé autókat Ferrari csapatának. Enzo Ferrari úgy érezte, cserben hagyták, ezt szóvá tette Ugo Gobbato igazgatónak, aki gorombán visszautasította. Ferrari ekkor bosszút esküdött: ha addig él is, legyőzi az Alfa Romeót.

A II. világháború kitörése miatt Enzo Ferrarinak 1947-ig várnia kellett, hogy megvalósíthassa tervét. A háború után felépítette saját autógyárát Modenában. Itt készült el az első Ferrari versenyautó, a Tipo 125, amelynek orrán először jelent meg a Ferrari-csikó. Ennek a nyomatát még Francesco Baraccától, a legendás olasz vadászpilótától kapta az I. világháború végén.

Két évvel később elkészült a Tipo 375, és Ferrari 1950-ben ezzel a masinával benevezett az akkor induló Forma–1 világbajnokságba. Nem kellett sokat várni az áttörésre: a Ferrari 1951-ben Silverstone-ban aratta első GP-győzelmét, az első világbajnoki címet pedig Alberto Ascari szerezte meg 1952-ben, majd a következő évben duplázott.

Intrikák és tragédiák tarkították a Ferrari történetét

A csapatalapító különleges viszonyban volt a versenyzőivel. Egy sor tehetség, így Luigi Musso, Alfonso de Portago, Peter Collins, Wolfgang von Trips, Lorenzo Bandini, Ignazio Giunti és Gilles Villeneuve az ő autóiban lelték halálukat, és Niki Lauda 1976-os balesetekor is hajszálon múlt, hogy az osztrák nem hagyta ott a fogát a Nürburgringen.

„Nem szeretem az olasz pilótákat. Az olasz fiúkat ugyanis olasz anyák szülték, és én nem tudok egy olasz anya szemébe nézni, amikor a fia halálhírét kell közölnöm vele”

mondogatta Enzo Ferrari.

Kritikusai szerint maga Ferrari kergette a halálba fiatal pilótáit, a csapatvezető ugyanis imádta az intrikát: egymás ellen hangolta a saját embereit, hogy így hozza ki belőlük a maximumot. A pilóták azonban ezért nem érezték biztonságban az ülésüket, egyre tovább feszegették a határaikat, ami időről időre tragédiákhoz vezetett.

Az argentin világklasszis, Juan-Manuel Fangio világbajnoki címet szerzett 1956-ban a Ferrarinak, de az év végén távozott. Elege lett az állandó viszályokból, abból, hogy „hirtelen ketten, hárman gondolták magukról azt, hogy a főnökeim, Ferrari pedig nem tett ez ellen semmit”.

Hasonló okból hagyta ott az akkor már Maranellóban székelő gárdát John Surtees is, aki, miután 1964-ben megnyerte a vb-t, Ferrari egyik „szürke eminenciásával”, Dragonival találta szemben magát. Dragoni mindent elkövetett, hogy Ferrari lapátra tegye Surteest. Az angol kiválóság ezt nem várta meg, 1966-ban a szezon kellős közepén otthagyta az „olasz bagázst”, és a Hondának szerzett további győzelmeket.

Félrelépés egy katolikus családban

Enzo Ferrari ekkor már családos ember volt, látszólag boldog házasságban élt feleségével, Laurával. Gyermekük, a rajongásig szeretett Alfredino (Dino) pedig egyre gyakrabban tévedt be a modenai gyárba, a nyakig olajos szerelők közé. Alfredinónál azonban izomsorvadást diagnosztizáltak az orvosok, és 24 éves korában, 1956 nyarán elhunyt.

Dino tragédiája mélyen megrendítette Enzo Ferrarit. Az addig nagyvilági életet élő, a fiatalabb nők társaságát sem megvető Commendatore visszavonult a dolgozószobája sötétjébe, ott gyászolta gyermekét. Rajta és a szeretőjén, Lina Lardin kívül senki sem tudta, hogy nem sokkal később született egy másik, házasságon kívüli fia is.

Enzo Ferrari házas emberként és hívő katolikusként nyíltan nem vállalhatta a fiát, büszke volt Pieróra, aki az apja délceg kiállását és arcvonásait örökölte.

Piero Lardi Ferrari ma Enzo egyetlen örököseként a Ferrari-birodalom 15 százalékának a tulajdonosa.

Enzo Ferrari (jobbra) üzletfeleivel és pilótáival szemben is keményen tárgyalt, de utóbbiak közül a kedvenceivel – köztük az új-zélandi Chris Amonnal – engedékenyebb volt. (Fotó: Ferrari Media)

Büszkeségből kikosarazta a Fordot

A globalizáció szele a hatvanas évek közepén elérte Maranellót is, amikor a Ford amerikai igazgatója ajánlatot tett a Ferrari megvásárlására. Enzo arcátlanul magas árat szabott és közölte, hogy a sportrészleget továbbra is ő fogja irányítani, különben nincs üzlet, amibe az amerikaiak bele is mentek. Ferrari azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, visszalépett. Helyette az olasz autóipari óriásnak, a Fiatnak adta el a Ferrari többségi tulajdonát 1969-ben, megtartva magának a sportrészleg, a Gestione Sportiva irányítását.

Luca di Montezemolo (balra) Ferrari „meghosszabbított jobb kezeként” funkcionált az 1970-es évek közepén. Irányítása alatt Niki Lauda (jobbra) két vb-címet nyert a Ferrarinak, amiből könnyen három lehetett volna, ha az osztrák nem szenved súlyos balesetet 1976-ban a Nürburgringen. (Fotó: Ferrari Media)

Jó barátságba került a Fiat akkori elnökével, Gianni Agnellivel, és neki köszönhette, hogy megismerte az Agnelli-családba éppen beházasodni készülő fiatal ügyvédet, Luca di Montezemolót. Montezemolo 1974-től több éven át irányította a Forma–1-es csapatot, ez alatt a Ferrari dominált: az osztrák Niki Lauda két, a dél-afrikai Jody Scheckter pedig egy vb-címet nyert, és az olasz istálló 1975 és 1979 között négyszer győzött a konstruktőrök világbajnokságában.

Enzo Ferrari utolsó kedvenc pilótája mégis a kanadai Gilles Villeneuve volt. Fiaként szerette a bátor „kis kanadait”, aki azonban 1982-ben egy időmérő edzésen súlyos balesetet szenvedett, Ferrarija kettétört és a vakmerő kanadai szörnyethalt.

Sikerei és az ezzel járó anyagi jólét ellenére Enzo Ferrari visszafogott életet élt. Alfredino halála és felesége betegsége miatt depresszióba esett, az 1960-as évek közepétől csak ritkán mozdult ki Modenából. Még Monzába, az Olasz Nagydíjra is csak az edzésnapokon látogatott ki, a versenyt már otthonról, a televízión keresztül követte.

Remek stratégaként viszont olyan kiváló csapatfőnököket állított az F1-es gárda élére, mint Marco Piccinini vagy Luca di Montezemolo,

akinek második irányítása alatt (1992–2014) a Ferrari – Michael Schumacher vezérletével – közel egy évtizedig ismét dominált a száguldó cirkuszban.

A Scuderia Ferrari tizenhat világbajnoki címe rekord a Forma–1-ben. A képen a csapat a 14. trófea megszerzését ünnepli a Hungaroringen, 2004-ben (Fotó: Ferrari Media)

Akinek a véleményére még Ecclestone is adott

A Commendatore még mindig vasmarokkal irányította birodalmát az 1970-es évek végén, amikor egy Bernie Ecclestone nevű angol üzletember egyre nagyobb befolyásra tett szert a Forma–1-ben. Ecclestone a FOCA (F1-es Konstruktőrök Szövetsége) vezetőjeként rávette a többi csapatfőnököt, hogy bízzák rá a startdíjak megtárgyalását a versenyrendezőkkel. Ecclestone felmarkolta a pénzt, kifizette a kollégáit, ám a legtöbbet ő szakította az üzleten. Azt is tudta, hogy Ferrarit nem hagyhatja ki a „buliból": szüksége volt ugyanis a Commendatore támogatására a FISA ellen vívott hatalmi harcok során.

Ecclestone akkori ügyvédje, Max Mosley így emlékezik az első találkozásukra Ferrarival a 2015-ben megjelent életrajzi könyvében: „Amikor Maranellóba értünk, egyenesen Enzo Ferrari elé vezettek minket. Nyolcvanéves volt és rendkívül impresszív, ahogy idős korában is a munkájának élt. Bernie útközben megjegyezte, hogy

»Az öreg fiú több üzleti fogást felejtett el, mint amennyit mi ketten ki tudnánk eszelni egy hónap alatt«.

Bernie azt is mondta, hogy életében csak két emberrel találkozott, akikhez hasonlítani akart, az egyikük Ferrari volt. De én mindig is gyanítottam, hogy a másik ember nem létezik."

A cégalapító Enzo Ferrari portréja a maranellói Galleria Ferrari állandó kiállításon (Fotó: Ferrari Media)

Szinte hihetetlen, hogy Enzo Ferrari élettörténetét csak egyszer vitték filmre, de Carlo Carlei 2003-as rendezése nem aratott nagy sikert.

Néhány éve Robert de Niro úgy nyilatkozott, hogy szívesen eljátszaná a Commendatorét, majd Christian Bale-t kérték fel egy Enzo Ferrari életéről szóló film főszerepére,

aki végül lemondta a forgatást. A hollywoodi rendező, Michael Mann a hírek szerint éppen Hugh Jackmannek „udvarol", hogy játssza el a 20. század egyik legjelentősebb alakjának szerepét.

Nem is csoda, hogy nehéz megfelelő színészt találni Enzo Ferrari megformálására, aki már életében legendává és ezrek példaképévé vált.