A Fehér Ház július 4-én hozott nyilvánosságra egy átfogó jelentést arról, hogy a Smithsonian Institution milyen Amerika-ellenes történelmi narratívát közvetít már évtizedek óta. Az intézmény évente 1,25 milliárd dollár szövetségi támogatásban részesül, elsősorban az amerikai adófizetők pénzéből működik. A történelemről a baloldali (néhol már nyíltan marxista elemeket is tartalmazó) aktivizmusra való átállás világosan dokumentálva van a jelentésben. Anthea Hartig, a National Museum of American History 2019 óta hivatalban lévő igazgatója nyíltan kijelentette, hogy a történelmet a „társadalmi igazságosság egyik elsődleges eszközének” tekinti, és saját feladatának tartja, hogy „a kutatást és a tudományos munkát összekapcsolja az aktivizmussal és az érdekérvényesítéssel”.
Az Amerikai Történelem Nemzeti Múzeuma (fotó: Carol M. Highsmith / Wikimedia)
Hartig azt is kijelentette, hogy „arra törekszünk, hogy átkeretezzük az Egyesült Államok történelmének hagyományos, ünneplő narratíváját a látogatók számára”. Saját magáról pedig úgy fogalmazott, hogy előnyből indult, mert „a fehérség párnái és a polgárság vánkosai emelték fel”. Hartig szerint a múzeumi szakmának „ki kell találnia”, hogyan fogja „problematizálni” a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának 250. évfordulóját 2026-ban [egyelőre nem tudjuk, hogy sikerült-e]. Azt is kijelentette, hogy „Amerikát szeretni nagyon bonyolult”, valamint úgy véli, hogy a múzeum gyűjteményének tárgyait arra kell használni, hogy eltereljék a figyelmet az amerikai alapítás „anglocentrikus” értelmezéséről. Ezek nyilvánvalóan nem egy történész szavai, hanem egy olyan aktivistáé, aki egy olyan ideológiai programot képvisel, amely ellentétes a Múzeum eredeti küldetésével: a hazafiság erősítésével.”
A teljes jelentés – amely itt érhető el – bevezetőjét és következtetéseit az alábbiak szerint adjuk közre magyarul:
A Smithsonian Intézetet a Kongresszus egy 1846. augusztus 10-i törvényével hozta létre, hogy teljesítse James Smithson (1765–1829) brit tudós végrendeletének feltételeit, aki 1826-ban teljes vagyonát az Egyesült Államokra hagyta azzal a céllal, hogy „Washingtonban Smithsonian Intézet néven egy olyan intézményt alapítsanak, amely az emberek közötti tudás gyarapítását és terjesztését szolgálja.”
Ma a Smithsonian Intézet a világ legnagyobb múzeumi és kutatási komplexuma, amely huszonegy múzeumot és galériát, a Nemzeti Állatkertet, valamint számos államban található kutatóintézeteket foglal magában. A Smithsonian Intézet nem magánintézmény és nem is egy független alapítvány, hanem az Egyesült Államok egyfajta „vagyonkezelői intézménye” (trust instrumentality), amelyen keresztül az alapítvány intézményi küldetését végzi az Egyesült Államok kormánya nevében.
A Smithsonian Intézet alapító okiratát a szövetségi törvények rögzítik. A szövetségi kormány egy olyan Kormányzótanácson (Board of Regents) keresztül felügyeli az intézetet, amelyet a Kongresszus erősen ellenőriz, és amelynek tizenhét tagjából tizenötöt a Kongresszus nevez ki és hagy jóvá. A tanács tagjai: az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának elnöke, az Egyesült Államok alelnöke, a Szenátus három tagja (akiket az alelnök nevez ki), a Képviselőház három tagja (akiket a Ház elnöke nevez ki), valamint kilenc állampolgári tag, akiket a Kongresszus közös határozattal jelöl ki. A Smithsonian élén a főtitkár (Secretary) áll, akit a Kormányzótanács nevez ki. A Smithsonian nem hajt végre közvetlen kormányzati programot vagy politikát a rábízott épületek és az Egyesült Államok tulajdonában lévő ingatlanok szabályozásán kívül.
A Smithsonian évente nyújtja be költségvetési igényét a Kongresszusnak, és olyan éves költségvetési juttatásban részesül, amely az elmúlt két évtizedben az éves kiadásainak mintegy kétharmadát tette ki. Ez a 2026-os pénzügyi évben 1 080 500 000 dollár összegű költségvetési támogatást jelentett. Ezen kiadások egy része a személyzet foglalkoztatását fedezi, és ezek a munkatársak szövetségi alkalmazottnak minősülnek; amikor a kormányzati működés leáll (government shutdown), a Smithsonian Intézet is bezár. A Smithsonian különálló finanszírozási forrásokkal is rendelkezik, amelyek támogatásokból, ajándékokból, hagyatékokból, kereskedelmi bevételszerző tevékenységekből és befektetésekből származnak – ezeket az intézet „alapítványi alapokként” (trust funds) említi. Ezek a források szintén finanszíroznak bizonyos tevékenységeket, beleértve a nem szövetségi, úgynevezett „alapítványi alkalmazottak” foglalkoztatását is. Minden, a Smithsonian által „visszaszerzett és nála felhalmozódott” pénzösszeget az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumába fizetnek be, ahol azt egy Smithsonian-számlán írják jóvá.
Az éves költségvetési beadványokon és a Kongresszusnak benyújtott különféle időszaki jelentéseken kívül a Smithsonian az Internal Revenue Code (szövetségi adótörvénykönyv) 501(c)(3) cikkelye alapján adómentes oktatási szervezetként is elszámolást nyújt be a forrásairól.
Bár a Smithsonian nem minősül „hivatalnak” vagy „ügynökségnek” (agency) az államigazgatási eljárási törvény (Administrative Procedure Act) vagy a szövetségi tanácsadó bizottságokról szóló törvény (Federal Advisory Committee Act) értelmében, és nem számít „szövetségi hivatalnak” az adatvédelmi törvény (Privacy Act) vagy a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény (Freedom of Information Act) alkalmazásában sem, a legfőbb ügyész 1988-ban úgy határozott, hogy a Smithsonian a „végrehajtó hatalmi ág független intézménye”, és ezáltal „végrehajtó hivatalnak” (executive agency) minősül a szövetségi tulajdonról és igazgatási szolgáltatásokról szóló törvény szempontjából. A legfőbb ügyész 1997-ben arra a következtetésre is jutott, hogy a Smithsonian „olyan szorosan kötődik a kormányzathoz, hogy a kettőt reálisan nem lehet különálló egységként kezelni”. Ennek ellenére a Smithsonian végső soron a saját Kormányzótanácsának és a Kongresszusnak tartozik beszámolási kötelezettséggel, szervezetileg elkülönül a végrehajtó hatalmi ágtól, és nem vonatkozik rá számos olyan törvény, amelyet kifejezetten a végrehajtó hatalmi szervek számára hoztak. Ez az oka annak, hogy „a legtöbb szövetségi hivatallal ellentétben a Smithsonian jogosult ajándékokat elfogadni és a szövetségi költségvetési előirányzatokon kívül is bevételt termelni.”
Szövetségi státuszára, valamint arra a tényre való tekintettel, hogy évente több mint egymilliárd dollárnyi szövetségi támogatást kap az amerikai adófizetőktől, az elnök kötelessége és feladata, hogy reformokat kezdeményezzen a Smithsoniannél. Emellett fel kell szólítania az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának elnökét (mint a Smithsonian kancellárját), valamint az alelnököt (mint a Smithsonian kormányzótanácsi tagját és a Szenátus elnökét) és a Képviselőház elnökét, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket az Amerikai Történeti Nemzeti Múzeum (National Museum of American History) integritásának helyreállítása érdekében.
2025. március 27-ét követően Donald Trump elnök kiadta a 14253. számú elnöki rendeletet „Az igazság és a józan ész helyreállítása az amerikai történelemben” címmel, amely megállapította, hogy „Az elmúlt évtizedben az amerikaiak tanúi lehettek egy összehangolt és széles körű törekvésnek, amely nemzetünk történelmének átírására irányul, az objektív tényeket egy olyan torz narratívával helyettesítve, amelyet az igazság helyett az ideológia vezérel”, és amely nemzetünk „a szabadság, az egyéni jogok és az emberi boldogság előmozdítása terén elért páratlan örökségét alapjaiban rasszistának, szexistának, elnyomónak vagy más módon helyrehozhatatlanul hibásnak” állítja be.
A Amerikai Nemzeti Történeti Múzeum felelőssége az amerikai történet elmesélésében
Általánosságban a Smithsonian Intézetnek, és különösen a Nemzeti Amerikai Történeti Múzeumnak (NMAH) „az inspiráció és az amerikai nagyság szimbólumának kellene lennie – lángra lobbantva a fiatal elmék képzeletét, tisztelegve az amerikai történelem és innováció gazdagsága előtt, és büszkeséget ültetve minden amerikai szívébe”. Ahogy azt az NMAH a 2018-as Mestertervében megjegyezte, egy nemzeti amerikai történeti múzeumnak fel kell fedeznie, ünnepelnie kell és el kell mesélnie az amerikai nemzeti történetet.
Ennek a történetnek egy alapvető konszenzuson alapuló nézőpontot kellene tükröznie, amely nem ideologizált vagy átpolitizált, hanem a történelem tényeit – a valójában megtörtént eseményeket – a lehető legpontosabban, a jelenkori előítéletek minimális jelenléte mellett mutatja be. El kellene magyaráznia azokat a körülményeket és feltételeket, amelyek a tizenhárom önkormányzó észak-amerikai gyarmat felemelkedéséhez vezettek, hogy ezek a gyarmatok miként fogtak össze a brit önkénnyel szemben, hogyan nyilvánították ki függetlenségüket, és hogyan vívtak háborút egy új nemzet megalapítása előtt. El kellene mesélnie, hogy az alapítóatyák – akiket nagyrészt az ókori görög demokráciák és a köztársasági korú Róma inspirált – miként vállalkoztak egy olyan új kormányzati forma létrehozására, amely a nép akaratát tükrözi, amelyet a polgári erény, a hatalmi ágak megosztása, valamint a fékek és egyensúlyok rendszere korlátoz, és amelyet a vallás és az erkölcs támogat. Arra kellene összpontosítania, ami Amerikát egyedivé teszi: a nemzetet meghatározó eszmékre, a pályáját alakító kulcsszereplőkre, valamint azokra a hatalmas eredményekre és fejlődésre, amelyeket Amerika elért. El kellene magyaráznia a nemzet irányadó elveit és intézményi formáját a Függetlenségi Nyilatkozatban és az Alkotmányban, valamint Amerika kontinentális nemzetté válását, terjeszkedését és növekedését.
Egy nemzet teljes történetét kellene elmesélnie, beleértve a jót és a rosszat is, hogy a múzeum látogatói megérthessék azt a fejlődést, amely nemzetünket elvezette oda, ahol ma tart. Ennek során egy olyan nép történetét kellene bemutatnia, amelyet az igazságtalanság leküzdése és az ígéreteihez való felnövekedés vezérelt – a tökéletlenség, de egyben a rendkívüli teljesítmények, a tragédiák, de a hatalmas diadalok, a megpróbáltatások, de a nemes hősiesség történetét is. Röviden: az „amerikanizmusra – a nemzetünket meghatározó emberekre, elvekre és haladásra” kellene összpontosítania.
El kellene mesélnie, hogyan örökölték meg a gyarmatok a rabszolgaságot a globális és az európai rabszolga-kereskedelmi gyakorlatokból, de azt is, hogy az amerikai alapítóatyák szavai, tettei és eszméi miként segítettek elindítani egy olyan világméretű mozgalmat, amely végül véget vetett a rabszolgaságnak. El kellene mesélnie, hogy a függetlenségi háború előtt legalább nyolc amerikai gyarmat hogyan fogadott el vagy kísérelt meg elfogadni olyan törvényeket, amelyek megadóztatták vagy súlyosan korlátozták a rabszolgák behozatalát, ám a brit korona végül rákényszerítette őket a folytatásra. El kellene mesélnie, hogyan halt meg 750 000 amerikai a polgárháborúban. El kellene mesélnie, hogyan jutottak el az amerikaiak a Jim Crow-törvények és a faji szegregáció elutasításáig, támogatva egy olyan színvak (faji megkülönböztetéstől mentes) mércét, amely Amerika alapító dokumentumaiból fakad. Röviden: el kellene mesélnie Amerika születésének történetét, és azt, hogy az Egyesült Államok a Függetlenségi Nyilatkozatban rögzített és az alkotmányban fenntartott elvek révén többet tett az alapvető jogok előmozdításáért és biztosításáért, mint a világ bármely más nemzete.
Beszámolnia kellene arról a hatalmas technológiai, tudományos és gazdasági fejlődésről is, amelyet Amerika hagyományozott a világra: a villámhárítótól kezdve a telefonon, az izzólámpán, a futószalagon gyártott autón, a repülőgépen és a holdra szálláson át a mobiltelefonig, a személyi számítógépig, az internetig és még sok másig.
El kellene mesélnie Amerika hozzájárulását a globális szabadsághoz, Európa megmentésétől a többszörös zsarnokságtól kezdve a piacgazdaság és a szabad nép erényeinek bemutatásáig – ami arra készteti a világ nemzeteit, hogy továbbra is megkíséreljék utánozni az Egyesült Államokat, és hasonlóan magas életszínvonalat élvezzenek.
Ha ma végigsétálunk a múzeumon, egyetlen olyan kiállítást sem találunk, amely az amerikai történelem általános elbeszélésének bemutatására szolgálna, vagy amely az Alapítóatyáink, a Második Kontinentális Kongresszus, a Mayflower, a zarándokatyák (Pilgrims), a puritánok vagy a Delaware-folyón átkelő Washington történetét mesélné el. 2026 elején a múzeum körüli járdákon elhelyezett hirdetőtáblák hetvenöt százaléka az Egyesült Államok számára idegen népeknek és kulturális hagyományoknak szentelt kiállításokat reklámozott.
Következtetés: Ideológiai fogságban a múzeum
Elkötelezettnek kell lennünk az igazság és a józan ész helyreállítása mellett az amerikai történelem bemutatása és oktatása terén. Trump elnök 2025. márciusi elnöki rendelete megjegyzi, hogy a Smithsonian azon törekvése, hogy „átírja a történelmet, mélyíti a társadalmi megosztottságot és a nemzeti szégyenérzetet táplálja, figyelmen kívül hagyva az Amerika által elért haladást és azokat az eszméket, amelyek továbbra is milliókat inspirálnak világszerte”. Ennek eredményeként, hogy helyreállítsák az amerikai történet igazságát a Smithsonian Intézet tekintetében, a 14253. számú elnöki rendelet utasítja az alelnököt (mint a Smithsonian kormányzótanácsi tagját), hogy működjön együtt az elnök belpolitikai asszisztensével azért, hogy „eltávolítsák a nemkívánatos ideológiát az ilyen ingatlanokból, és javasoljanak az elnöknek minden olyan további intézkedést, amely ezen politikák teljes körű megvalósításához szükséges”, valamint a Kezelési és Költségvetési Iroda (OMB) igazgatójával, hogy „megtiltsák a kiadások eszközlését olyan kiállításokra vagy programokra, amelyek rontják a közös amerikai értékeket, faji alapon megosztják az amerikaiakat, vagy a szövetségi törvényekkel és politikával össze nem egyeztethető programokat vagy ideológiákat népszerűsítenek”.
Ahelyett, hogy a tudás terjesztését szolgáló, „az amerikai történelem végtelen gazdagságának és összetettségének” bemutatására hivatott nemzeti alapítvány része lenne, a Nemzeti Amerikai Történeti Múzeum egy radikális, aktivista csoport eszközévé – vagy ahogy Hartig igazgató fogalmazott, „első számú eszközévé” – vált, amely elkötelezett amellett, hogy az amerikai történetet saját ideológiai céljainak megfelelően keretezze át.
Az NMAH elméletben és gyakorlatban is egyértelmű és intézményesült példája az interszekcionális kritikai elmélet – egy marxizmusban gyökerező szellemi keret, amely az állítólagos „egymást átfedő elnyomási rendszerek” feltárásával és kihívásával akarja radikálisan átalakítani a társadalmat – amerikai történelemre történő alkalmazásának. Nem biztosítja „Amerika fiataljai számára a hozzáférést ahhoz, ami valóban inspiráló és összekötő a történelmünkben, valamint a nagy nemzeti kihívások leküzdésének amerikai tapasztalatai által nyújtott tanulságokhoz” – olyan történetekhez és tanulságokhoz, amelyek „lehetővé teszik azt a tájékozott és őszinte hazafiságot, amely elengedhetetlen egy sikeres köztársasághoz”. Üzenete nem arra törekszik, hogy egy olyan „alapító elveinken alapuló amerikai oktatást honosítson meg, amely pontos, őszinte, egyesítő, inspiráló és nemesbítő”, hanem sokkal inkább arra, hogy megvetést tanítson és utálatot keltsen nagyszerű országunk iránt.
Ma a múzeum nem képes „évente több millió, a nemzet fővárosába látogató ember elé olyan ösztönző, állandó kiállítást tárni, amely megemlékezik a szabadságörökségünkről, és kiemeli életmódunk alapvető elemeit”. Messze eltávolodott Carmichael főtitkár eredeti elképzelésétől, miszerint ez egy olyan hely, amely „minden állampolgárban elmélyíti a hitet országunk sorsában, mint az egyéni méltóság és vállalkozó szellem bajnokában”, a külföldi látogatókban pedig „csodálatot és tiszteletet ébreszt a folyamatosan táguló társadalmi és technológiai horizontunk iránt”. Messze elmarad Kellogg igazgató azon reményétől, hogy a múzeum „állampolgárban és külföldiben egyaránt felébreszti az Egyesült Államok inspiráló történetének – eredetének, küzdelmeinek, fejlődésének, hagyományainak és erejének – tiszta megértését”. És nem tudott felnőni Johnson elnök álmához sem, miszerint a nemzet gyermekei számára rögzítené „– ahogy William Faulkner megfogalmazta – az emberi szellem gyötrelmét és verejtékét, a szabadság győzelmét és országunk zsenialitását”, valamint „Amerika történelmi aratásának érett gyümölcsét”. Röviden: az NMAH nem tudta megőrizni „örökségünk kincstárát”, mert már nem törekszik arra, hogy „megvilágítsa örökségünket”.
Miközben nemzetünk a 250. évfordulóját ünnepli, az NMAH megtagadta a nemzet és történelmének megünneplését. Nem hozott létre egyetlen olyan kiállítást sem, amely az amerikai történelem általános elbeszélését mutatná be, vagy amely az Alapítóatyáink, a Második Kontinentális Kongresszus, a Függetlenségi Nyilatkozat, az amerikai függetlenségi háború, illetve a függetlenség elérésének és az alkotmányos jogállamiság megteremtésének történetét mesélné el – még e sorsfordító események közül az elsőnek a 250. évfordulóján sem.
Az ebben a jelentésben felvetett komoly aggályok nem néhány kiállításról vagy néhány vitatott feliratról szólnak. Arról szólnak, hogy Amerika első számú történeti múzeuma bemutatja-e még Amerikát mint egységes nemzetet és olyan örökséget, amelyet érdemes hálával és őszinteséggel tanítani. A múzeum tágíthatja a történetet anélkül, hogy feloldaná (megsemmisítené) azt. Elismerheti és el is kell ismernie a rabszolgaságot, az igazságtalanságot, az őslakos népekkel való rossz bánásmódot és más súlyos sérelmeket anélkül, hogy arra ösztönözné az állampolgárokat, hogy országukra főként gyanakvással, nehezteléssel és megosztottsággal tekintsenek. De nem ez az, amit a Nemzeti Amerikai Történeti Múzeum teszi. A jelenlegi helyzetben a legtöbb amerikainak – különösen a gyermekeiket tárlatvezetésre hozó szülőknek – az válna leginkább a hasznára, ha a Smithsonian zászlóshajó-történeti múzeumának minden bejáratánál egy ilyen felirat állna: „Figyelmeztetés: a múzeum kiállításait olyan emberek készítették, akik nem akarják, hogy szeresd a hazádat.”
A jelentés megállapításai a múzeumok világán túl is fontosak. Nem minden amerikai követi az akadémiai elméleteket vagy a kurátori divatokat, de azt pontosan értik, ha egy tisztelt állami intézmény a megalapozott igazságokat és az alapvető történelmet politikai aktivizmusra és megosztottságra cseréli. Észreveszik, amikor az országot formáló hősök, elvek és események a margóra szorulnak. Észreveszik, amikor gyermekeiknek a polgári nevelés leple alatt nem megfelelő szexuális és ideológiai tartalmakat mutatnak be. És tiltakoznak az ellen, hogy gyermekeiket és unokáikat arra indoktrinálják (bele neveljék), hogy hazájukra elsősorban az elnyomás és a meg nem oldott sérelmek forrásaként tekintsenek.
A jelentés arra a következtetésre jut, hogy a Smithsonian Intézetben, és különösen a Nemzeti Amerikai Történeti Múzeumban – a jelenlegi vezetése és a jelenlegi értelmezési ideológiája alatt – nem lehet megbízni abban, hogy Amerika történetét őszintén, valamint inspiráló, egyesítő és nagyszerű köztársaságunkhoz méltó módon mesélje el. A múzeum és a Smithsonian jelenlegi vezetésének szándékából és irányításával az NMAH egy olyan radikális, aktivista ideológia intézményi fogságába esett, amely alapvetően ellenzi annak a nagyszerű országnak a nemes, őszinte történetét, amelyet ismerünk és szeretünk.
A kiemelt kép forrása: Carol M. Highsmith/Wikimedia