Nemzetközi botrány bontakozott ki Ukrajna és Lengyelország között. Az ukrán vezetés az egyik katonai alakulatának az „UPA Hősei” nevet adta, mire a lengyel közéletben kitört a botrány, és a lengyel köztársasági elnök visszavonta a lengyel Fehér Sas Rend kitüntetést az ukrán elnöktől.

A két nemzet között a történelmi múlt sötét árnyai feszülnek. De mi is az UPA és miért sérelmes ez a lengyelek számára? Már korábban többször is írtunk a kérdésről (A volhíniai tragédia,  Magyarok és lengyelek Volhíniában, „A lengyelkérdést úgy fogjuk megoldani, mint a zsidókérdést”, „Szegények még most is reszkettek a félelemtől”). Most röviden az alábbiakban foglaljuk össze az ügy történelmi hátterét.

Az UPA a Ukrán Felkelő Hadsereg rövidítése. Az ukrán nacionalizmus 1939 szeptembere előtt elsősorban a lengyelek ellen irányult, hiszen a Szovjetunióban a sztálini korszak „legszebb” éveiben szóba sem jöhetett semmiféle felkelőtevékenység, ráadásul a szovjet szervek sikeresen épültek be nemcsak az antibolsevik („fehér”) emigráns mozgalmakba, de az ukrán mozgolódást is figyelték – sőt, az emigráció legfontosabb vezetőjét egy szovjet mesterkém Hollandiában el is tette láb alól. Éppen ezért a náci Német Birodalom szárnyai alatt tudtak igazán szervezkedni, illetve odahaza, a lengyel állam főként ukránok lakta területein. Hiszen Lengyelország nem totális diktatúra volt, hanem jogállam. Lengyelországban tehát a radikális ukrán mozgalom merényleteket követett el, minek következtében perek sorozata következett ellenük. Lengyelország német megszállását követően a németek érthetően megpróbáltak az ukránokra támaszkodni (pl. börtönőröket toboroztak közülük, kulturális szervezeteiket engedték működni, stb.). A német–szovjet háború kitörését követően azután kenyértörésre került a sor: az ukránok Sztyepan Bandera vezette frakciója rájött – pontosabban saját bőrén volt kénytelen megtapasztani – hogy a németeknek eszük ágában sincs semmiféle független Ukrajnát létrehozni.

Karmelita kolostor romjai Kisielin (ma: Kysylin) városában. 1943 július 11-én a templomban összegyűlt több tucat lengyel civilt az ukrán nacionalisták és a felhergelt ukrán parasztok lemészárolták

Ettől fogva az ukrán nacionalizmusban ugyan megmaradt egy alapvetően németbarát vonulat – segédcsapatokként az ukrán fegyveresek borzasztó mészárlásokat követtek el a németek szolgálatában – de a radikális ukránok létrehozták az Ukrán Felkelő Hadsereget (az UPA-t), amely megkezdte a harcot a német megszállók ellen is. Csakhogy nemcsak a németek ellen harcoltak. A mai Nyugat-Ukrajna területén élő lengyel kisebbség kiirtásának is nekifogtak, hogy a háború utánra már kész helyzetet teremtsenek. A népirtás egészen elborzasztó formákat öltött. Legalább százezer lengyel vesztette életét.

A háború után az UPA megpróbálta folytatni a harcot a szovjetek ellen is, s néhány évig sikeresen ellen is álltak a térség szovjetizálásának, de végül a KGB felszámolta ezeket a csoportokat.

Az ukrán emlékezetpolitika természetesen igyekszik ma a szovjetellenes harcokat a középpontba helyezni. A lengyelek pedig teljesen jogosan emlékeztetnek arra, hogy a horrorisztikus bűncselekményeket elkövetők csoportja ugyanaz volt, mint akik később a szovjet uralom ellen is küzdöttek. A lengyelek, akik ma úgy érzik, hogy mindent, de szó szerint mindent megadtak az ukránoknak a honvédelemhez az oroszok ellen, jogosan csalódottak. A kiábrándulásnak komoly következményei lehetnek, mint ahogyan annak is, hogy Zelenszkij elnök megfenyegette Karol Nawrockit, a lengyel államelnököt, hogy „Orbán sorsára juthat”.

Ezúttal három rövid szemelvénnyel idézzük fel a második világháború rettenetes éveit.

Először egy nemrég elkészült dokumentumfilmben (Jacek Międlar: Szomszédok. A lengyeleken elkövetett ukrán népirtás utolsó Szemtanúi. Exodus, 2025, 77′) elhangzottak alapján idézzük fel a lengyelellenes terror napjait:

„Mi már elmenekültünk a faluból a városba, Mizoczba. Az ukránok megtámadták ezt a városkát. Kések, villák, fejszék voltak náluk. Egyesek elfutottak… Borzasztó látvány volt. És így egy szál ingben, ahogy aludtunk, kiugrottunk, és elkezdtünk bujkálni azokban a házakban. Ezek zsidók után visszamaradt üres házak voltak. A nővéremnek azonban még beugrani sem volt ideje a házba, így kint állt a falnak támaszkodva. És az ukránok már hozzáugrottak, megragadták a nővéremet, és azt mondták: »Hús lesz a lengyelből.« Én már csak azt hallottam, ahogy mondja: »Istenem, mit ártottam én nektek? Ne bántsatok! Mit ártottam én nektek?« Felvágták a hasát, és a tűzbe vetették. Anyukám már ott feküdt, volt ott egy ilyen régi ágy, nem tudom, ki után maradt vissza ez ott, talán zsidók után, vagy mit tudom én. Szóval anyukám bemászott az ágy alá, engem pedig még beljebb tolt oda. »Ó, Istenem, gyermekem, fogd be az orradat, ne lélegezz!« És lemészárolták őt. Amikor őt szúrták, engem is átdöftek valahol, ó, itt vágtak ki belőlem egy darabot. Engem hát nem láttak. Sírtam, tudom, hogy sírtam. Amikor később a magyarok léptek be, a banditák menekülni kényszerültek. Egyedül én mentem ki és elkezdtem sikoltozni: »Jaj, Istenem, anya meghalt, anya meghalt! Agyonszúrták.« Nincs most olyan éjszaka, hogy én ne élném ezt át és végig ne sírnék.”

A magyar csapatok amellett, hogy felléptek a lengyelek védelmében, természetesen kapcsolatba kerültek az ukrán gerillákkal és tárgyalásokba kezdtek velük, sőt, Budapestre hoztak egy háromtagú, magas rangú ukrán küldöttséget 1943 decemberében. A jól alakuló kapcsolatnak részben a nagyarányú szovjet előretörés, részben pedig Magyarország német megszállása vetett gátat. A „nagy” megállapodás után már csak helyi jelentőségű megállapodások születtek a magyarok és az ukránok között.

Ezzel kapcsolatban idézzünk Vörös János tábornoknak, a vezérkari főnöknek a Legfelső Haditanács 1944. július 26-i ülésén tartott előadásából. Az előadás 2. pontjának címe: „Orosz és ukrán partizánok”.

„Az orosz arcvonal a Kárpátok előterében is életre keltette a partizán tevékenységet, amely 1944 tavaszától mind élénkeb és erősebb lett. Itt két fajta partizán csoportosulást kell megkülönböztessünk. Az egyik az ukrán nemzeti bandák csoportja, céljuk Nagy-Ukrajna megteremtése. Jelenleg elsősorban a szovjet bandák ellen küzdenek. Magyar szempontból figyelmet érdemel az ukrán bandák magyarbarát megnyilatkozása, ellenben nem fér kétség ahhoz, hogy saját céljaik elérése érdekében alkalmas pillanatban teljes erejükkel ellenünk fordulnak, velük szemben a mindenkori óvatosság kívánatos. Utóbbi időben híreink vannak arról, hogy a németekkel való kiegyezést az orosz veszély miatt keresik. […] Úgy az ukrán, mind a szovjet partizánoknak Kárpátaljára való beszivárgásával számolnunk kell.”

A Vezérkari Főnök beszámolója után ugyanebből az időszakból származik az utolsó idézet. A Kárpátokban folyó harcok idején, 1944 nyarán Mindszenthy Bertalan ütegparancsnok jegyezte föl: „Magyarul jól, vagy rosszul tudó ruszinokkal sokat beszélgetek. Nyíltan kijelentik, hogy várják az oroszokat, bár félnek tőlük. Mikor az ember beszél velük, érzi, hogy valami módon szoros összeköttetésben állnak az oroszokkal. Tulajdonképpen maguk sem tudják mit is szeretnének. Meg vannak győződve, hogy a szovjet majd valamiféle független Ruszinszkót fog csinálni s akkor nagyon jó dolguk lesz. Úgy éreztem, teljesen át vannak itatva vörös propagandával.”

A kiemelt kép forrása: Huszárvágás