Szinte minden évre jut valamilyen jelképes ügy valamennyi elszakított területről. Kárpátalját szinte „kár” is említeni; ott a háború is sújtja a megmaradt magyar közösséget. Szlovákiából – a Felvidékről – a Benes-dekrétumok ügye került elő, mutatva, hogy a mai napig milyen jogi- és erkölcsi hátrány sújtja az ottani magyarokat. Erdélyből szinte csak a „szokásos”: a román hatóságok egy magyar történelmi ingatlant szereztek meg, ezúttal egészen parádés módon – áttörték a falat, és úgy hatoltak be a premontrei rendház és a templom épületébe. Az ottani jogi útvesztőben folytatott csűrés-csavarás után azonban a lényeg, hogy ismét egy szimbolikus térből szorult ki a „magyar” minőség. Erdély után legvégül a Délvidékre fordítsuk a tekintetünket: Szabadkán egy magyar diáktól vettek el egy magyar zászlót, és égették el szerb diáktársai.
Minden egyes ilyen történet után összerezzen az ember. Az anyaország egyik fele talán azt gondolja: ez történelmi bűnhődés, ezt érdemeljük. Ha ezt gondolja, hát hogyne gondolná, hiszen ezt sulykolták 1945-től, a kommunista diktatúra évtizedei alatt. S utána is divatos lett továbbvinni ezt a gondolatot, immár új köntösbe bújtatva. A mai napig itt van velünk, s úgy szól, hogy a Kárpát-medence történelmi tragédiája a magyar nacionalizmus…
Az ilyen gondolatokat táplálhatja az is, hogy még mindig sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen rettenetes időkön kellett elődeinknek túljutni, pusztán azért, mert magyarok voltak. Persze, jó lenne már győzelmeket, sikereket is odatenni a XX. századból örökölt trauma-halmazzal szemben, ellensúlynak; de ettől még ha mi nem beszéljük el, hogy mi történt velünk, helyettünk senki nem fogja.
A nemrég elhunyt Vadkerty Katalin az egyik olyan volt, aki elmondta a történeteinket. S nemcsak elmondta, hanem tudományos alapossággal gyűjtötte, rendszerezte és fel is dolgozta. Másfél hónappal ezelőtt távozott közülünk, s néhány rövid híradáson kívül, amelyek körbefutottak a hazai huszadikszázados történész-szakmában, egyéb szó nem esett róla. Pedig ha valaki, úgy Vadkerty Katalin megérdemelné a figyelmet. Ő tárta föl először mélységében és átfogóan a felvidéki magyarok kálváriáját. Az 1945–48 közötti időszak dokumentálását alázattal és széles levéltári forrásbázison végezte el, így született meg az azóta alapműnek számító trilógia: A reszlovakizáció, A deportálások, valamint A belső telepítések és a lakosságcsere. Ahogyan egy, a halálát hírül adó cikkben írták Vadkerty Katalin hatalmas munkájáról: „a szlovák történészi szakma részéről érdemi reflexió nem érkezett – egyetlen prágai főiskolás írását leszámítva szlovák nyelvű recenzió nem jelent meg a műről”.
Tulajdonképpen ez az, amivel a határon túli magyaroknak meg kell küzdeniük. Hogy létezésük történelmi dimenzióit az őket is magában foglaló államok részéről hallgatás övezi. Hogy nemhogy érdemi párbeszéd nincs a többséget képviselő történészszakma részéről, de még igény sincs erre. Persze miért is lenne? Másfelől az nyilvánvalóan örvendetes tény, hogy a közép-európai együttműködésre, s az ezzel kapcsolatos történelmi tapasztalatcserére viszont hellyel-közzel van. S éppen ez az, ami lehetőséget nyújt számunkra, anyaországbeli történészek, levéltárosok és más hasonszőrű bölcsészek számára, hogy ne felejtkezzünk el a kisebbségbe szakadt magyarok történelméről. Vissza kell hozni az ő történeteiket is, a mi történetírásunkba alapból (s ez egyébként úgy tűnik, örvendetes módon el is kezdődött), de lehetőség szerint az utódállamok történészi diskurzusaiba is. Attól, hogy 1918-tól megszállták a hazánkat, s 1920-ban új, mesterséges határokat húztak, a „túloldalon” élők még ugyanúgy magyarok maradtak, s az ő történeteik a mi történeteink is – már csak a rokoni kapcsolatok miatt is. De azoktól függetlenül is.
A XXI. század magyar történetírása, történetmesélése nem állhat meg az országhatárnál – a magyar történelem színhelye az egész Kárpát-medence. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk.
A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: Huszárvágás)