Az országgyűlési kétharmadok történetének elbeszélését egy rövid elméleti bevezetővel kell kezdeni. Elsőként a választáson leadott szavazatok és a parlamenti mandátumok aránya közötti összefüggést kell rögzítenünk. A választási rendszer a szavazatokat mandátumokká alakítja, amihez matematikai formulákat használnak, Magyarországon a d’Hondt-módszert. Politikai döntés alapján a választási rendszer tartalmazhat olyan elemeket, amelyek a választáson győztes pártot vagy koalíciót “jutalmazzák”, aminek célja egy erős kormánytöbbség biztosítása, ami a politikai stabilitás egyik előfeltétele. Ilyen elemet látunk Olaszországban, ahol egy 40% fölötti választási szövetség akár abszolút többséget is szerezhet, vagy Görögországban, ahol a győztes párt kap ötven extra mandátumot. Magyarországon egy vegyes választási rendszer működik, amelyben a pártlistáknál az arányossági, míg az egyéni választókerületekben (OEVK) a többségi elv érvényesül.

A 2014-es országgyűlési választás előtt érvényben lévő szisztéma két fordulós volt, ami esélyt adott a második fordulóra versenyben maradt jelöltek és pártjaik között az egyeztetésre. 2014 óta az ország áttért az egyfordulós választási rendszerre, ahol a pártok közötti alkut a választás előtt kell megkötni és új elemként megjelent a “győztes kompenzáció”, ami az OEVK-k első és második helyezettjére leadott szavazatok különbségét hozzáadja a győztes jelölt pártjának listás szavazataihoz. Ez a szisztéma a legerősebb pártot erősíti, ami a szavazók akarata alapján 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben a Fidesz volt, 2026-ban pedig a Tisza Párt.

Az elmúlt 36 évben tudatosult a szavazókban az egyéni képviselőjelöltek fontossága, ezért a 2014 előtti és utáni rendszerben kialakult kétharmadok létrejöttét leginkább a befutó párt jelöltjeinek OEVK-győzelmei hozták el, amit leginkább egy dominóhatás (az adott kormánnyal — vagy 2014-2022 között az adott ellenzéki alternatívával — szembeni elégedetlenség) vált ki. A krónikák kedvéért rögzítsük, hogy az előző választási rendszerben kettő, a jelenlegi szisztémában négy kétharmados parlamenti többség született.

A magyar politikai rendszer középpontjában a parlament áll, ezért nem mindegy, hogy egy választás után egy pártnak (mint most a Tisza Pártnak), pártszövetségnek (mint a FIDESZ/KDNP esetében) vagy koalíciónak (mint 1994-ben az MSZP/SZDSZ kormány idején) van-e kétharmados többsége, vagy nincsen ilyen alkotmányozó többsége.

Az elméleti keret után térjünk is rá a cikk érdemi részére, a parlamenti kétharmadok vizsgálatára.  A politikatudományban többféle demokráciafogalom létezik, az egyik ezek közül a a) konszenzusos és a b) többségi modell között tesz különbséget. A konszenzusos modellben a választási rendszer megnehezíti, hogy egy párt parlamenti kétharmadhoz jusson, ezért a sarkalatos törvények és az alkotmány módosításához minimum a két legnagyobb párt megállapodására van szükség. Egy ilyen alku optimális esetben az összes, vagy a legtöbb parlamenti pártot felsorakoztatja a módosítás mögé, aminek az a célja, hogy az alkuban részes ellenzéki pártok hatalmi pozícióban is tartsák magukat a megállapodáshoz, így biztosítva annak ciklusokon átívelő érvényesülését.

A többségi demokrácia felfogás nem törekszik konszenzusra, hanem sokkal inkább abból indul ki, hogy a szavazói felhatalmazás kellő legitimitást ad a kormánytöbbségnek ahhoz, hogy akár szélesebb konszenzus nélkül is meghozzon döntéseket, a kétharmados felhatalmazás birtokában akár a sarkalatos törvények körében. Egy működő demokráciában a kormány és a kormánypárt ilyen törekvéseivel szemben a hatalmi ágak megosztása, a média, érdekképviseletek és a civil társadalom tud a törvényi kereteken belül korlátokat állítani.

A 2010 utáni időszakban ez a többségi demokrácia felfogás érvényesült, amit a szavazók több választáson megerősítettek, majd a 2026-os választáson egy újabb kétharmados felhatalmazást adva, leváltottak. A kétharmad kérdése az utóbbi öt választásnál végig kampánytéma volt, de már az első szabad választásnál is komolyan kellett ezzel a kérdéskörrel foglalkozni. A hatalomból távozó állampárt 1990 előtt ugyanis szélesre húzta a kétharmados törvények körét, talán azt remélték, hogy az első szabadon választott parlamentben legalább a voksok harmadát megkapják, és ezzel egy olyan blokkoló kisebbséget tudnak alkotni, amivel szemben vagy amelynek támogatása nélkül nem lehet a sarkalatos törvényeket módosítani. Az MSZP 1990-ben nem szerezte meg a mandátumok harmadát, ám a kétharmados törvények ilyen széles körével ettől függetlenül is kellett valamit kezdeni. Antall József MDF-elnök és Tölgyessy Péter, az SZDSZ akkori elnöke egy megállapodásban a legfontosabb törvények körére szűkítette a kétharmados kört, ami kormányozhatóvá tette az országot, a felelősséget pedig egyértelműen a kormánypártokhoz delegálta. Az alku “ellentételezéseként” Göncz Árpádot választották köztársasági elnökké, valamint a tv- és rádióelnök kiválasztásába az akkori ellenzék is beleszólást kapott.

Az 1994-es választáson az MSZP a voksok 33 százalékával megszerezte a mandátumok 54,14 százalékát, így egyedül is tudott volna kormányt alakítani, ám Horn Gyula koalíciót kötött a 17,88 százalékos SZDSZ-szel, így ez a két párt birtokolta a mandátumok kétharmadát. Mivel nem tudtak az alkotmányozás kérdéseiben megegyezni, kétharmaddal egy olyan szabályt hoztak, amely szerint csak a mandátumok négyötödével lehet egy új alkotmányt elfogadni, amire konszenzus hiányában nem került sor. A 2010-es kétharmad ezt a négyötödös szabályt eltörölte, megnyitva az utat az Alaptörvény és számos új sarkalatos törvény elfogadása előtt.

A 2026-os választás eredménye az idestova hatodik, sorozatban az ötödik, kétharmadot eredményezte, ami az új többség számára lehetőség és felelőség is egyben. Az új kormány és politikusai egy új alkotmány szükségességéről beszélnek, amit nyilatkozataik szerint egy népszavazás fogadhat el. A hatodik kétharmad tehát nem az alkotmányozás végállomása, hanem újabb állomása, amely az alaptörvény módosításaival indul. Ezek a módosítások részint az uniós pénzek hazahozatalát szolgálják, de a miniszterelnökök hivatali idejének nyolc évben való maximalizálása már az új többség választási ígéreteinek megvalósításának sorába illeszkedik. Ezt a “kis alkotmányozást” követi az új alkotmány szövegezése, amiről ma még keveset tudunk. Az asztalon van egy alkotmányozó nemzetgyűlés ötlete, amely a diaszpórában és a szomszédos országokban élő magyarok képviselőit is magába foglalná. Ez a “közösségi” alkotmányozás irányába mutatna, amelyben a civil szervezetek, érdekképviseletek és más társadalmi szereplők is részt vehetnének. Ezzel szemben áll a “zárt” alkotmányozás, amelyben az országgyűlési képviselőké és bizottságoké a főszerep.

A rendszerváltás utáni kétharmadokról szóló cikk nem lehet teljes annak lehetőségének vizsgálata nélkül, hogy várható-e újabb kétharmad? Magyar Péter egy megjegyzése alapján egy olyan új választási rendszer is elképzelhető, amely arányosabb a mostaninál, ezért nehezebb lenne abban egy oldalnak kétharmadot elérnie. Amennyiben ez a változás megtörténne, úgy a magyar demokrácia modellje a cikk elején tárgyalt többségitől a konszenzusos felé billenne vissza. Ez persze azt is jelenti, hogy ha egy oldalnak nehezebb lesz a jövőben kétharmadot szerezni, akkor a most elfogadásra kerülő alkotmányos berendezkedést vagy egyáltalán nem, vagy csak nehezen lehetne megváltoztatni, más olvasatban a sarkalatos törvények módosításához a következő ciklusokban minimum a két legnagyobb parlamenti párt megállapodására lesz szükség.

A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: MTI/Hegedüs Róbert)