A Balaton felett uralkodó épületegyüttes. Kép forrása

Balatoni építészeti kalandozásunkat (melynek korábbi epizódjaiban eddig a balatonfüredi villákat, a reformkori Füredet, a legszebb balatoni kápolnákat és legszebb vasútállomásokat, a fonyódi villasort és a legszebb barokk templomokat és a legszebb kastélyokat és a legszebb modernista és art deco nyaralókat, Földvár villáit és kikötőjét, a legszebb várakat, legszebb présházakat, a tihanyi rév későmodern épületeit, Keszthely látványosságait, a tihanyi főhercegi kastélyt és az azzal szomszédos kutatóintézetet, a somogyvári apátságot, valamint a Folly Arborétumot valamint a szentendrei skanzen Balaton-felvidéki tájegységét mutattuk be) ezúttal az egyik legfontosabb és legértékesebb magyar épületegyüttesben folytatjuk!

A tihanyi apátság jelentőségét nem lehet alábecsülni. A visszafogott barokk épület nem tartozik Európa legnagyobb és legpompásabb apátságai közé, azonban szinte hihetetlen elhelyezkedése, az altemplomban egyedül eredeti helyén fellelhető Árpád-házi királysír, az első magyar nyelvemléket örző alapítólevél a magyar nemzet egyik legfontosabb helyszínévé teszi. Ma a „Tihany” szót meghallva mindenki a barokk épületegyüttesre asszociál, de felmerül a kérdés, hogy hogyan nézett ki az első, középkori apátság. A mostani felújítás-idegenforgalmi fejlesztés során rekonstrukciós látványtervek is készültek az ezeréves történelmi-építészeti folyamat szemléltetésére. Régészeti adat viszonylag kevés állt rendelkezésre, azért főképp analógiák alapján dolgoztak és sok részlet bizonytalan. Az tudható, hogy az első templom egy háromhajós bazilika volt, amihez külön tömeggel csatlakozott a mai altemplomot rejtő kiegészítés:

A tihanyi apátság első periódusának rekonstrukciója. Kép forrása

A stratégiai helyen fekvő együttes a török időszakban végvárként szolgált, a szerzetesek 1534-ben elhagyták. A késő-középkorban már bővített kolostort ezért átépítették, falakkal, bástyákkal erősítették meg, árokrendszert is kialakítottak.

A végvárrá alakított apátság. Kép forrása

A katonaság a török veszély lazulásával már 1674-ben visszaadta a templomot, majd a felszabadító háborúk után a feleslegessé vált védőrendszereket is elbontották. A gyakorlatilag újjáalapított apátság is megkezdte a küzdelmet egykori birtokai visszaszerzésért, és magáért az újjáépítésért. A nagyobb munkák csak 1719-ben indultak meg, Martin Witwer cseh-német karmelita szerzetes-építész tervei szerint. A magyarosan Witwer Mártonként ismert mester a magyar építészet egyik alig ismert, de jelentős figurája: Győrben, Pápán, Zircen és Sümegen tevékenykedett, számos templom viseli keze nyomát. A képzett mester magas szintű építészetet képviselt a török háborúk után épp újjáéledő országban, ami minta- és ízlésadóvá vált.

Az apátság viszonylag szerény, de rendkívül ízléses együttese. Kép forrása

Az építkezések meglehetősen szerény anyagi körülmények között haladtak. Ezért is alakult ki, hogy a magyar barokk épületek osztrák vagy délnémet társaiknál (melyek sokszor, főleg a mai szemnek szinte már ízléstelenül tolakodóak) sokkal szerényebbek, egyben kedvesebbek, derűsebbek, otthonosabbak. A viszonylag egyszerű külső gyakran szinte meglepetésszerűen pompás belsőt takar. Igaz ez Tihanyra is, ahol a templomba belépve egységes, rendkívüli igényességgel megformált berendezési tárgyak fogadják a híveket. Alkotójuk egy, a nagyközönség által szintén kevésbé ismert, szakmai körökben viszont szinte legendás személy, Stulhoff Sebestyén. Az apátságban a templom felépülése után, 1740-ben külön asztalosműhelyt létesítettek egy bizonyos Dávid testvér vezetésével. Ide lépett be egy Bécsből érkezett asztaloslegény (a legény itt tanulót jelent), aki húsz évig dolgozott Tihanyban és a Dunántúl környező templomaiban, azonban sosem lépett be a rendbe. A számadáskönyvek a kolostor kiszolgálószemélyzetének tagjaként adják meg bérét, hasonlóan a kertészekhez, borbélyokhoz. Az időközben általa vezetett műhely viszont fantasztikusan egységes és színvonalas oltárokat, szószéket és egyéb berendezési tárgyakat készített a templom számára:

A templombelső berendezése Stulhoff Sebestyént és műhelyét dícséri. Kép forrása

A mostani felújítás talán leglátványosabb része a belső újjászületése volt. A 19. század végi Lotz Károly és Székely Bertalan freskók kissé elvonják a figyelmet a barokk berendezésről (a fehérre meszelt eredeti állapotot kell elképzelni a hatáshoz), de így is nagyon látványos az összkép.

Kép forrása

Érdemes megfigyelni a részletek kidolgozottságát, a különböző színek és anyagutánzatok, az aranyozás ízlésességét. A jelenlegi állapot nem csak Wittwernek és társainak, hanem a gondos munkát végző restaurátoroknak is köszönhető. 

Kép forrása

A templom mellett álló rendház is puritán egyszerűségű, jellemző módon csak a középtengelyben álló főkapu kapott építészeti-szobrászati kiemelést:

Kép forrása

Az apátság udvara még a kétezres években megújult, így a mostani felújítás ezt nem érintette, csak az épület helyreállítása közbeni felvonulást kellett gondosan megtervezni, hogy ne sérüljön a kert.

Az apátság udvara. Kép forrása

A mostani, több évig tartó felújítás során a rendház belső terei is visszanyerték eredeti pompájukat – de hogy mi az eredeti? Ezt nehéz eldönteni, hiszen ahogy a legtöbb magyar műemlék esetén, itt is díszítőfestés-rétegek egész sorát tárták fel a szakemberek. Az, hogy melyik réteg – az elegáns barokk, a könnyed rokokó, vagy a szigorúan elegáns klasszicista – legyen helyreállítva, bemutatva, a műemlékhelyreállítások talán legnehezebb kérdése.

A könyvtárterem klasszicista kifestéssel. Kép forrása

Az apátság fontos történelmi eseménye volt az utolsó magyar királyi pár, Károly és Zita vendégül látása. Az uralkodó és felesége a második királypuccs után, 1921. október 26-án Tatáról érkezett különvonaton az apátságba, ahol Halbik Ciprián fogadta be őket. Horthyra erős nyomás nehezedett az Antant részéről, ezért a vendégség korántsem volt felhőtlen: a szoba előtt fegyveres őrség állt, a kertbe is csak előzetes engedéllyel mehettek ki rövid időre. Végül október 31-én hagyták el az apátságot, a különvonat Bajáig szállította őket, ahol egy brit hajó fedélzetén közvetlenül Madeirára utaztak, száműzetési helyükre. A most befejezett helyreállítás során a „királyszobát” is visszaállították „eredeti” – vagyis jelen esetben 1921-es formájába, ahogy Zita és Károly látta annak idején:

A helyreállított Királyszoba. Kép forrása

Nem túlzás azt állítani, hogy a mostani, több évig tartó felújítás volt a legnagyobb építkezés a barokk kor óta. A Paulinyi & Partners iroda generáltervezésében zajló munkák során felújították az együttes teljes tetőszerkezetét a műemlék elemek restaurálásával, a templom és a rendház összes homlokzatát, az összes nyílászárót restaurálták, vagy ahol erre már nem volt mód, cserélték. A templom összes oltárát, a szószéket, az orgonát, a díszítőfestést, a padokat és a burkolatokat is restaurálták-cserélték, hasonlóképpen az apátság belső tereiben is. Emellett megújult és új épületszárnnyal bővült az apátság szomszédságában található, az utazók védőszentjéről elnevezett Szent Kristóf Zarándokház. A 16 szobás szálláshelyen ötven férőhelyet alakítottak ki, így lehetőség nyílik nagyobb zarándokcsoportok fogadására és lelkigyakorlatok, valamint konferenciák szervezésére.

Az apátság mellett/alatt fekvő felújított, kibővített Szent Kristóf Zarándokház. Kép forrása

A beállványozott apátság már önmagában is látványosság volt. Kép forrása

Az apátság történelmileg és építészetileg is legértékesebb része az altemplom, I. András király nyugvóhelye. Ennek történetét és felújítását sorozatunk következő részében mutatjuk be!

Folytatjuk!

Kiemelt kép: A tihanyi bencés apátság (Fotó: Architextúra blog)