Iránra óriási kihívások vártak a XX. század beköszöntével, ahogyan azt az előző részben vázoltuk. Az első világháborúnak Irán mindössze a szenvedő alanya volt annyiban, hogy mind az orosz, mind a brit, mind pedig az oszmán csapatok behatoltak az ország területére, és ott vívták háborújukat egymás ellen. 1917-től néhány évig, a bolsevik forradalom után a britek Iránt használták hátországnak a különböző anti-bolsevik erők támogatására – mire Lenin vörös csapatai több ponton is bevonultak az országba. A sah uralma névlegessé vált, minisztereinek nem tényleges hatalom a kezében a fővároson kívül. 1920 végén egy főként vörös azeri gerillákból álló expedíciós csoport indult el Teherán felé, miközben az országban teljes volt a felfordulás. A britek attól féltek, hogy létrejön egy Szovjet-Irán, ezért Reza Khán, a Perzsa Kozák Dandár egyik parancsnoka mögött sorakoztak föl, aki a Kozák Dandárral bevonult a fővárosba, szétkergette a kormányt, újra összehívta az alkotmányozó nemzetgyűlést. Sikerült a szovjetekkel is egy egyezményt kötnie – igaz, egyenlőtlen szerződés volt, de valamiféle biztonságot nyújtott.

Khomeini ajatollah interjút ad Oriana Fallaci olasz újságírónak. A kép készítésekor, 1979-ben Khomeini már hazatért Iránba, ahol győzött az iszlám forradalom. Fallaci később, az ezredforduló után az európai iszlám térnyerés híres kritikusa lett, számos könyvben támadva az öngyilkos európai berendezkedést

Reza Khán Pahlavi egyszerű közkatonaként kezdte szolgálatát a Kozák Dandárban, és fokozatosan küzdötte magát fel a ranglétrán. A britek támogatásával állhatott a kozákok élére, s ekkor már ő számított az „erős embernek” Iránban. 1925-ben Reza Khán elkergette az utolsó Kadzsar uralkodót és lényegében egyszemélyi uralmat vezetett be, önmagát koronázva sahhá. Feltett szándéka volt Irán modernizálása. Mint említettük, ennek az útjában számos akadály állt – nem utolsósorban a külföldi érdekeltségek, köztük az Angol-Perzsa Olajtársaság. Reza Pahlavi vaskézzel fogott hozzá a teendőkhöz, és öles léptekkel próbált haladni. Az előző másfél ezer év idegen hódításainak, a törökök beáramlásának és a tatárjárás iszonyú pusztításainak eredményeként Irán népességének ekkorra már körülbelül a fele nem-perzsa volt: azeriek, kurdok, beludzsok, arabok. A lakosság elsöprő többsége írástudatlan volt. Egyes törzsek ugyanúgy nomadizáltak, mint évszázadokkal, évezredekkel azelőtt. A föld főként a síita vallási alapítványok és a nagybirtokosok kezén volt. Az utóbbi önmagában nem lett volna baj, csak éppen se a tulajdonosoknak, se a bérlőknek nem lehetősége és érdeke fejleszteni – mindenki megvolt a maga falusias, néha nyomorgó, néha otthonos világában. Nem volt kiépített úthálózat, nem nagyon voltak gyárak, üzemek. Vasúti közlekedés egy rövid szakaszon volt csak, ami az északnyugati Tabrizt kötötte össze az egykori Orosz Birodalommal – immár Szovjet-Oroszországgal. Az államháztartást külföldi adósságok és más jogcímen bezsebelt járadékok fojtogatták.

A következő másfél évtizedben Irán megváltozott. Reza Pahlavi sah új hadsereget állított fel. Kiépítette a közlekedési infrastruktúra alapjait, s megvalósult a transz-iráni vasút is, a Perzsa-öböltől a fővároson át a Kaszpi-tengerig. Teheránban megindultak a képzések az új egyetemen. Megkezdődött a lakosság oktatása, bővült a sajtó. Egymás után létesültek a gyárak és a külföldi monopóliumokat felszámolták – kivéve a brit Angol-Perzsa Olajtársaságét, amelyet ugyan megpróbált a sah kiiktatni, de végül nem járt sikerrel.

Reza Pahlavi mintaképe Musztafa Kemál, az Atatürk volt. Személyesen is találkoztak, s Atatürk nagy hatást tett Reza sahra. Csakhogy Atatürk egy már eleve némi modern alapokkal rendelkező országot kezdett el mégjobban modernizálni, s ráadásul a török függetlenségi háború óriási össznemzeti sikert jelentett. Kemál körül volt egy csapat, akik alapvetően nem kizárólag Kemál pasa – majd elnök – iránt lelkesedtek, hanem az Ügy iránt: a török nemzet ügye iránt. Reza Pahlavinak viszont nemigen voltak munkatársai, inkább csak szolgái. Nem volt politikai pártja sem. Aki a szolgálatába szegődött, azok közül sokan pusztán az anyagi haszonért tették. Mások lelkesedtek a modernizáció iránt, de Reza nem volt egy elméleti ember, és nem sikerült egy politikai eszme körüli mozgalmat kikristályosítania. Reza megpróbált a csírájában létező iráni nacionalizmusra hatni, azzal, hogy hangsúlyozta a nagyszerű történelmi örökséget – ennek a törekvésnek az egyik állomása volt, amikor Perzsiáról Iránra, vagyis az Árják Országára változtatta az ország nevét. Ez jelentett némi ideológiai alapot, de nem elegendőt.

Az iráni társadalom az 1930-as években már átalakulóban volt. Megjelent egy vékony értelmiségi réteg, amely ugyan a sah intézkedéseinek köszönhette létezését, mégis, a nyugati „haladó” eszmék hatása alatt szemben állt a monarchiával. Megjelent a kommunista párt, és kezdett kialakulni a munkásosztály és a középosztály is. A nomadizáló törzsek viszont irtózatos csapást szenvedtek el, mivel erőszakosan, szinte egyik napról a másikra kényszerítették őket addigi életmódjuk feladására, s az újszerű, szokatlan körülmények között igen sokan belehaltak közülük a nélkülözésbe. Bár meggyengült, de még mindig nagyon erős volt a síita klérus, amely általában szemben állt a mondernizációs kísérlettel, különösen is, főként ami a nők és vallási kisebbségek jogait illette. A földműves-társadalomban a szegényebb csoportok helyzete nemigen változott egyelőre. A földbirtok-viszonyokban viszont voltak változások, mivel a sah elképesztő vagyont gyűjtött magának, benne hatalmas birtoktestekkel.

Visszatérve az összehasonlításhoz, Törökország a második világháború során ügyesen tudott egyensúlyozni a nagyhatalmak között, mivel mind a német érdekszférával, mind a Szovjetunióval, mind pedig a britek birtokaival határos volt. Irán kevésbé volt szerencsés: itt csak a szovjetek és a britek voltak a szomszédok… Így hiába volt az 1930-as években az gazdasági értelemben sikeres próbálkozás, hogy kijátsza egymással a nagyokat Reza sah, most ráégett a „németbarátság” bélyege. Egyébként számos vonatkozásban tényleg „németbarát” is volt: így remélt az évszázados brit és orosz gyámkodás végére teljességgel pontot tenni. Hitlerék pedig örömmel fogadták az árjákat – az iráni állampolgárokat mentesítették a különböző faji jogkorlátozó intézkedések alól. Mindezt természetesen a másik két említett nagyhatalom fenyegetésként élte meg.

A sah hiába hirdetett semlegességet, ez sem Sztálint, sem Churchillt nem érdekelte különösebben. 1941 augusztusában a Szovjetunió és a britek közös egyetértésben szállták meg az országot. A sah hadserege csődöt mondott. Reza Pahlavi lemondott a trónról, a helyét a fia, Mohamed Reza sah vette át. A megszállás komoly következmények járt: felkavarodott a politikai élet. Az addigi rezsim ugyanis a politika kiküszöbölésére épült, az országgyűlés – a medzslisz – mindössze díszlet volt. Rendőrállam volt az a javából, igaz, a politika kiküszöbölése ugyanekkortájt néhány másik, némileg hasonló problémákkal küzdő országban (Portugália, Spanyolország) kifejezetten eredményes volt – legalábbis gazdasági szempontból. Most viszont, 1941 után, az erős kézből kicsúszott a hatalom és a különböző pártok megpróbáltak befolyáshoz jutni. A szovjetek megszállta országrészben természetesen egy kis helyi szovjetizálás ment végbe – amikor a háború után hosszas huzavonát követően a szovjetek 1946-ban nagy nehezen kivonultak, két „független” köztársaságot hagytak maguk után. Az egyiket Irán azeriek lakta részén, és másikat a kurdok törzsterületein. Az iráni hadsereg rövid úton, fegyveres harcban felszámolta mind a kettőt. Ez egyúttal az iráni önbecsülés helyreállítását is jelentette.

Szovjet katonák fognak kezet Brit-India harcosaival

A következő évek zavaros politikai csatározásokkal teltek. 1951 és 1953 között Mohammed Moszaddeg, a veterán nemzeti demokrata politikus uralta a közéletet, mígnem neki nem állt államosítani az Angol-Perzsa Olajtársaságot. Beszédében így indokolta a döntést: „A külföldi országokkal folytatott hosszú évekig tartó tárgyalásaink… eddig nem vezettek eredményre. Az olajbevételekből teljes költségvetésünket ki tudnánk elégíteni, és le tudnánk küzdeni a szegénységet, a betegségeket és a népünk elmaradottságát. Egy másik fontos szempont, hogy a brit vállalat hatalmának megszüntetésével a korrupciót és az intrikát is felszámolnánk, amelyek révén befolyásolták országunk belügyeit. Amint ez a gyámkodás megszűnik, Irán elnyeri gazdasági és politikai függetlenségét.” Moszaddeg azonban rajtavesztett a kísérleten, ugyanis a brit és az amerikai szolgálatok közösen puccsot szerveztek ellene, és el is távolították. Helyette a sah, Mohammed Reza Pahavi vette át a kormányrudat, és lényegében egyszemélyi uralmat épített ki. Az olajkoncesszió érvényességét azonban most már az eredeti 1993 helyett csak 1971-ig állapították meg.

A sah 1961-től indította el hatalmas vállalkozását, amit két ével később Fehér Forradalomnak nevezett el. Az intézkedéscsomag támogatására népszavazást is tartottak, amit egyfelől a sah politikai ellenfelei bojkottáltak, másfelől a megjelentek elenyésző kivétellel a reformok mellett szavaztak. A szavazók között első ízben a nők is ott voltak. A reformok között volt a mezőgazdaság és a földkérdés rendezése, a női jogok kiterjesztése, a beruházások megnövelése, út-, vasút- és kikötőépítés, megnövelt állami szerepvállalás néhány gazdasági szektorban – másokban viszont privatizáció, számos szociális intézkedés, az oktatás kiterjesztése és így tovább.

A Fehér Forradalom gazdasági értelemben elképesztő sikertörténet lett. Iránban ipari forradalom bontakozott ki, a gazdaság évi átlagban 10%-al növekedett. Hatalmas ipari üzemek jelentek meg, és az elemzők úgy számoltak, hogy a következő nemzedékre – vagyis mondjuk az ezredfordulóig – Irán belép a fejlett országok közé. Tulajdonképpen az akkor feltörekvő kelet-ázsiai „kis tigrisekkel” haladt együtt.

A reformintézkedéseknek azonban árnyoldalai is voltak, mint mindig. Elsősorban a falusi lakosság került nehéz helyzetbe. A legtöbben ugyanis éppen csak annyi földet kaptak, ami az éhenhaláshoz volt elég; mások pedig egyáltalán nem kaptak földet. Aki meg végre saját lábra tudott állni, az arról kezdett panaszkodni, hogy nem jut megfelelő forrásokhoz a további fejlesztésekhez: az állami forrásokot ugyanis főként az infrastruktúrára, az iparfejlesztésre és a hadseregre költötték. Megerősödött a korrupció is. A földjüket elhagyó parasztok a városokban menekültek, s hiába volt az ipar robbanásszerű fejlődése, hiába voltak a sah szociális juttatásai, programjai, nagyon sokan nem találták a helyüket, és egyik napról a másikra tengették életüket.

A változás mentálisan gyors volt, talán túl gyors. Az iráni társadalom még mindig jelentős részben rurális, tradícionális társadalom volt. A parasztemberek igen nagy többsége az életét még jószerivel jobbágyként kezdte, ingyenmunkával (robottal) is tartoztak a földbirtokosnak, s egyébiránt is ki voltak szolgáltatva a földesúr hatalmának – ugyanakkor a földesúr védelmére, segítségére is számíthattak egyes esetekben. Most ezek a parasztok messzire kerültek a megszokott, haza tájaktól, idegen, városi környezetbe, biztos fogódzkodók nélkül. Egyvalami nyújtott lelki biztonságot: a síita iszlám. Márpedig annak meghatározó vezetői szemben álltak a sah rendszerével.

A kialakuló, izmosodó középosztály sem érezte sajátjának a rendszert. Ők lassanként úgy élhettek, mint a nyugati középosztály, igaz, egyelőre alacsonyabb életszínvonalon – de ők beleszólási lehetőséget akartak a politikába. A sah rendszerét nem érezték a sajátjuknak, s hovatovább az iszlám vezető alakja, az 1963 óta az iraki száműzetésben élő Khomeini ajatollah erkölcsi világítótoronynak kezdett tűnni a korrupcióval és a rendőrállami berendezkedéssel szemben. Igaz, a sah rendszere nem volt valami különösebben véres rendőrállam: a korabeli szovjet és közép-európai kommunista diktatúrákkal összehasonlítva, jószerivel egy liberális rendszert látunk. Persze sok embert bántalmaztak és voltak halálos áldozatok is. A hírhedt SAVAK nevű titkosszolgálat és politikai rendőrség brutális tudott lenni, de hol volt ez a szovjet szervek praxisához képest. Ez persze a meggyilkoltak családjait és a megnyomorított embereket nyilván nem vigasztalta. 1975-ben Mohammed Reza Pahlavi megpróbált egypártrendszert bevezetni, de politikai értelemben nemigen járt sikerrel. A párt (az Iráni Újjászületés Pártja, Rasztakiz Párt) ugyan létrejött, de „szervesült”, és mint minden kötelező dolog, a többség számára nem volt vonzó.

A híres Pajkán autó, amelyet brit licensz alapján százezerszámra gyártottak Iránban az 1970-es évektől 

Ráadásul a sah súlyos betegségben is szenvedett: a nyirokrák egy típusában. 1978-ra kezdett a betegség komolyra fordulni. Két francia orvosa olyan gyógyszert is adott neki, amelyek szétszórtságot és depressziót okoztak. A terjedő pletykákat egy retusált fotóval próbálták cáfolni az egyik újságban, a retusálás azonban látványosan rossz volt, s ez súlyos presztízsveszteséget jelentett. A sah a betegsége és az alkalmazott kezelés miatt néha napokra döntésképtelenné vált, ami a centralizált rendszert megbénította. Ehhez járult, hogy 1978 elején a sah utasítására a vezető újság egy Khomeini ajatollahot alpári módon támadó cikket jelentetett meg – mire tiltakozások törtek ki. Már az előző évben, amikor sah bizonyos engedményeket tett, a liberális körök és az értelmiség a maguk módján tiltakozó akciókat rendeztek. Most azonban, 1978-ban egész évben folytatódtak az immár tömeges, erőszakos megmozdulások, s egyre nagyobb hullámokat verve. A demonstrációk egyik kiváltó oka az infláció volt, amelyre a sah rendszere nem tudott sikeres választ adni, csak a nyerészkedéssel vádolt kereskedőket idegenítették el – miközben a sah és kiterjedt családja látványosan luxuskörülmények között élt. Az iráni vidéken közben az előző években alakult iszlámista és kommunista fegyveres csoportok fokozták gerillatevékenységüket. Khomeini ügyesen politizált a száműzetésben, a kommunistákon kívül mindenkivel találkozott, mindenkit együttműködésértől biztosított, és mindenkinek körülbelül azt mondta, amit hallani akart, viszont nemigen beszélt kedves tervéről, az iszlám köztársaság eszméjéről. A másik oldalon a sah politikai reformokat harangozott be, de minden lépése – például a cenzúra enyhítése – egyelőre csak olaj volt a tűzre.

Mohammed Reza Pahlavi sah feleségével, Farah sahbanuval és fiával, Reza koronherceggel 1971-ben, az Óperzsa (Akhaimenida) Birodalom születésének 2500. évfordulóján, Nagy Kürosz király sírjánál

Az iráni nagyvárosokban a lakosság ünnepi hangulatban és nekibőszülve tüntetett, forradalmi lázban égett a középosztály, a síita klérus és főként a nagyvárosi szegény rétegek is. A nyugati újságírók – elsősorban a BBC – lelkesen tudósított az eseményekről, a „reakciós” sah elleni „progresszív” tüntetésekről. Riportjaikban természetesen nagyszerűnek állították be az 1978-as tüntetés-sorozatot. A sahot támogató felvonulások, amelyeket az állampárt, a Rasztakhiz Párt szervezett, nem mutattak elég erőt. A rendőrség felkészületlen volt, a hadsereg viszont több alkalommal is tüzet nyitott a tüntetőkre. Mégis, 1978 nyarára úgy tűnt, hogy a tüntetések kifulladtak: a demonstrációkon az addigi létszám töredéke jelent meg. Látszólag működött a sah „megbékítési” politikája az engedményekkel. Augusztus 19-én Abadan kikötővárosában azonban tűz ütött ki a Cinema Rex moziban. A tüzet gyújtogatás okozta. Valakik bezárták a mozi kapuit, s csaknem félezer ember égett bent. Az ellenzék nyomban a sahot és a titkosrendőrséget vádolta, provokációnak nevezve az ügyet. Hiába tiltakozott a sah kormányzata kézzel-lábbal, a józan ész már nem számított, s a súlyosan torzult véleményklímában ez a változat terjedt el, miközben nyilvánvalóan nonszensz volt az állítás. Azt viszont nem vette figyelembe senki, hogy mozikat (mint a nyugati romlottság fészkeit) már korábban is gyújtottak föl iszlámista szélsőségesek…

A tüntetések újrakezdődtek, és a hadsereg ismét fegyvert használt. Szeptember 8-án azonban túl messzire mentek: az aznapi sortűznek több tucat, vagy akár a százat is meghaladó halálos áldozata volt. Ezután betiltották a fegyverhasználatot, de lélektanilag immár lehetetlenné vált a kompromisszum. Október elején a sah általános amnesztiát hirdetett, és feloszlatta az állampártot, csakhogy ez már nem számított. A tüntetések és a sztrájkok miatt jószerivel leállt az egész ország. Az olajmunkások is sztrájkba léptek: ezzel a legfontosabb állami bevétel esett ki. A magukra hagyott lojalista állampárti káderek és a rendőrök ellen támadások és lincselések történtek. Közben híre ment, hogy a hadsereg vezetői tárgyalnak az ellenzékkel, és a seregben elindultak a dezertálások. Khomeini Franciaországba tette át a székhelyét, ahol a nyugati média valamiféle „nagy keleti bölcset” faragott belőle, aki nem tör hatalomra, mindössze az elnyomástól akarja a népét megszabadítani.

Ledöntik a sah szobrát a Teheráni Egyetemen (1978)

A sah 1979. január 6-án egy addigi ellenzéki politikust nevezett ki miniszterelnöknek, majd tíz nappal később elhagyta az országot. A Birodalmi Gárda harcosai zokogva búcsúztatták a sahot, miközben a tüntetők országszerte elkezdték a sah szobrainak ledöntését és a monarchia jelképeinek elpusztítását. A sah által otthagyott kormányfő nemzeti egységre és nyugalomra szólított fel, de hiába. Khomeini ugyanis hazatért – őrjöngve ünneplő hatalmas tömeg üdvözölte – és közölte, hogy nem ismeri el ezt a kormányt és saját kormányt nevez ki. A következő szűk egy hónapban zűrzavaros harcok folytak, s a döntésképtelen katonai parancsnokokkal szemben Khomeini gerillái, új fegyveresei és az átálló katonák vitték el a pálmát. A sah utolsó miniszterlenöke golyózáporban hagyta el a palotát, hogy később, nyugati száműzetésében egy iszlamista merénylő lövése végezzen vele. Az utcákon a lojalisták megcsonkított holttestei hevertek. Nagyon sokan menekültek el az országból.

1982-ig bezárólag Khomeini vezetésével az iszlamista kormányzat sikeresen számolta fel a nyílt politikai ellenzéket, s megkezdődtek a tömeges letartóztatások és a kivégzések is. Mindezt a már zajló irak-iráni háború körülményei közepette (Szaddám Husszein, az iraki diktátor ugyanis a sah bukása után, a káosz láttán vérszagot érzett; rosszul érezte, nem utoljára…) Izgalmas kérdéseket vet föl a SAVAK szerepe: a vezetők egy része, és az állomány többsége az új cégér alatt folytathatta karrierjét. Valahol tragikusan groteszk a marxista gerillacsoportok és az iszlamista fegyveresek együttműködése – az, viszont, ahogyan a liberális értelmiség a forradalom folyamatában lefeküdt az ajatollahok uralmának, inkább egy szomorú, véres bohózat. Utána persze már késő volt.

A sah eltűnt (hatalmas magánvagyonának egy részét sikerült magával vinnie) de ami helyette jött, arról az irániak álmodni sem mertek…

A kiemelt kép illusztráció