A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanács 1950. április 2-án a következő törvényerejű rendeletet bocsátotta ki (1950/10.tvr.):

1. § 1945. április 4. a legdöntőbb fordulat Magyarország ezeréves történetében és a magyar nép küzdelmekben gazdag életében, mint az a nap, amelyen a dicsőséges szovjet hadsereg kiűzte országunk területéről a német fasiszták és magyar csatlósaik utolsó hordáit, felszabadította az egész ország területét az idegen imperialista megszállás és az elnyomás alól, megnyitott az utat hazánk igazi függetlenségének megteremtésére, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megvalósítására, a népi demokratikus államhatalom kiharcolására, a szocializmus építésére.

2. § Április 4. a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt.

3. § Április 4. nemzeti ünnep, Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet – magyar barátság napja.

Már a megelőző években is mint a „felszabadulás ünnepe” szerepelt április 4-e, de most hivatalos nemzeti ünneppé is vált. Mélységesen hazug, a valóságot meghamisító-, pontosabban a realitást kommunista virtualitással helyettesítő dolog volt ez. Ma már mindannyian tudjuk, hogy április 4-én még nem értek véget a harcok Magyarország területén, hanem április 12-én. Abban is volt hamisítás – a történelmünk meghamisítása – amely szerint a magyarországi hadműveletek 1944. szeptember 23-tól kezdődtek meg, Battonyánál; hiszen a korabeli országterületre, amelybe Észak-Erdély is beletartozott, 1944. augusztus 26-án léptek először szovjet csapatok, az Úz völgyében, Sósmezőnél. És, mint említettük nem április 4-én Nemesmedvesnél fejeződtek be, hanem április 12-án Pinkamindszenthez tartozó Dénes-major és Kapuy-major területén.

A „Szabadság lelke” – A szovjet csapatok kivonásának alkalmából Szentjóby Tamás és Lőrinczy Júlia projektje a Gellért-hegyi „Szabadság-szobor” letakarásával 1991-ben.

Az sem kétséges, hogy országosan nézve, nemzeti szempontból és tulajdonképpen az össz-társadalmi kép tekintetében szó sem volt felszabadításról, hanem megszállásról. Nem segítőkész barátként, hanem dühös ellenségként érkezett meg a szovjet ármádia. A legtöbben várták, hogy vége legyen a háborúnak – s ez a szovjetekhez volt kapcsolható.

Az sem vitatható el, hogy volt, akinek az életet jelentette (pl. a budapesti gettóba zsúfolt zsidó honfitársainknak); hogy volt olyan, aki kifejezetten a szovjeteket várta, hogy valamiféle szocializmus legyen ezután; s természetesen bőven akadt olyan ember is, akinek elsőre nem volt rossz tapasztalata a szovjetekkel. A túlnyomó többségnek azonban már elsőre kiderült, hogy miféle „felszabadításról” van itt szó: rablás, fosztogatás, bántalmazás, tömeges nemi erőszak, gyilkosságok. És természetesen a fogságba hurcolás, a „málenkij robot”.

Idézzünk egy korabeli feljegyzést, hogy mit jelentett magyarok százezreinek – családjukkal együtt millióinak – közvetlenül és azonnal a „felszabadulás”.

A kesztölci elöljáróság és a Nemzeti Bizottmány levele a Szabad Szakszervezetek Vezetőségének a községből elhurcoltak szabadon bocsátása érdekében a Szabad Szakszervezetek Vezetőségének (Budapest)

Kesztölc község a Vörös Hadsereg bevonulásával 1944. december 25-én felszabadult, s ezt követőleg, 1944. december 30-án az akkor itt volt katonai parancsnok felhívta a lakosságot, hogy minden 17–47 éves férfi jelentkezzen a parancsnokságon. Az ott jelentkezett férfiakat a szomszédos Csér községbe irányították azzal, hogy ott igazolványokat fognak kapni, mellyel munkahelyüket zavartalanul felkereshetik. A község lakossága ugyanis bányamunkásokból áll, akik a Dorog községben lévő szénbánya üzemeinél dolgoztak.

Az így elvitt férfiak Cséven nem lettek igazolvánnyal ellátva, hanem katonai őrizet alatt – mintha katonai foglyok, nyilasok vagy Volksbundisták lettek volna – Sóskútra, onnan Ercsibe, majd Bajára meneteltek, és végül Temesvárra, egy részük pedig Temesvárról Makóra és Szegedre különféle internálótáborokba lettek internálva, és a mai napig vissza nem tértek családjukhoz.

A fentiek szerint elvitt férfiak szegény bányamunkások – akik legnagyobb részt tagjai voltak a szakszervezetnek –, kevés számban pedig földmívesek és valamennyien szlovák ajkúak, akik örömmel várták a bevonuló Vörös Hadsereget, most pedig családjuk itt áll minden kereset és megélhetési lehetőség nélkül. Az így kereső nélkül maradt családok helyzetét súlyosbítja az is, hogy községünk 3 hónapon át hadszíntér volt, aminek következtében a község lakosságának majdnem mindene elveszett.

A fentiek előadása után csatoljuk az elvitt férfiak névsorát, és egyben igazoljuk, hogy a névsorban foglaltak sem a nyilas, sem más fasiszta pártnak tagjai nem voltak, a karácsonyi ünnepek alkalmával örömükben a Vörös Hadsereg tagjait a legszívélyesebben megvendégelő demokratikus gondolkozású dolgozó szegény munkás emberek, akik baloldali érzésüknek azzal is kifejezést adtak, hogy a Szálasi-kormány felhívására az egész községből egyetlen katona sem vonult be, sem leventék, sem más férfiak Németországba való távozás céljából – felhívás dacára – a községet el nem hagyták, miért is nélkülöző családjuk, valamint a bányaüzem érdekében kérjük, hogy mielőbbi szabadon bocsájtásukat hathatósan előmozdítani szíveskedjék.

Kesztölc, 1945. május 14.

Aláírták: kesztölci elöljáróság mellett a helyi Nemzeti Bizottmány részéről a községi kommunista párt titkára és a községi szociáldemokrata párt elnöke.

Tegyük hozzá: a csatolt névsoron 254 név volt, miközben a községből december 30-án 480 főt vittek el, akik közül ugyan volt, akit hazaengedtek, de végül is 93 kesztölci soha nem tért vissza.

Túl azon, hogy Magyarország katonai megszállása tény volt, és azért nem lehetett benne az idegen hatalomtól való felszabadítás aktusa, mivel közben egy másik idegen hatalom telepedett be az országba, a „felszabadulás”, a „felszabadítás” fogalmának volt egy másik értelmezése is, amelyhez egy korabeli neves írót, az értelmiség kimagasló figuráját, Márai Sándort hívunk segítségül. Ez persze kétélű fegyver, hiszen Révész Sándor Márait találóan az „anti-mindenesnek” nevezte, tekintettel arra, hogy Márainál mindenre és az ellenkezőjére is találhatunk passzust. Ez nagyjából igaz, mégis, nézzük meg, hogy hogyan vélekedett a „felszabadulás” témakörében.

Több helyen is írt erről: „Személy szerint nem éreztem semmiféle felszabadulást. Nem is volt módom sebeket mutogatni, mások mérhetetlenül többet szenvedtek és vesztettek. De most, amikor a magasból megláttam a romokat, ahol nemrégen éltem, megértettem, hogy a mélyben, a nyomorúság és az enyészet közepette, a történelmi szemétdombon nemcsak az otthonom semmisült meg, hanem elpusztult egy karikatúra [azaz az 1945 előtti Magyarország] . Felszabadulás nem volt sehol – bennem sem, a környező világban sem -, de megszabadulás volt, mert végre megsemmisült a karikatúra.”.

Egy másik helyen már konkrétabban beszél: „…felszabadítani »kívülről« senkit nem lehet egészen: igazi felszabadulás csak belülről érkezhet.”. Végül szinte ugyanezt ismétli meg: „Az oroszok valóban felszabadulást hoztak egy tarthatatlan és erkölcstelen, tragikus helyzetből. De szabadságot nem hoztak, mert az nekik sincs, s mert szabadságot nem lehet kívülről hozni. Egyén és nemzet csak önmagának adhatja meg azt, a maga erejéből.”

1945 nyár közepétől szeptember végéig Márai egy regényt is írt, amelynek a „Szabadulás” címet adta. Bár Márai nem élte át a budapesti ostromot – hiszen Leányfalun volt – mégis, úgy tűnik, hogy jól tudta, hogy mi zajlott a városban: „A nyilasok járnak az utcákon, nappal és éjszaka, csoportban, karszalaggal,géppisztollyal, szótlanul és figyelmesen, mint egy elszabadult, félelmes, elvadult kamasz-banda, valamilyen irtózatos indiánosdi rémalakjai, járnak a zsákmány és áldozatnyomában… […] Nem, az oroszok csakugyan nem dobtak ezer- és hatezer kilós bombákat, mint az amerikaiak Németországban, mikor egész háztömböket tüntettek el a föld színéről egyet-len bombával, Hamburgban és Berlinben… Az oroszok pár száz kilós bombákat dobáltak,de sokat, mind többet, s oly gépies, ismétlődő sorrendben, melynek ütemét nem lehetetttöbbé félreérteni. Ezek a „kis, olcsó” bombák nem szűntek meg zuhogni az égből, nappalés éjjel. S most egészen közel zuhogtak. […] Sokáig másfelé kalandozott a háború, az ukrán síkságokon, a Volga partján, Normandiában; az ember vett egy újságot, belenézett, odébb lapozott, betűzte a hírt, mi-lyen élelmiszerjegyeket váltanak be holnap… De most nincs újság többé. A háború itt van, hallani lihegését. Mintha a sötétben egy szörny hajolna föléjük: érezni bűzös, vadleheletét, érezni a forró szimatolást az áldozat nyakában. […] Szabadulás? Igen, már nincsenek messze az oroszok. Itt már nem lesz harc.” Márai képi leírásai pontosak, ugyanakkor az egész regény mélységesen rosszhiszemű. Benne van a credo: egy karikatúrától szabadultunk meg, és hogy a magyar végül erkölcstelenné vált. A tehetetlen átlagember, a politikusokat megvető értelmiségi, és a saját népét lenéző nagybetűs Mester vallomása ez a könyv. Ráadásul van benne valami mélységesen gyáva is: az, ahogyan a megerőszakolt főszereplő lány, Sós Erzsébet az őt megerőszakoló szovjet katonára gondol: „Csak azt tudja, hogy nem haragszik reá. Inkább sajnálja. Milyen nagy szükségben lehetett!” Aligha kétséges, hogy a sok százezer, vadállati módon megerőszakolt magyar női sors ismeretében – amelyekről 1945 nyarán Márainak is tudnia kellett – ez a regény ezzel a megállapítással egyszerűen taszító.

Megjegyzendő, hogy maga Márai is elégedetlen volt a kézirattal. Igaz, nem annak rosszhiszemű torzításai, egyoldalúsága vagy éppen gyávasága miatt. Hanem, ahogy egy naplóbejegyzéséből kiderül, a következők miatt: „A »Szabadulás« így csonka. Meg kellene írni második részét is; egy évvel később, a megszállott pesti nép életét, ugyanazt a Sós Erzsébetet, amint él, az emlékkel szívében (s talán egy betegséggel testében), s már nincs igazi köze környezetéhez, a visszatérő polgári életformához, vőlegényéhez, aki a nácik alatt forradalmár volt, s most a kommunista és zsidó világban természetesen ellenforradalmár… s él, az oroszok között, s érzi, hogy egy erő, mely nem a bolsevizmus, hanem ez a szláv fertőzés, ez a különös nitsevo(sic!), ez a szótlan és hívó, erős valami elviszi az életéből, s talán ez a »szabadulás«… Így teljesebb lenne a könyv.”. Nyicsevo? A Semmi? Vajon Márait megérintette Jókai Mór profétikus alkotása, „A jövő század regénye” az orosz nihilistákról? És vajon a „semmi” az lehet szabadító erejű?

A „Szabadulás” azután hányattatott sorsú kézirattá vált, és kiadatlan kézirat is maradt egészen a Márai-hagyaték hazatértéig.

Ma már keveset beszélünk róla, hogy a szovjetizáció éveiben, majd a kiépült kommunista diktatúra egész időszaka alatt a „felszabadulás” tulajdonképpen nem egyszerűen arról szólt, hogy a szovjetek kiűzték az országunk területéről a megszálló németeket. Sőt, tulajdonképpen elsősorban nem is erről szólt. Volt egy belső értelme is, amire a fenti Márai idézetekben is van utalás. Az tudniillik, hogy kommunistáink 1945. április 4-ét egy „népi-demokratikus forradalom” kezdetének hirdették. Hogy ettől a dátumtól kezdve a magyar nép immár végre a saját útjára léphetett, és szabaddá válhatott, köszönhetően a szovjeteknek. „Megszabadulhatott” a múltjától is, a történelmétől, ahogyan a korabeli mozgalmi nóta, a „Felszabadulás dala” tartotta: „múltad a fájó, bús, ezer év”, hiszen „Győzött a szovjetek hős serege, századok könnyét így mosta le”.

S ez nemcsak azért volt nagy és katasztrófális jelentőségű hazugság, mert valakitől elvenni a történelmét az egyenlő az identitásának az elvételével, s nem is csak azért, mert egyébként a magyar ezer év nem volt „búsabb, fájóbb” mint bárki másé; hanem leginkább azért, mert 1945. április 4-e éppen azt jelentette, hogy a magyaroktól elvették a saját út lehetőségét. A háború után Magyarország saját úton akart járni, de a megszálló nagyhatalom és hazai csatlósaik – a kommunisták – mindent megtettek, hogy ez ne sikerülhessen. És mivel a megszálló szovjetek voltak az urak, ez nem is végződhetett másként, mint a teljesen testidegen szovjet minta átvételével.

Április 4-e örökségében ha van igazán nagy hazugság, akkor ez ennek a ténynek az elmismásolása.

Kiemelt kép: Díszszemle április 4-én Budapesten (Fotó: Nemzeti Fotótár)