
Freskó, szekkó, grafitto – csupa olasz hangzású szóval találkozhatunk, ha a falfestési technikákat tanulmányozzuk. De mi a különbség az egyes eljárások között, milyen híres alkotások freskók és melyek szekkók, és mit láthatunk a szocreál lakótelepek falain?
Freskó

A falfesési technikák közül talán ez a legismertebb, de részleteiben mégis kevéssé ismert. A latin/olasz szó jelentése, friss, hűvös. Ez már utal is technológia lényegére, a freskó ugyanis a még nedves vakolatra felvitt festést jelenti. A festéket mindig több rétegben kell felvinni a még neves habarcsra, illetve szintén nedves alsóbb rétegre, ami száradáskor rendkívül erős kémiai kötést képez, a mészkő reakcióba lép a festékkel, és végeredményben színes mészkristályok keletkeznek, amik többezer évig őrzik nevükhöz méltóan frissességüket.

A freskó szó egy másodlagos jelentést is kapott: mivel a cement száradásának ideje kb. hat óra, ezért a festőnek rendkívül gyorsan kell dolgoznia. Nincs idő egy perc tétovázásra sem, a munka megkezdése előtt pontosan kell tudni, hogy melyik ecsetvonás hova kerül. Ezért a képet gyakran 1:1-es méretarányban kartonokra előre felfestették és tulajdonképpen csak átmásolták a frusztrálóan gyorsan száradó falra. Gyakran ezek a kartonok már önmagukban is hatalmas művészeti értékkel bírnak, hiszen így készültek a Sixtus-kápolna freskói is.

Ezzel együtt csak kisebb-nagyobb foltokat lehetett egy nap alatt megfesteni, egy napi képrészlet a giornata, vagyis olaszul a napi mennyiség. A kész freskó végül ilyen giornatakból áll össze, mint egy hatalmas kirakós. Így már a római korban létrejött a festészet királynője, amit napjainkig hasonló eljárással készítenek. A freskófestőknek szinte semmi sem szabott határt, szó szerint megnyílt az ég előttük. Az ábrázoló geometria fejlődésével a mennyezetre látszatépületeket is képesek voltak már festeni. Az egri Líceum könyvtárterme fölé a komplett tridenti zsinat került, a szem számára hatalmassá növelve az alig egy méter magas boltozatot.

Így már a római korban létrejött a festészet királynője, amit napjainkig hasonló eljárással készítenek. A freskófestőknek szinte semmi sem szabott határt, szó szerint megnyílt az ég előttük. Az ábrázoló geometria fejlődésével a mennyezetre látszatépületeket is képesek voltak már festeni. Az egri Líceum könyvtárterme fölé a komplett tridenti zsinat került, a szem számára hatalmassá növelve az alig egy méter magas boltozatot. A legtöbb templomban a freskófestők szó szerint a végtelenséget festették a mennyezetre, a frissen restaurált váci székesegyház kupolájára a Mennyországot festette fel a többnyire hazánkban alkotó osztrák festő Franz Anton Maulbertsch:

Szekkó (secco)

A secco szó csupán annyit jelent, hogy száraz, szárazon. Vagyis a festéket száraz vakolatra vitték fel, mintha valaki kifestené a szobáját. A szekkó esetén így nincs időkényszer, részletesen ki lehet dolgozni a képet, mintha a művész vászonra festene. De csupán ennyi a szekkó előnye, az így készült képek a freskónál sokkal kevésbé tartósak, a restaurátorok a reneszánsz szekkók esetén az idővel futnak versenyt, és sajnos nem állnak nyerésre. A száraz falra való festés miatt ugyanis nem megy végbe a freskót szinte az örök időkre tartóssá tevő kémiai reakció, a festék csupán külön hártyaként rögzül a vakolathoz, minőségétől függően jól-rosszul.

Sgrafitto

Különös módon az olasz sgrafitto ugyanúgy firkát jelent, mint a graffiti szó. Az eljárás lényege, hogy a falra több színű, illetve régetű vakolatot visznek fel, majd a felső réteget bekarcolják, így előbukkan az alsó, eltérő színű réteg és létrejön az ábra. Az így létrejött díszítés szintén rendkívül tartós, ráadásul kültérben is alkalmazható, hiszen csupán vakolatrétegekről van szó. A sgrafitto összeforrt a reneszánsz és neoreneszánsz művészettel, így a történelmi Magyarországon is számos ilyen homlokzatot láthatunk, de Itálián kívül Csehországban és Lengyelországban is nagyon népszerű volt ez a technikai, természetesen az olasz mestereknek köszönhetően.

Az egyszerű technika (tulajdonképpen karcolt vakolat) megoldások végtelenségét nyújtotta a művészeknek. A hagyományos sgrafitto fekete-fehér, de mint a lőcsei Thurzó-házon látható, egyéb árnyalatok is divatossá váltak. Ráadásul a sgrafitto-t tovább lehetett variálni, három, vagy akár négy rétegben is fel lehetett vinni a vakolatot. De a kétszínű sgrafitto is rendkívüli módon „öltöztethet” egy épületet. Ennek legszebb példáig Prágában láthatjuk. A várral szemközti Schwarzenberg-palota formáját tekintve teljesen egyszerű épület, voltaképpen egy doboz – sgrafittoval csodásan felöltöztetve:

A falhoz közel menve látszik igazán, hogy a minták tulajdonképpen nem is bonyolultak:

A sgrafitto mind Itáliában, mind Közép-Európában szinte nemzeti építészeti hagyománnyá vált – jó lenne ezt a mai eszközökkel folytatni. Hazánkban a 19. századtól a szocreálig újra virágzott a sgrafitto-hagyomány. Schlotz Róbert, a méltatlanul kevéssé ismert díszítőfestő a legmagasabb szintre emelte a „szobafestést” (ugyanis eredeti szakmája szobafestő volt, és erre élete végéig büszke volt). Az Operaház, a Parlament és paloták tucatjait festette ki, különféle technikával, gyakran vegyítve is azokat. A Várkert-bazár sgrafittoinak egyes mezőit például szekkó technikával festette ki:


A különböző technikákat már a reneszánsz idején is szívesen vegyítették. Egy-egy boltozatot gyakran díszítettek mozaikkal, középpen freskóval, a szélükön szekkóval, és még megannyi módon. A Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti épületének folyosóin is ezt figyelhetjük meg. A sok díszítési mód nem okoz zavart, sőt:

A grafitto a szecesszió, sőt, a korai modern időszakában is népszerű maradt. Medgyaszay István szívesen alkalmazta vasbetonszerkezetű épületein, a Kiss János altábornagy utcai bérházon egész népköltészet látható vakolatba karcolva:

A sgrafitto a szocreál és a későmodern idején sem vesztett népszerűségéből. Oroszlány belvárosában egymást érik az 1950-60-as évekből származó sgrafittok. A város felismerte értéküket, így azokat a hőszigetelt falakra is sikerült „áttranszportálni”.
