
A mai nap főszereplője, természetesen a régi-új elnök mellett a Capitolium, a világ talán legismertebb hatalmi központja. Az ókori Róma leginkább tisztelt dombjáról elnevezett épület (illetve magaslat) a világ egyik leghíresebb, legtöbbször fényképezett együttese, mégis viszonylag keveset tudunk róla, kevésbé ismerjük történetét, építészeti megoldásait, jelképeit.

Ahogy a Fehér Házról szóló posztsorozatunk elején már leírtuk, Washington egy jól átgondolt koncepció keretében jött létre: az újonnan alapított Egyesült Államok közös, szövetségi fővárost hozott létre, főleg azért, hogy ne a már meglévő legnagyobb városok és az azoknak otthont adó államok (New York, Philadelphia) között kelljen választani, ami szükségszerűen súlyponteltolódáshoz vezetne. Az új fővárost egy, az új amerikai hadseregben is szolgáló francia mérnök, Pierre Charles l’Enfant tervezte meg önként, tervét felajánlva Washington elnöknek (a tervben az új várost is az elnökről nevezve el). A terv egy jellegzetes barokk kompozíció, csak míg Európában a kastély volt az adott város központjában, itt a római dombról elnevezett Capitolium, illetve a terven „President’s House”-nak nevezett épület. A két épület körül négyzetrácsos város szerveződött, amit átlósan sugárutak szabdaltak fel, kereszteződéseikben kör- és téglalap alakú terekkel.

A város megtervezése után a főbb épületek konkrét formábaöntése következett. Maga l’Enfant is készített vázlatokat mind a Fehér Házra, mind a Capitoliumra, de segédje, Étienne Hallett is több tervváltozatot készített (vagyis mind Washington városa, mind a Capitolium koncepciója francia szellemi termék). Végül egy brit-amerikai amatőr építész, az Egyesült Államok szabadalmi hivatalának első vezetője, William Thornton kapta a megbízást, de folyamatosan egyeztetett Hallett-tel az építkezés alatt. Így nagyjából 1810-re, mikor a britek felgyújtották Washington városát, már egy frissen elkészült épületet nyeltek el a lángok, ami leginkább egy brit klasszicista kastélyra hasonlított. A későbbi bővítések ezt az arányt jelentősen megváltoztatták.

A bővítés miatt az épület alaprajzi rendszere meglehetősen összetett. Először is, miután kétkamarás parlamentről van szó, kétoldalt helyezkedett el az alsó-és a felsőház ülésterme, hasonlóan a szintén kétkamarás, de későbbi magyar országgyűléshez. Az 1850-től induló bővítés során az épület két oldalához nyaktagokkal egy-egy új üléstermi szárnyat csatoltak. Így a szenátusi és képviselőházi termekből is kettő-kettő van, egy kisebb régi és egy nagyobb új.

A bővítés miatt viszont így felbomlott az épület arányrendszere, túlságosan széles és lapos lett, így szükség volt egy új, a korábbinál jóval magasabb kupolára. Így épült fel a ma is látható, „esküvői tortának” nevezett kupola Thomas Walter, a Capitolium negyedik főépítésze tervei szerint. A kupola, gúnyos beceneve ellenére jól eltalált, arányos kiegészítés, ami annyira jól illik az épület stílusához, mintha együtt tervezték volna azzal. Ráadásul technológiailag is úttörő szerkezet, a világ egyik első öntöttvas épület (része), ami tömegét tekintve is könnyebb, mint a hagyományos kupolák, ráadásul tűzálló is.




Az új kupola alatt lenyűgöző, hangulatában egyébként az esztergomi bazilikára igen erősen emlékeztető belső tér jött létre. Viszont ez egy „profán templom”, a kupolába felnézve az evangélisták helyett Amerika történelmét bemutató frízt láthatunk, fent pedig a Mennyország helyett az Olümposz látható: az istenek között a közéjük felemelkedett George Washingtonnal.


A lentről kicsinek tűnő freskó (vagyis a nedves vakolatra száradás közben, gyorsan felvitt festés) valójában hatalmas, erről a fenti galérián járva meggyőződhetünk, egy-egy isten alakja nagyjából nyolc méter magas. A freskókat egy római festő, Constantino Brumidi készítette. Az Egyesült Államokban letelepedő művész egyfajta „amerikai Lotz Károllyá” vált, szerte az országban rengeteg épületet gazdagított munkáival. Ráadásul a kupola sikeres megoldása miatt magában a Capitoliumban is rengeteg további belső tér dekorációját készítette. Ezek az úgynevezett Brumidi-folyosók, a vatikáni paloták ihlette falfestésekkel.



Brumidi a róla elnevezett folyosókat európai stílusban, de amerikai szellemben festette ki. Mindenütt helyi tájak, életképek láthatók és lépten-nyomon az Egyesült Államokat megszemélyesítő Columbia istennő végzi áldásos tevékenységét: alkotmányoz, védelmezi a népet, törvényt hoz, vagy épp fascest, vagyis vesszőnyalábot tartva ítélkezik (ez az az időszak, mikor hazánkban szinte minden középületen Hungária istennőt ábrázolták hasonlóan). Az ország latin jelmondata, az „E pluribus unum”, vagyis az „a sok eggyé lesz” is sok helyen megjelenik, általában a címerállat, az fehérfejű rétisas csőrében.


Az üléstermek közül a régebbiek a jobban sikerültek. A régi képviselőházi terem ezek közül talán a legszebb, a félkör alakú terem fölé emelkedő rózsaszínes kupolát mintha Pollack Mihály tervezte volna.

Az ülésterem bejárata feletti óra figyelmeztetés is a képviselőknek: mindent, amit a teremben tesznek, a történelem múzsája, Clio jegyzi fel:

A bővítésben kialakított új képviselőházi terem sokak számára ismerős, sokszor közvetítik innen az épp aktuális politikai eseményeket. Bár a terem elegáns és hatalmas, a fent látható képviselőházi terem építészeti színvonalát nem éri el.

A Capitoliummal kapcsolatban mindenképpen érdemes megemlíteni az épület nagyszabású tájépítészeti kialakítását, a homlokzattal szemben nyitott széles sétányt, a National Mallt. Annak ellenére, hogy ez a látvány magától értetődőnek tűnik, csak az 1940-es évekre lett kész, bár l’Enfant 1791-es várostervében is szerepel már. Korábban szedett-vedett épületek, sőt, gyárak is álltak a nyiladékban, a 19. század végén pedig sűrűn beültették egy részét. Csak Roosevelt elnök idején rendezték a területet és nyitották ki a majdnem négy kilométer hosszú sétányt, ami a Capitoliumtól a Washington-, majd Lincoln-emlékművön át a Potomac folyóig tart. Szintén ekkor ültették a sétány két oldalára a hármas fasort, természetesen jellegzetes fafajból, amerikai szilből (Ulmus americana). Így alakult ki Washington Capitoliumra rávezető, az európai előképekkel vetekedő barokkos főtengelye.
