Tájsebnek is beillő, a vásárcsarnokot kitakaró megállóépület a Rákóczi téren, illetve metrókijárat Bécs belvárosában. Képek forrása

Úgy tűnik, a budapesti metró tervezői csak két megoldást ismernek a metrókijáratok kérdésére: azok vagy az eleve kényszermegoldásnak tekinthető aluljárókba nyílnak, vagy a legtöbb esetben valódi városi tájsebet jelentő kijárati épületekbe. De ennek feltétlenül így kell lennie? Az alábbiakban ezt járjuk körül! – írja Szende András tájépítész az Architextúra blog legújabb bejegyzésében.

Egy metróállomás kijáratának (illetve bejáratának) rengeteg szempont szerint kell megfelelnie: először is legyen jól látható, másodszor adjon helyet a jegyautómatának, esetleg nyilvános wc-nek, és gyülekezőtérnek, ami természetesen menekítési szempontból is fontos. Ezt a kérdést a budapesti metró tervezésekor-építésekor a legtöbb helyen kifejezetten előnytelenül oldották meg. Az ezer sebből vérző aluljárókról a közelmúltban írtunk, de nézzük, mi a helyzet a felszíni épületekkel. Bizony, itt sem jobb a helyzet, a legtöbb teljesen szétrombolja a városképet, még akkor is, ha nem a Rákóczi térihez hasonló megoldást alkalmazták, hanem egy könnyedebb üvegpavilont, mint a Batthyány téren:

A Batthány téri metrókijárat. Kép forrása

A fenti épületnek, ami a teljesen belezavar a térről feltáruló, valóban fenséges kilátásba, funkcionálisan sincs sok értelme, hiszen a lenti aluljáróban további jegypénztárak- és automaták üzemelnek. Biztosan fontos szempont, mondhatnánk, hogy a mozgólépcsők ne ázzanak be. De szabadtéri mozgólépcsőt rengeteg helyen láthatunk Budapesten is, szóval kijelenthető, hogy ez a bejárati épület is egy teljesen felesleges seb a budapesti tájban.

Bécs, a Stephansplatz metróállomás kijárata. Kép forrása

Jó megoldásokért nem kell messzire menni: a címlapképen mutatott metróállomás szomszédságában található a bombázások ellenére is Európa egyik legszebb és legkiemeltebb építészeti környezete. Erre a térre (pár méterre az egyik legnagyobb magyar címertől) kellett beilleszteni a tervezőknek egy több kijárattal rendelkező metróállomást, ahol két vonal is találkozik. Nincsenek „kortárs jelek”, „finom látszóbeton megoldások”, a kijáratok egyszerűek és nagyszerűek: csupán egy mellvéd és mozgólépcsők, amiken lejutva egy aluljárón keresztül közelíthetjük meg a peronokat (az aluljáróban egyébként Bécs egyik legkorábbi templomát is meg lehet tekinteni). A lépcsők alján vannak a kezelőautomaták, ami azt jelenti, hogy az aluljáróba csak a metró utasai juthatnak le. A metróállomás helyét meg egyértelműen jelzi a német nyelvterületen megszokott kék alapon fehér U-betű.

Bécs, Herrengasse metróállomás. Kép forrása

Jogos érv lehet a felszíni épületek mellett az akadálymentesség, hiszen ma már elengedhetetlen, hogy egy metróállomást lifttel is meg lehessen közelíteni. Ilyen esetben természetesen szükséges valamilyen felszíni fogadó-infrastruktúra kiépítése. De mi a helyzet, ha ezt érzékeny városi környezetbe kell helyezni, ebben az esetben a külügyminisztérium barokk palotája és a hatalmas, gótikus minorita-templom közé?

Az előző képen látható bejárati építmény. Kép forrása

A problémára itt is sikerült megoldást találni, egy liftakna-kiállás és körülötte egy lépcső. A megoldás nem kívánkozik építészeti magazinok címlapjára, viszont rendkívül praktikus, gyakorlatilag egy 5×5-ös négyzetben elfér az teljes létesítmény. Csupán ennyi az egész. Képzeljünk el egy hasonló megoldást a fent bemutatott Batthyány téren, vagy a Rákóczi téren:

A Minoritenplatz, az egyik legjobb példa a történelmi környezetben elhelyezett, és amúgy teljesen jól felismerhető és megtalálható metrókijáratra. Kép forrása

A bejáratok kérdése Budapesten már a kisföldalatti esetében felmerült. Elsőként itt is föld feletti épületekkel próbálkoztak, nem is akármilyenekkel:

A földalatti eredeti bejárati épületei a Vörösmarty téren (ez egyedi tervezésű volt). Kép forrása

Valamint a Bajza utcánál (ez a típusterv épült meg a többi állomáson is a fenti kép és az Opera kivételével). Kép forrása

Hiába voltak ezek a kis épületek (főleg mai szemmel nézve) elegánsak és kecsesek, a kortársak úgy ítélték meg, hogy így is zavarják a városképet. Épp a legdíszesebb, Vörösmarty téri pavilonokat bontották el elsőként, még  1911-ben, majd 1924-ben következett az összes többi. Ekkor alakították ki a ma is telitalálatnak tekinthető, elegáns, fémkorlátos lejárókat a hasonlóan jól sikerült jeltáblákkal. Érthetetlen, hogy ezek a jeltáblákat miért nem használták fel a többi vonal tervezésekor, hiszen ugyanolyan vizuális elemmé válhattak volna, mint a fent említett U-betűk, vagy éppen a londoni metró világhíres logója. Bár sose késő…

Lejáró a Vörösmarty utcai állomáson. Kép forrása

Kiemelt kép: Tájsebnek is beillő, a vásárcsarnokot kitakaró megállóépület a Rákóczi téren, illetve metrókijárat Bécs belvárosában. Képek forrása