Aktuális

Olaf Scholz telefonon tárgyalt Vlagyimir Putyinnal

Trump – Mire elég két év?

| Szerző: Kiszelly Zoltán / Mozgástér blog
A 45. elnök lesz a 47. is, amire legutóbb 1892-ben, Grover Cleveland újraválasztásával volt példa. Az amerikai alkotmány erős jogosítványokat ad az elnöknek, ám hatalma messze nem korlátlan. A költségvetési kérdésekben a képviselőház, kinevezéseknél és nemzetközi szerződéseknél pedig a szenátus szava dönt. A republikánusok a mostani választáson a Fehér Ház meghódítása mellett a kongresszus mindkét házában is többséget szereztek, így Trump elnöknek két éve van arra, hogy törvényhozási többség mellett valósítsa meg elképzeléseit. Vajon mire elég ez a két év?

Az amerikai demokrácia alapítói atyái egy olyan rendszert hoztak létre, amelyben nemcsak a fékek és ellensúlyok rendszere van tökéletesen kialakítva, de amely a hatékonyság és eredményesség maximumára kényszeríti az elnöki adminisztrációt.

Ez érvényes Donald Trump második kormányzására is, amelynek a négyéves elnöki ciklus első két évében kell olyan eredményeket produkálnia, amelyek biztosítják a 2026 novemberi időközi választás megnyerését.

Az amerikai politikát ugyanis az jellemzi, hogy a szavazók az elnökválasztást megnyerő pártnak erős felhatalmazást adnak, ám ha nem látják a „váltás” (Change) eredményét, akkor két év múlva az időközi választáson az ellenzékben lévő pártra szavaznak, így az elnök a ciklusa második felére „béna kacsa” (Lame Duck) lesz, mert költségvetési javaslatai nem mennek át a képviselőházon, illetve kinevezései a szenátuson. Többség nélkül kompromisszumot kell kötni a demokratákkal, ám az már nem a saját politika vegytiszta megvalósítása.

Donald Trump most azért tudott nyerni, mert az amerikaiakban erős volt a változás iránti vágy, leginkább a gazdaságpolitikában. Az USA nemzetgazdasága idén 2,7 százalékkal nő, ami az uniós (+0,2%), német (-0,2%), francia (+0,8%) vagy brit (+1,1%) adatokhoz képest kifejezetten jónak mondható. A probléma abban van, hogy ez a növekedés nem csorog le a társadalom középső és alsó rétegeibe, ők nem érzik a növekedés eredményét a saját életükben. A 3,9 százalék munkanélküliségi ráta alacsonynak mondható, ám elterjedt a dolgozói szegénység, vagyis az 5,169 dolláros átlagfizetésből (+4,5%) nehezen tudnak megélni, amiért leginkább a magas infláció (+2,6%) és a Fed magas alapkamata (4,5–4,75%) miatt magas hitelkamatok, valamint a magas energiaárak okolhatók. Trump első elnöksége alatt átlagban 1,50 volt egy gallon benzin, most 3,70 dollár.

Mivel az átlag amerikai hitelből él, ezért a hitelkamatok mértéke határozza meg azt, hogy egy háztartásnak mennyi szabadon elkölthető pénze marad. A diákhitelt, jelzáloghitelt, autóhitelt és hitelkártya-hitelt is törleszteni kell,

így sok dolgozó amerikai azt tapasztalja, hogy hónapról hónapra él, és egyre kevesebbet engedhet meg magának, és ezért emlékeznek sokan nosztalgiával arra, hogy Trump alatt sokkal jobb volt!

Legalábbis a Covid előtt, amikor nemcsak teljes foglalkoztatottság volt, de minden társadalmi csoport részesült a növekedésből, ami különösen a kisebbségi csoportokban volt érezhető. A legjobb szociálpolitika ugyanis pont a teljes foglalkoztatottság, amikor a feketék, gyermeküket egyedül nevelő szülők, spanyol ajkúak, 50+ generációhoz tartozók és más, a munkaerőpiacon kihívásokkal küzdő csoportok tagjai főállásban dolgoznak, akkor saját jövedelmüket költik, hozzátesznek a közöshöz, és nem kell segélyért kuncsorogniuk, vagy Food Stamp (újabb neve: Supplemental Nutrition Assistance Program, SNAP) utalványokkal fizetni a boltban.

Donald Trumpnak most egy olyan gazdaságpolitikát kell elindítania, amely a Covid előtti időkhöz hasonlóan érezhető növedékest generál, és aminek eredménye ismét lecsorog a társadalom középső és alsó rétegeibe. Joe Biden gazdaságpolitikája a 21. század kulcságazataira koncentrált, félvezetőgyár épül Phoenixben (Arizona), napelemgyár Oklahomában, akkumulátorgyár Warrenben (Ohio), ám ezek a korábbi gyártósorokhoz képest jóval kevesebb munkaerőt igényelnek. Trump Kína-ellenes retorikája ezzel szemben a hagyományos iparágakban is azt sejteti, hogy az Ázsiába/Mexikóba elvándorolt termelés egy része is visszatér Amerikába, így ez a várakozás a Nagy-tavak környéki billegő államokat 2016-hoz hasonlóan ezen az elnökválasztáson is a republikánusok felé fordította.

Trump alelnökjelöltje, J. D. Vance ennek a rozsdaövezetnek egyik munkáscsaládjából származik és jól testesíti meg azt az amerikai álmot, amelyben van társadalmi mobilitás.

Trump a kampányban két fő gazdasági üzenetet fogalmazott meg: adót fog csökkenteni és védővámokat vezet be azon országokkal szemben, amelyek nem dollárban számolják el külkereskedelmüket, vagy amelyek termékei „elárasztják” az amerikai piacot. Az európai termékekre (főként a német autókra) 10-20 százalékos, a kínai termékekre 60-100 százalékos védővámot ígért. Azon országok termékeire pedig, amelyek „dedollarizálnak” százszázalékos védővámot helyezett kilátásba. Utóbbi kijelentés súlyát az mutatja, hogy a BRICS+ október 22-24-i kazanyi csúcstalálkozóján nemcsak egy saját gabonatőzsde létrehozásáról döntöttek, hanem a SWIFT-rendszer alternatívájának létrehozásáról is, ami pont a saját valutában való fizetéseket könnyítené meg.

Trump nem változtatna a fogyasztásalapú (consumer economy) amerikai gazdasági modellen, amelyet a kereslet adócsökkentések általi növekedése által turbózna fel. Az olaj- és gázkitermelés fokozásával csökkentené az energiaárakat, ami szintén több pénzt hagyna az amerikaiak pénztárcáiban. A védővámoktól azt remélik, hogy több cég hozza vissza termelését az USA-ba Mexikóból és Ázsiából, aminek eredményeként ipari munkahelyek is létrejönnek.

A védővámok politikája azonban kétélű fegyver. Az USA a világ legnagyobb nemzetgazdasága és egyben legnagyobb adósa.

A Fed nyomtatja a dollárt, így az USA hitelképes ország, ám kérdés, hogy ki és meddig finanszírozza az államadósságot? Ahogy Japánban és Olaszországban, úgy az USA-ban is a belföldi hitelezők vannak túlsúlyban, ám az amerikai gazdaság mérete miatt a külföldi hitelezők is fontosak, ahol Japán (1,100 millárd) és Kína (750 milliárd) a két legnagyobb hitelező, melyeket az Egyesült Királyság (690 milliárd) és Luxemburg (375 milliárd) követ. Japán és Kína az utóbbi időben csökkentette amerikai állampapír-állományát, amit a világ válságban és konfliktusban álló többi része csak nehezen tud kiváltani, vagyis alkuhelyzetet teremtenek.

A védővámok egyben megdrágítják az importot, így az amerikaiaknak többet kéne a megszokott termékekért fizetni, ami magasan tatja az inflációt. Azt senki sem hiszi komolyan, hogy az Ázsiába vándorolt könnyűipar (például a textilipar) visszatér az USA-ba, így a tömegtermékek ára nemigen csökkenne. A magas infláció pedig rontja a republikánusok esélyét a 2026-os időközi választáson.

Trump a világ legnagyobb gazdaságának elnökeként nagy elnökként akar a történelemkönyvekbe bevonulni, aki „nagy” megállapodásokat köt a világgazdaság további pólusaival, minimum Kínával.

Azt még nem tudjuk, hogy a Kína-ellenes retorika mellett erre mekkora esély van, ám a számok azt mutatják, hogy a 2026-os időközi választás megnyeréséhez Trumpnak még az első két évben pont egy ilyen „nagy” megállapodást kellene kötnie Kínával, amiben megegyeznek minimum az amerikai állampapírok további vásárlásáról, az USA-ban és a Nyugaton piacvezető kínai cégek (TikTok, Temu) működési feltételeiről, a kínai kereskedelmi többlet csökkentéséről, a kölcsönös vámtételekről és a konfliktusok tárgyalásos úton való rendezéséről. Egy ilyen amerikai–kínai megállapodás jó lenne az Európai Uniónak, ezen belül főként a német és persze a konnektivitásban érdekelt magyar gazdaságnak is.

Ajánljuk még