A rekonstrukció, főleg napjainkban igen vitatott építészeti műfaj, eredményeit viszont szinte pillanatok alatt meg lehet szokni. Így történt ez az Andrássy út mögötti Újszínház esetében is, valószínűleg már a legtöbb arra járó nem tudja, hogy hazánk egyik első rekonstrukciójáról, vagyis egy elpusztul épület(rész) újjáépítéséről van szó. Lajta Béla, az Architextúra cikksorozatában már bemutatott építész egyik legjelentősebb, legkülönlegesebb alkotásáról van szó, ami elpusztult, mégis újjászületett Kőnig Tamás és Wagner Péter tervei szerint – szinte jelképes módon épp a rendszerváltás idején, 1989 és 1991 között.
A mai Újszínház épületének története olyan viszontagságos és fordulatos, mintha a huszadik század magyar történelme lenne megépítve. Friedmann Adolf 1909-ben, a nyugalmukat és gyermekeik erkölcseit féltő szomszédok fellebbezésének elutasítása után nyitotta meg legújabb vállalkozását, a Parisiana mulatót. A mulató valódi éjszakai lokál volt, este fél tíztől éjjel egy óráig „dalcsarnoki előadásokat” (jelentsen ez bármit is), majd hajnali ötig „táncmulatságokat” tartottak (ami szintén elég tág fogalom). Az extravagáns intézményhez nem mindennapi épület dukált: a felkért építész, Lajta Béla egy rendkívül különleges mulatót álmodott a klasszicista és historizáló bérpaloták közé, hazánk, sőt Európa egyik első art deco épületét. A homlokzatot fehér márványlapok borítják, az épületen csupán apró ablakok találhatók, valamint egy felsliccelt módon kialakított kapuzat. A teljesen egyszerű, közel-keleti templomra emlékeztető homlokzatot arany pártázat és a „Parisiana” betűit tartó angyalfigurák láthatók. Nem volt kevésbé különleges a belső tér sem: a középső, karzatos csarnokból nyílt a „télikert”, ahol főleg kabaréelőadásokat tartottak a tervek szerint.
Ha a figyelemfelkeltő épületet reklámnak szánták, a számítások nem váltak be: a Parisiana, sőt, az utána követő különböző néven futó mulatók mind veszteségesek voltak, egymást váltották a tulajdonosok, akik mindegyike alakított is az épületen, főleg a belsőn. 1921-ben funkciót is váltott a ház, a korban igen foglalkoztatott építész-belsőépítész Vágó László tervei szerint színházzá építették át. A belső tánccsarnokot hagyományos nézőtérré alakították, de hozzányúltak az előcsarnokhoz és a bejárathoz is.
Az épület mostoha sorsa természetesen itt nem ért véget: 1949-1952 között Úttörő Színházként, majd Jókai Színházként működtették tovább, ekkor már durvább beavatkozások történt: a korai art deco homlokzatot szocreál stílusban építették át. A falon ablakokat nyitottak, teljesen felborítva az arányrendszert, és „természetesen” az igényes, burzsuj-jellegű márványburkolatot is leverték. A pártázat angyalai megmaradhattak, de csak egyelőre, hiszen a mindent elsöprő későmodern azokat is maga alá gyűrte.
1962-re az angyalos pártázat-párkányzat már nagyon rossz állapotban volt, viszont felújítására a kor építőipara nem volt képes, és persze szándék sem volt erre. Az angyalokat egyszerűen leselejtezték és elkészült az új homlokzat a későmodern építészet egyik „csodafegyverével”, a függönyfallal. Ez volt az első ilyen megoldás Magyarországon, ami a korszakra jellemző módon nagyon hamar tönkrement, folyamatos felújítások váltak szükségessé – természetesen mindegyik alkalommal újabb és újabb részletek vesztek oda az eredeti épületből.
1987-re az alig 25 éves homlokzat már menthetetlen volt, el kellett bontani, és ekkor szinte csoda történt: az akkori Fővárosi Tanács, valószínűleg megértve a korszellemet, úgy döntött, hogy rekonstruálni kell az eredeti homlokzatot. Ez akkoriban nem csak szokatlan, hanem elég sok veszélyt is rejtő döntés volt, hiszen ekkor volt a szocialista építészet mélypontja: a háború előtti képzésben részesülő szakemberek ekkor már többnyire nyugdíjba vonultak, így sem a megfelelő tervezésre, sem a kivitelezésre semmilyen garancia nem volt. A megbízott építészek, Kőnig Tamás és Wagner Péter, valamint a szakértőként bevont Dávid Ferenc művészettörténész alapos kutatást és rendkívül igényes munkát végeztek, így az első magyar műemlékrekonstukció sikertörténet lett. A Lajta-féle homlokzatot építették újjá, a belső térben – mivel az épületben színház nem pedig mulató működött – Vágó László 1921-es elképzeléseit állították vissza. De itt nem volt minden teljesen újjáépíthető, így saját megfogalmazású részek is készültek.
Szinte csoda, hogy a nyolcvanas évek végén, mikor az építőipar legfőbb „termékei” a panelházak voltak, sikerült a megfelelő szakembereket és anyagokat fellelni. Így visszaállt a homlokzat, pár szükséges változtatástól eltekintve teljesen az eredeti állapotot tükrözve (egy, az ötvenes években beépített és kiválthatatlan homlokzati gerenda miatt az arányok kissé megváltoztak), és ami még nagyobb siker, hogy újragyártották a különleges, angyalos párkányzatot is. Az előcsarnok-lépcsőházban egy utánérzést láthatunk: a Vágó-féle tereket teljesen felszabdalták, ezért ide Kőnig-Wagner egy art deco világot visszaidéző, a mából visszanézve jellegzetes kilencvenes éveki, de a korhoz képest rendkívül igényes belső teret tervezett:
A nézőtér visszaállítása tükrözi leginkább Vágó elképzeléseit, a színvilág, a neobarokkos díszítőelem, a terem hangulata az 1921-es állapotokat tükrözi:
Kőnig Tamás és Wagner Péter itt valóban korszakalkotót hozott létre, az első magyar rekonstrukció nemhogy nem fulladt paródiába, hanem olyan épület jött létre, ami máig követendő példa minden újjáépítési törekvésnek a minőséget és az aprólékos igényességet tekintve. A napokban elhunyt Kőnig Tamás hosszú műemlékvédő pályafutásának első állomása volt az Újszínház. Ezt követte a Soproni Petőfi Színház, a Rumbach Sebestyén utcai és a szegedi zsinagóga helyreállítása, a Váci1 irodaház, és a színházzal szemközt található Andrássy úti Wahrmann-palota felújítása is. A magyar építészet és kultúra egy valóban nagyszerű alkotót vesztett el halálával.