Az ukrajnai háború áldozatainak számát nehéz lenne megbecsülni – vélhetően mindkét oldalon egy-egy millió körül lehet a halottak és a sebesültek, hadirokkantak száma. Ukrajna eközben nem úgy tűnik, mint aki meg tudná nyerni a háborút. A kurszki offenzíva értékes erőforrásokat vont el más arcvonalszakaszokról, s így az oroszok folytatni tudták a Donyec-medencében az előrenyomulást. Demográfiailag, gazdaságilag mélyponton van az ország, a külföld nem tud annyit segíteni, amennyit kellene pusztán a front stabilizálásához – és lassan az akarat is fogyatkozik a segítségnyújtásra. Ebben a helyzetben érdekes fejleményt jelentettek a kijevi vezetésben hirtelen bekövetkezett változások – többek között Zelenszkij jobbkezének számító Kuleba külügyminiszter menesztése váltott ki értetlenséget. Ez talán a legkomolyabb változás azóta, hogy az idei év elején kirúgta Valerij Zaluzsnijt tábornokot, a hírnevet szerzett vezérkari főnököt. A helyére kinevezett Szirszkij tábornok vezetési stílusa pedig nem feltétlenül megnyerő a hadsereg irányítóinak számára. A nyáron pedig leváltotta Jurij Szodol tábornokot, akit a szélsőséges Azov-ezred vezetője vádolt meg az emberanyag és az erőforrások pazarlásával. Mindeközben egyre több harctéri parancsnok szembesül a helyzet már-már kilátástalanságával, amelyet a dezertálások és parancsmegtagadások növekvő száma mutat. Vajon lesz-e olyan tiszti csoport, amely a vérfürdő befejezése és az emberi életek megóvása céljából puccsot kísérel meg, hogy utána tárgyalásokba bocsátkozzon az oroszokkal?
Eddig számos esetben próbáltunk a modern kor történelmi eseményeiből példákat találni az ukrajnai helyzet alakulásához. Ezúttal pedig lássuk tehát a valamiféle, esetleges párhuzamot hordozó történetet: a Valsequillo-offenzíva kudarca és Casado tábornok puccsa, avagy a spanyol polgárháború vége.
Köztársasági propagandaposzter: „1936 július: Nem törnek át! 1937 július: Áttörünk!”Az 1939-es év nem kezdődött jól a spanyol köztársaságpártiak (a „vörösök”) számára. Franco tábornok nacionalistái győzelemre álltak, és a régi baloldali központ, Barcelona felé közeledtek. A nemzetközi közvéleményben már nem igen volt nyoma a nagybetűs Ügy iránti lelkesedésnek – eddigre a spanyol Köztársaság kiment a divatból. Sztálin már lényegében minden propaganda-hasznot bekasszírozott, amit csak tudott, és ezen kívül rátette a kezét a spanyol aranykészlet nagyobbik részére is. Ügynökei már előzőleg kézbe kaparintották a spanyol politikai rendőrséget, és így sikerült leszámolni számos baloldali elhajlóval: anarchistákkal, trockistákkal és más nem-kívánatos elemekkel. A spanyol Köztársaság hadserege sem volt egységes, nemcsak az anarchisták és a kommunisták közötti ideológiai távolság miatt, hanem egyes tábornokok vissza-vissza utasították egy-egy parancs végrehajtását.
A másik oldalon Franco tábornok csapatai megerősödtek, az ország háromnegyedét már kézben tartották.
Francoék elegendő politikai tőkét halmoztak fel odahaza és külföldön egyaránt, hogy mind az ország lakossága, mind pedig a nemzetközi szereplők bennük lássák a béke tető alá hozóit és a spanyol stabilitás megteremtőit.
A köztársaságiak még egy kétségbeesett ellentámadással próbálkoztak január 5-én Valsequillo irányában, hogy a portugál határ felé haladva kettévágják a nacionalisták irányítása alatt álló területet. Úgy vélték, a támadás ha nem is jár teljes sikerrel, de diverziónak jó lesz, vagyis a nacionalisták a Barcelona elleni támadást leállítják, hogy ide küldjenek át csapatokat. A támadás jól is indult: áttörték mind a két védelmi vonalat, és kb. 500 négyzetkilométert el is foglaltak. A nacionalistáknak azonban jóval erősebb volt ekkor már a légierejük, s ennek a bevetésével csapást mértek az előrenyomuló köztársasági hadoszlopokra. Az időjárás sem kedvezett gyors hadműveleteknek: a téli esők sárrá változtatták a talajt. Megindult a nacionalisták ellentámadása is, és február 4-ére a köztársasági erők visszaszorultak eredeti állásaikba. Időközben, január 26-án elesett Barcelona. Egy hónappal később Franciaország és az Egyesült Királyság elismerte Franco tábornok kormányát.
A köztársaságiak között már 1938 óta jelen volt a törekvés arra, hogy tárgyalásos úton fejezzék be a polgárháborút – elsősorban azért, hogy véget vessenek a nemzeten belüli vérontásnak. Ahogy telt az idő, ezek a törekvések erősödtek, nem utolsósorban a hadsereg tisztikarában. 1939 január és február folyamán az anarchistáknak elegük lett abból, hogy Juán Negrin „népfrontos” kormányzata lényegében kommunista diktatúrát jelent; ugyanígy a szocialisták is féltették az életüket. Ehhez járult még a kilátástalan küzdelmet a spanyol vér felesleges pocsékolásának tartó tisztek csoportja. Közülük is kiemelkedett Sigismundo Casado tábornok, aki kézbe vette a konspiráció szálait. Juán Negrin miniszterelnök Katalónia eleste után visszatért Barcelonából Madridba, de nem maradt a fővárosban, hanem a tengerparthoz közel ütötte föl főhadiszállását. Február végétől a hadsereg irányításának átszervezésével próbálkozott és néhány nap múlva ezredeseket, tábornokokat váltott le.
Március első napjaiban felkelés tört ki köztársasági kormány fő hadikikötőjében, Cartagenában. Zavaros, háromoldalú harcok következtek: a nacionalisták, a Negrin-féle kormányhoz lojális erők és a köztársasági puccsisták között. Két-három nap alatt köztársasági kormányerők helyreállították a rendet, de
a felkelésben részt vevő köztársasági flotta kihajózott a tengerre és távozott: a francia hatóságok Tunéziában, Bizerta kikötőjében internálták a hajókat.
Mire azonban helyreállt a köztársasági uralom Cartagenában, március 5-én Madridban sikeres puccsot hajtottak végre Casado tábornok vezetésével az összeesküvők. A rádióban beolvasott kiáltványukban Negrint nemcsak inkompetensnek nevezték, hanem külföldi (vagyis szovjet) érdekek képviselőjének is bélyegezték. Negrin a menekülésre készült, mivel a titkosszolgálat (ami valójában politikai rendőrségként működött) irányítása csődöt mondott: a madridi titkosszolgálat feje, Pedrero szintén az összeesküvők közé tartozott. Eközben néhány a Negrin-kormányhoz hűséges, kommunista vezetés alatt álló egység megindult Madrid ellen. Március 6. és 8. között a frontról kivont csapatok már-már leverték a puccsot, amikor 9-én egyfajta nem-hivatalos fegyverszünet következett. Másnap, 10-én azután beérkeztek az anarchisták csapatai is a frontról, akik a kommunista irányítás alatt álló kormányerőket kiszorították a fővárosból. Madridon kívül a megmaradt köztársasági területeken is sikerült a puccs. Negrin Franciaországba menekült. Az addig meghatározó pozíciókban levő kommunista káderek ellen hajtóvadászat indult.
Casado tábornok testülete, a Nemzeti Védelem Tanácsa (Consejo de Defensa Nacional) megpróbált tárgyalásokba bocsátkozni Francoval, de késő volt. Franco úgy gondolta, hogy most már minek a tárgyalás? Inkább azonnali és feltétel nélküli fegyverletételt követelt. Két héten keresztül folyó alkudozások után Franco ráunt a helyzetre, és megindította végső támadását. Március 26-tól 31-ig lényegében érdemi ellenállás nélkül számolta föl a megmaradt köztársasági területeket, 28-án erői bevonultak Madridba. Aznapra a köztársasági hadsereg szétesett, hiszen Casado már 26-án elrendelte az ellenállás beszüntetését. Április 1-én Franco hivatalos bejelentést tett a polgárháború lezárásáról.
A kiemelt kép illusztráció. (Forrás: MTI)