Jelenleg kilenc államról tudható, hogy rendelkezik atomfegyverrel: Oroszország, az Egyesült Államok, Kína, Franciaország, az Egyesült Királyság, Pakisztán, India, Izrael és Észak-Korea. Az összesített nukleáris robbanófejek száma globálisan több mint 12 500; ezek közel 90 százaléka Oroszország és Amerika arzenáljába tartozik. A globális atomfegyverkészlet alapvetően csökken (a legtöbb, mintegy 70 300 robbanófej 1986-ban volt a világon), ám a csökkenés üteme lassul az elmúlt három évtizedhez képest.A csökkenés ráadásul annak tudható be, hogy az USA és Oroszország korábban állományból kivont robbanófejeket szerel le – ezzel szemben viszont a katonai állományban lévő, azaz felhasználható robbanófejek száma világszerte nő.
Amerika csökkenti a saját állományát, Franciaország és Izrael állománya pedig viszonylag állandó, ám Kína, India, Észak-Korea, Pakisztán, az Egyesült Királyság, továbbá potenciálisan Oroszország valószínűleg növelik a készleteiket.
A közelmúltban publikált a neves amerikai geostratéga Joseph S. Nye egy tanulmányt, amelyben rögzítette, hogy az ENSZ-ben már folynak az előkészületek az eredetileg 1968-ban aláírt nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés (Atomsorompó-egyezmény) részes feleinek 2026. évi felülvizsgálati konferenciájára. Sokan vitatott eseményre számítanak. Néhány országnak ugyanis kétségei vannak az atomsorompó elvét illetően, mert azon tűnődnek, vajon Oroszország 2022-ben megtámadta volna-e Ukrajnát, ha az megtartotta volna a Szovjetuniótól örökölt atomfegyvereit. Az ilyen kétségek (kontrafaktumok) viszont félelmet keltenek egyesekben a nukleáris fegyverek elterjedésétől.
Ezek az aggodalmak természetesen nem újkeltűek. Az 1973-as olajválságot követően az volt a közvélekedés, hogy a világ kifogyóban van az olajból, és a nukleáris energia felé kell fordulni. Az akkoriban megszülető előrejelzések azt vetítették előre, hogy 1990-re már 46 ország fog plutóniumot újrafeldolgozni. A probléma természetesen az volt, hogy a plutónium fegyverként felhasználható anyag. 1974-ben India volt az első ország az Atomsorompó-egyezményben felsorolt öt országon (Kína, Franciaország, Oroszország, Egyesült Királyság és az Egyesült Államok) kívül, amely – eufemisztikusan – „békés célú nukleáris robbanást” hajtott végre. Ehhez amerikai és kanadai uránból újrafeldolgozott plutóniumot használt, amelyet azzal a feltétellel bocsátottak a rendelkezésére, hogy azt kizárólag békés célokra használják fel.
Franciaország ezután beleegyezett, hogy elad egy plutónium-feldolgozó üzemet Pakisztánnak, amelynek miniszterelnöke, Zulfikar Ali Bhutto úgy fogalmazott, hogy az ország inkább „füvet eszik”, mintsem hagyja, hogy India nukleáris monopóliumot alakítson ki Dél-Ázsiában. Eközben Latin-Amerikában Németország eladott egy urándúsító üzemet Brazíliának, Argentína pedig vizsgálta a plutónium felhasználásának lehetőségeit. Mivel más országok is csendben ugyanezt tették, egy kezdődő nukleáris fegyverkezési verseny alakult ki.
Egy évtizeddel korábban John F. Kennedy amerikai elnök arra figyelmeztetett, hogy az 1970-es évekre a világnak 25 atomhatalma lesz. Bár az atomsorompó-szerződésnek ezt a forgatókönyvet kellett volna megakadályoznia, kezdett úgy tűnni, hogy a prognózis valóra válhat. Carter (aki a haditengerészetnél nukleáris mérnökként szerzett tapasztalatokat) azonban elhatározta, hogy ezt megakadályozza, amikor a Fehér Házba érkezett. A plutóniumgazdaság és a nukleáris fegyverek elterjedésétől való aggodalmak kapcsán a Ford Alapítvány és a Mitre Corporation atomenergiával és atomsorompóval foglalkozó bizottsága (amelyben a Carter-kormányzat több későbbi tagja is részt vett) – a „berögzült tapasztalatokkal” ellentétben – amellett érvelt, hogy az atomenergia felhasználásának legbiztonságosabb módja a nemzetközileg őrzött, „egyszeri” üzemanyagciklus, amely a plutóniumot a tárolt kiégett fűtőelemekbe zárva hagyja.
Carter elfogadta a jelentést, amely azonban rendkívül népszerűtlen volt az amerikai nukleáris ipar, valamint azon nyugati és déli államok szenátorai körében, amelyek létesítményeit ennek következtében bezárták volna. Ugyancsak ellenszenves volt az olyan szövetségesek, mint Franciaország, Németország és Japán számára, akiknek az energiastratégiáját (beleértve az exportot) érintette volna negatívan. A nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása kapcsán a szerző szerint jó hír az, hogy ma már csak kilenc ország rendelkezik atomfegyverrel, szemben a Kennedy által az 1970-es évekre jósolt két tucat országgal. Ráadásul az atomsorompó-szerződésnek 189 részes fele van, és egyike azon kevés fegyverzet-ellenőrzési megállapodásoknak, amelyeket a nagyhatalmak még mindig betartanak. A Nukleáris Szállítók Csoportjának (NSG) irányelvei még mindig érvényesek, és bár néhány ország újrafeldolgozással foglalkozik, a világ nem rohan a törékeny plutóniumgazdaság felé.
A rossz hír viszont az, hogy Észak-Korea felhagyott az atomsorompó-szerződésben vállalt kötelezettségeivel. 2006 óta hat nukleáris robbantást hajtott végre, és Kim Dzsongun gyakran „destabilizáló módon csattogtatja nukleáris szablyáját”. A Közel-Keleten Irán fegyverminőségű uránium dúsítására alkalmas létesítményeket fejlesztett ki, és gyorsan közeledik ahhoz a küszöbhöz, hogy a tizedik nukleáris fegyverrel rendelkező állammá váljon. Sok megfigyelő attól tart, hogy ha ez megtörténik, az a térségben egy láncolatot indíthat el, és Szaúd-Arábia gyorsan követheti a példáját. Ezek aggasztó fejlemények Nye szerint. Az 1970-es években szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy a nukleáris fegyverek terjedésének lassítására irányuló erőfeszítéseket akkor kell fenntartani, amikor a körülmények különösen súlyosnak tűnnek. Ellenkező esetben a világ sokkal veszélyesebb hellyé válik.
Atomegyezmények / nemzetközi megállapodások jelenlegi helyzete
Az ENSZ Közgyűlése 1946. januárjában, mindössze pár hónappal Hirosima és Nagaszaki bombázása után elfogadta története legelső határozatát, melyben célul tűzte ki az atomfegyverek nemzeti fegyverkészletekből történő teljes eliminálását. (Több mint 75 évvel később, 2022-ben a világ kilenc országa több mint 12.500 (mintegy 12.700) nukleáris robbanófejjel rendelkezett.) Miután a kubai rakétaválság drámai erővel hívta fel a figyelmet egy – a nukleáris technológia elterjedésének ellenőrzésére és az atomfegyverek elterjedésének megakadályozására szolgáló – nemzetközi rendszer kidolgozásának szükségességére.
Amerikai és szovjet közös indítvány alapján, hosszas tárgyalásokat követően az ENSZ Közgyűlésének XXII. ülésszaka 1968. június 12-én (2373. sz. (1968) határozatával) elfogadta a szerződést, majd 1968. június 19-én a Biztonsági Tanács (255 (1968) sz. határozatával) megszavazta az angol, az amerikai és a szovjet kormány külön-külön tett nyilatkozatát, amelynek értelmében a három ország szavatolja az atomfegyverrel nem rendelkező államok biztonságát az atomfegyver alkalmazásával való fenyegetés vagy zsarolás ellen. Ezt követően 1968. július 1-jén, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és 59 atomfegyverrel nem rendelkező állam aláírta az atomfegyverek korlátozását célzó első nemzetközi szerződést, amely 1970. március 5-én lépett hatályba, és ami mindmáig a legjelentősebb mérföldkőnek tekinthető.
A szerződéshez csatlakozott államok sorából az akkori két másik nukleáris hatalom, Kína és Franciaország hosszú ideig hiányzott. Majd Kína 1992. március 9-én, Franciaország pedig 1992. augusztus 2-án csatlakozott a szerződéshez.
Az egyezmény két pillérre:
▪ egyrészről megtiltotta a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államoknak az ilyen fegyverek beszerzését illetve fejlesztését,
❖ Az 1. cikk szerint: „A szerződésben részes, nukleáris fegyverrel rendelkező valamennyi állam kötelezi magát, hogy sem közvetlenül, sem közvetve senkinek nem ad át nukleáris fegyvereket vagy egyéb nukleáris robbanószerkezeteket, ill. nem engedi át az ellenőrzést az ilyen fegyverek vagy robbanószerkezetek felett; és hogy semmilyen módon sem segít, bátorít vagy ösztönöz nukleáris fegyverekkel nem rendelkező államot nukleáris fegyver vagy egyéb nukleáris robbanószerkezet előállítására vagy más módon történő megszerzésére, sem pedig az ilyen fegyverek vagy robbanószerkezetek fölötti ellenőrzés megszerzésére.”
❖ A 2. cikk szerint: „A szerződésben részes, nukleáris fegyverrel nem rendelkező valamennyi állam kötelezi magát, hogy sem közvetlenül, sem közvetve senkitől sem fogad el nukleáris fegyvereket vagy egyéb nukleáris robbanószerkezeteket, ill. nem vállalja ilyen fegyverek vagy robbanószerkezetek ellenőrzését; hogy nem állít elő és más módon sem szerez nukleáris fegyvereket vagy egyéb nukleáris robbanószerkezeteket, és hogy nem kér és nem fogad el semmiféle segítséget nukleáris fegyverek vagy más nukleáris robbanószerkezetek előállításához.”
▪ másrészről pedig az [akkoriban] nukleáris fegyverrel rendelkező öt állam (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Szovjetunió, Kína) számára előírta, hogy azok folytassanak jóhiszemű tárgyalásokat a nukleáris fegyverkezési verseny mielőbbi megszüntetése és a nukleáris leszerelés érdekében.
Az atomsorompó-szerződést aláíró felek a szerződés rendelkezései megtartásának ellenőrzésével, valamint a békés célokra történő atomkutatás és a nukleáris anyagok és berendezések ellenőrzésével a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget (NAÜ) bízták meg. Ennek értelmében az atomsorompó-szerződést aláíró államok kétoldalú, ún. biztosítéki egyezményt kötöttek a NAÜ-vel a nukleáris tevékenység ellenőrzéséről.
A részes államok a hatálybalépést követően ötévente felülvizsgálati konferencián tárgyalnak a nemzetközi biztonságpolitikai kérdésekről. Megvizsgálják a nukleáris technológiák elterjedésének legfőbb kérdéseit, az atomfegyver-ellenőrzés legfontosabb kihívásait, ajánlásokat tesznek a rendszer fejlesztésére.
A szerződés hatályát az eredetileg meghatározott 25 év lejárta után, 1995-ben határozatlan időre meghosszabbították. A nemzetközi kihívások változása szükségessé tette az ellenőrzések rendszerének átalakítását, megerősítését, így 1997. május 16-án a NAÜ Kormányzótanácsa által elfogadásra került az ún. Kiegészítő jegyzőkönyv.
Bár az egyezmény széles körű elismerést nyert – jelenleg közel 200 (pontosan 189) részes állama van –, a két pillér vonatkozásában nem tekinthető maradéktalanul sikeresnek, hiszen nem volt képes gátat szabni további államok nukleáris fegyverkezésének (India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea is csatlakozott a ‘nukleáris klubhoz’), és a nukleáris fegyverek általános leszerelését se sikerült reális közelségbe hoznia. Az atomhatalmak közül India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea nem részesei az Atomsorompó- egyezménynek (utóbbi még 2003-ban lépett ki belőle). Ettől függetlenül az atomsorompó-szerződés a globális nukleáris nonproliferációs rendszer sarokköve, a nukleáris leszerelés nélkülözhetetlen alapja, valamint fontos eleme a nukleáris energia békés célokra történő felhasználási módjai továbbfejlesztésének.
1970-ben az ENSZ-közgyűlés XXV. ülésszakán fogadták el a tengerfenék-szerződést, amely a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek tengerfenéken és óceánfenéken, valamint ezek altalajában való elhelyezésének tilalmáról szóló megállapodás, melynek aláírói arra kötelezték magukat, hogy parti vizeik (felségvizeik) határán túl a tengerfenéken és az óceánfenéken, valamint ezek altalajában „nem létesítenek és nem helyeznek el semmiféle nukleáris vagy másfajta tömegpusztító fegyvert, sem olyan szerkezetet, indítóberendezést vagy más felszerelést, amely nyilvánvalóan ilyen fegyverek tárolására, kipróbálására vagy alkalmazására készült”. A szerződés részesei azt is vállalták, hogy a szerződés által tiltott tevékenységben nem segítenek más, az egyezmény aláírói között nem szereplő országokat. A szerződésnek hazánk is részese.
Az 1970-es elejétől jelentősen fellendült a fejlett országok nukleáris vonatkozású kereskedelme az Atomsorompó Szerződésen kívül maradt országokkal. Ez elsősorban annak a következménye volt, hogy nagymértékű előrehaladás történt a nukleáris energia békés célú felhasználása terén, hiszen az akkor kirobbant olajválság nyomán fokozott igény keletkezett az alternatív energiaforrások iránt, ráadásul 1974-ben India kísérleti atomrobbantást hajtott végre. Ezek a fejlemények vezettek 1975-ben a Nukleáris Szállítók csoportjának megalakulásához. A csoportnak eredetileg 7, jelentős szállításokat lebonyolító ország volt a tagja: Az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Kanada és Japán. Franciaország kivételével mindegyikük tagja volt a Zangger Bizottságnak is.
A csoporthoz tartozó országok vállalják, hogy önmérsékletet tanúsítanak a nukleáris anyagok és az e területhez kapcsolódó termékek exportja tekintetében. Ily módon kívánják elérni, hogy a nukleáris anyagok és felszerelések (plutónium, dúsított urán, dúsító és az újrafeldolgozó üzemek részegységei) békés célú nemzetközi kereskedelme semmilyen formában ne járuljon hozzá az atomfegyverek elterjedéséhez. A résztvevő államok megegyeztek abban, hogy ilyen termékeket nem szállítanak nukleáris fegyverekkel nem rendelkező és az Atomsorompó Szerződésben nem részes államokba, kivéve, ha azok a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel Biztosítéki Megállapodást írtak alá.
Az ENSZ Közgyűlése 1958 óta több határozatában is sürgette egy átfogó atomcsend szerződés létrehozására irányuló tárgyalások megkezdését. A kísérleti atomrobbantások korlátozásának kérdésében 1963-ban megszületett a részleges atomcsend szerződés (Partial Test Ban Treaty – PTBT), amely megtiltotta a nukleáris kísérleti robbantásokat a légtérben, a világűrben, illetve az óceánok mélyén (vagyis a földfelszín alatti kísérletekre még nem terjedt ki).
A megállapodás eredményeként 1963-tól drasztikusan csökkent a légköri kísérleti robbantások száma, a hidegháború lezárulását követően az átfogó atomcsend szerződés létrehozására irányuló törekvések újabb lendületet kaptak, és 1993-ban az ENSZ közgyűlése egyhangúlag elfogadott határozatában sürgette a nemzetközi tárgyalások felújítását a genfi leszerelési értekezleten. Az itt folytatott csaknem három éves intenzív tárgyalások eredményeként 1996. augusztusában az akkor 61 tagú testület túlnyomó többsége, beleértve az öt [akkori] atomhatalmat is, véglegesítette az Átfogó Atomcsend Szerződés szövegét és támogatásáról biztosította az abban foglalt célokat.
A dokumentummal kapcsolatos határozattervezetet az ENSZ közgyűlése 1996. szeptember 10-én megvitatta, majd három ellenszavazat mellett (India, Izrael, Pakisztán) elfogadta. A szerződést 1996. szeptember 24-én nyitották meg aláírásra New Yorkban.
Az Átfogó Atomcsend Szerződés korlátlan hatályú tilalmat rendel el a nukleáris robbantások végrehajtására, a korábbi hasonló tárgyú nemzetközi megállapodásokkal összehasonlítva az új szerződés átfogó jellege abban nyilvánul meg, hogy hatálya a légkör, a világűr és a víz alatti közeg mellett a földfelszín alatti kísérletekre is kiterjed, illetve, hogy semmilyen mennyiségi küszöbérték alatt nem tesz lehetővé nukleáris robbantásokat. Célja egyrészt a nukleáris fegyverzetek minőségi továbbfejlesztésének technikai lehetőségeinek korlátozása, másrészt az újabb nukleáris fegyverrel rendelkező országok megjelenésének megakadályozása.
Új fejlemények
Oroszország blokkolja az ENSZ atomsorompó-egyezményét 2022. augusztus óta. A New START szerződést még 2010-ben – Barack Obama elnöklése alatt – kötötte USA és Oroszország. A megállapodás fő célkitűzése az volt, hogy a két ország nukleáris arzenáljának csökkentése volt az egyezmény kimondta, hogy mindkét ország legfeljebb 1550 nukleáris robbanófejet raktározhat, továbbá hogy lehetővé kell tenni, hogy az oroszok és az amerikaiak ellenőrizzék egymás nukleáris fejlesztéseit.
Megállapodásban rögzített kölcsönös ellenőrző mechanizmusok évek óta hiányosan működtek, Oroszország a megállapodásban való részvételének felfüggesztését – többek között – az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatással indokolta. Oroszország megakadályozta az ENSZ a nukleáris leszerelés sarokkövének tekintett záródokumentumáról szóló megállapodást az Atomsorompó Szerződés Felülvizsgálati Konferenciáján.
Az ENSZ a dokumentumban bírálta Európa legnagyobb atomerőművének katonai átvételét nem sokkal azután, hogy orosz csapatok megszállták Ukrajnát, ami miatt nukleáris katasztrófától tartanak. A végleges dokumentumot a konferencián résztvevő valamennyi olyan országnak jóvá kellett hagynia, amely részese a nukleáris fegyverek elterjedésének megfékezését és végső soron a nukleáris fegyverek nélküli világ megvalósítását célzó szerződésnek.)
- februárja óta nincs többé érvényben lévő nukleáris egyezmény az USA és Oroszország között, miután Vlagyimir Pugyin felfüggesztette a New START nevű egyezményt, illetve 2023. november elején Vlagyimir Putyin orosz elnök aláírta a törvényt, amely visszavonja a nukleáris fegyverkísérleteket tiltó globális egyezmény, az Átfogó Atomcsend Szerződés Oroszország általi ratifikációját.
Moszkva azzal indokolta a lépést, hogy Oroszország így azonos helyzetben lesz az Egyesült Államokkal, amely 1996-ban aláírta ugyan az egyezményt, azonban az amerikai szenátus nem ratifikálta, a hivatalban lévő amerikai kormányok a ratifikáció hiányában is tartották magukat a megállapodáshoz). A ratifikáció visszavonása azt jelenti, hogy Oroszország de jure az egyezmény tagja marad, de annak rendelkezéseinek betartását nem vállalja.
Megjegyzendő, hogy az Atomsorompó-egyezmény sikertelensége okán kiábrándult – nukleáris fegyverekkel nem rendelkező – államok egy csoportja (127 ország) által 2017-ben New Yorkban jóváhagyott megállapodás az első olyan egyezmény, amelynek aláírói a nukleáris fegyverek vagy más nukleáris robbanóeszközök kifejlesztésének, tesztelésének, előállításának, beszerzésének, birtoklásának és használatának teljes tilalmára vállaltak kötelezettséget.
A nukleáris fegyverek birtoklása az uralkodó nemzetközi jogi környezetben
A nukleáris fegyverek birtoklása tehát a jelenlegi nemzetközi jogi keretrendszerben alapvetően nem jogellenes, legalábbis azon államok számára semmiképp, akik már birtokolnak ilyen fegyvereket. De mi a helyzet ezeknek a használatával, katonai célú bevetésével?
Az Atomsorompó-egyezmény nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, a TPNW pedig – bár jogellenesnek minősíti azt – nem köti a nukleáris fegyverekkel rendelkező országokat. Ebből következik elemzők szerint, hogy az atomfegyverek használatára vonatkozó szabályokat, ha léteznek ilyenek, nem egyezményekben, hanem az általános nemzetközi jog corpusában kell keresni, akárcsak tette azt a Nemzetközi Bíróság az 1996-os tanácsadó véleményében.
Az ENSZ Közgyűlése 1996-ban azzal a kérdéssel fordult a hágai Nemzetközi Bírósághoz, hogy a nukleáris fegyverek használata, illetve a használatukkal való fenyegetés jogszerűnek vagy jogellenesnek minősül-e a nemzetközi jog szerint? A Bíróság a tanácsadó véleményében abból az alapvető jelentőségű megállapításból indult ki, hogy nem létezik olyan nemzetközi jogi norma, mely kifejezetten tiltaná az atomfegyverek bevetését.
Ennek a lefektetése fontos kiindulópont volt, hiszen a XX. század során több, tömegpusztításra alkalmas fegyvertípust is kifejezetten jogellenesnek minősített a nemzetközi közösség, így például a biológiai- és kémiai fegyvereket. Mivelhogy az atomfegyverek használatára kifejezett tilalom nem vonatkozik, a Bíróságnak azt kellett megvizsgálnia, hogy a nemzetközi jog corpusának egyéb szabályait, hogyan érintené egy esetleges nukleáris támadás.
A vizsgálódása során a Bíróság górcső alá vette többek között az emberi jogok rendszerét, azon belül is az élethez való jogot, a környezetvédelemmel kapcsolatos kötelezettségeket, valamint a népirtás tilalmát. Bár a Bíróság az összes fentebb említett jogterület kapcsán megállapította, hogy hatással lehetnek egy nukleáris támadás jogszerűségének minősítésére, az elsődlegesen alkalmazandó normák, melyek segítségével dönteni lehet a támadás jogszerűségéről, az Alapokmány által lefektetett általános erőszaktilalom és a humanitárius jog szabályai lesznek.
Az általános erőszaktilalom rendszere keretében utalnunk kell az ENSZ Alapokmány 2. cikkének (4) bekezdése általános jelleggel fogalmazza meg az államok kötelezettségét arra vonatkozóan, hogy tartózkodjanak az erőszakkal való fenyegetéstől, illetve az erőszak alkalmazásától, mely alól mindössze két kivétel ismert: a Biztonsági Tanács felhatalmazásával alkalmazott fegyveres erő és az önvédelem joga. Ennek figyelembevételével a Bíróság megállapította, hogy bár explicit nemzetközi jogi tilalom nem vonatkozik a nukleáris fegyverek használatára, jogellenes lesz az atomfegyver bevetése, amennyiben az nem felel meg az általános erőszaktilalomnak; így különösen az Alapokmány 51. cikkében deklarált önvédelmi kritériumoknak.
A nemzetközi humanitárius jog előírásai a fegyveres konfliktusok során tanúsított magatartásformákat szabályozzák. A humanitárius jog központi előírásai közé tartozik a különbségtétel elve, mely szerint a támadó félnek mindenkor különbséget kell tennie a kombattánsok és a polgári lakosság között, valamint a katonai és nem katonai objektumok között. Amennyiben pedig felmerülnek polgári áldozatok – ez ugyanis még a legnagyobb körültekintés mellett is előfordul a modern hadviselésben –, az ilyesfajta ‘járulékos károkozásnak’ mindenképp arányban kell állnia a támadással elérni kívánt katonai előnnyel, ezt követeli meg az arányosság elve. Végül pedig meg kell említeni, hogy a humanitárius jog általános jelleggel tiltja az olyan fegyverek és hadviselési módozatok bevetését, melyek felesleges károkkal vagy szükségtelen szenvedés okozásával járnak.
Nem nehéz belátni, hogy a nukleáris fegyverek bevetése minden valószínűség szerint a különbségtétel és arányosság elveibe ütközne, hiszen mint tömegpusztító fegyver, jellegéből adódóan nem képes a különbségtételre a polgári és katonai célpontok között. Hasonlóképpen, az is alappal feltehető, hogy egy nukleáris támadás felesleges károkat, és / vagy szükségtelen szenvedést okozna a támadás elszenvedőinek, és ekképpen a humanitárius jog előírásainak megsértésével járna.
Ettől függetlenül nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy egy atomfegyver bevetése bizonyos körülmények között megfeleljen a fenti előírásnak, így pl. egy kisebb teljesítményű, úgynevezett taktikai atombomba detonációja elméletileg megfelelhet a humanitárius jog szabályainak. Konklúzióként elmondható, hogy a Bíróság ebben a kérdésben kibocsátott tanácsadó véleménye több mint negyed évszázados, és már annak idején is rengeteg kritika övezte, összességében elmondható, hogy megállapításai a mai napig meghatározóak.
A Bíróság helyesen állapította meg, hogy a nukleáris fegyverek bevetését kifejezett nemzetközi jogi tilalom nem övezi, mindazonáltal az kizárólag az Alapokmány 2. cikk (4) bekezdése, valamint a humanitárius jog korlátjai között értelmezhető. Tehát, bár az elméleti lehetőségét nem lehet kizárni annak, hogy egy atomtámadás megfeleljen a ius contra bellum és a ius in bello szigorú előírásainak, a gyakorlatban mégis valószínűsíthető, hogy egy nukleáris fegyver bevetése nemzetközi jogilag jogellenes cselekménynek minősülne.
Ugyanakkor azt is ki kell jelenteni, hogy a nemzetközi közösség minden ez irányú törekvése ellenére nem valószínű, hogy a közeljövőben valósággá válna az atomfegyverektől mentes világ célkitűzése, már csak azért sem, mert a nukleáris elrettentés (nuclear deterrence) politikája minden atomhatalom szerint kulcsfontosságú szerepet tölt be a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában, és a nukleáris fegyverarzenál leszerelése komoly destabilizációval járna.
Kiemelt kép: illusztráció