Fontos

Aki teheti, ne induljon útnak – piros riasztás lépett érvénybe négy vármegyében

Újjáéledő holtágak

Hogyan lehet újra élővé tenni a régóta haldokló holtágakat? – teszi fel a kérdést Szende András tájépítész az Architextúra blog legújabb bejegyzésében.

A napokban fejeződtek be a Szeged Gyálai Holt-Tisza kármentesítési és felújítási munkái. Ennek apropóján nézzük, hogy milyen veszélyek és káros hatások leselkednek hazánk (rendkívül nagyszámú) holtágára, illetve, hogy hogyan lehetne az általuk képviselt óriási természeti potenciált jobban kihasználni. Korábban már bemutattuk, hogy a vizek visszatermészetesítének, vagyis a renaturalizációnak milyen nemzetközi jó példái találhatók. Most nézzük a Szeged alatti holtág felújításának jó példáját!

A Szeged alatti Tisza-szakasz Magyarország II. katonai felmérésén (1819-69) és műholdképen. Jól látható, hogy a térképezés idején már megépült az új mederszakasz, de a Gyálai Holt-Tisza még „élő” volt. (Képek forrása)

A holtág jellegzetes 19. századi fogalom, a folyószabályozások során keletkeztek tömegesen, mikor a „szeszélyesen” kanyargó folyószakaszokat kiegyenesítették. De miért is kanyarog egy folyó? Ennek alapvetően áramlástani okai vannak, a folyó tulajdonképpen az önmaga által lerakott hordalékot kerülgeti, meglepően szabályos természeti geometria szerint. A meder külső szélén mindig nagyobb a sodrás, mint a belső oldalon, ezért a hordalék ott rakódik le. Ez a hatás folyamatosan kifelé „nyomja” medret, így a kanyarok nagysága egyre csak nő. Ezt a jelenséget az ókori görög Meander-folyóról meanderezésnek nevezik, de erről kapta a nevét a képzőművészeti-építészeti sorminta is.

Az alaszkai Yukon-folyó meanderező, szabályozatlan szakasza. (Kép forrása)

Egy meanderező folyó már jellegéből fakadóan rendkívül kiszámíthatlan és állandó mozgásban, változásban van. Ma már alig hihető, hogy Szekszárd egykor Duna-parti város volt, Pusztaszer pedig Tisza-parti fekvése miatt volt központi hely a honfoglalók számára. Ma már mindkét település 8-10 kilométerre fekszik az adott folyótól. A meanderező folyók a 19. század első felétől váltak „közellenséggé”: árvízveszélyt jelentettek, korlátozták a mezőgazdasági művelést (hiszen hatalmas terültek voltak a folyó „játékterében”) és nem utolsó sorban megnehezítették az akkor beinduló gőzhajózást, ráadásul a beinduló vasútépítkezéseket is megnehezítették, hiszen egy változó medrű folyón nehéz hidat verni. Elkezdődött Magyarország történetének legnagyobb tájátalakító munkája, a Tisza-szabályozás. Az 1845-ben induló munkák eredményeként az eredetileg 1419 km-es folyó hossza 962 km-re (!!) csökkent. Tucatjával vágták át a kanyarulatokat, holtágak sorát létrehozva ezzel.

A szolnoki Tisza-szakasz német nyelvű szabályozási térképe, pirossal jelölve a Durchstich-ek, vagyis átvágások. (Kép forrása)

A szabályozás természetesen hosszú évtizedekig eltartott, már az elején rengeteg negatívumtól kísérve: a rosszul, illetve befejezetlenül végrehajtott szabályozás miatt tarolta le az árvíz 1879 tavaszán Szegedet (ami elég megdöbbentő fejlemény volt egy alapvetően árvízvédelmi beruházás után). A folyószabályozások során a tervezők rendkívüli bátorságot (vagy vakmerőséget?) mutattak: több helyen egész folyószakaszokat, sőt, torkolatokat helyeztek át, így többek között a Maros, ami korábban Szeged alatt egyesült a Tiszával, a szabályozások után a város felett torkollott a szőke folyóba. A szabályozás káros hatásai már pár évvel később nyilvánvalóvá váltak. Az 1908-ban, majd 1937-ben indított ütemek már tulajdonképpen ezeket kívánták kiküszöbölni: már ekkor érezhető volt a természeti környezet pusztulása, a csatlakozó területek kiszáradása, a folyó sebesebbé válásával a hordalékviszonyok, az élővilág átalakulása.

Mártély, Holt-Tisza. (Kép forrása)

A szabályozások legkárosabb hatása a holtágak – nevükhöz illően – lassú halálra ítélése volt. A tulajdonképpen tavakká váló víztestek folyamatos feliszapolódása, feltöltődése volt megfigyelhető, a főág és a holtág között természetes úton csak bizonyos vízszint felett történik áramlás. A holtágakat sokszor fel is töltötték, hogy a helyén mezőgazdasági termelést folytathassanak, vagy – ahogy a Gyálai-holtág esetében is – szennyvízcsatornának használták, lakossági és ipari vízzel is szennyezve azt.

A holtág valóban nem túl gusztusos állapota a víz leeresztése után, 2019-ben. (Kép forrása)

A Gyálai-holtág állapota már évtizedek óta zavarta a helyieket (bár hozzá kell tenni, hogy a jelentős mennyiségű hulladékot, használt akkumulátort valószínűleg nem távoli vidékekről hordták a vízhez). A víz sokszor bűzös is volt, ráadásul a vízkormányzó műtárgyak rossz állapota miatt alig érintkezett az élő Tiszával, így szinte teljesen megszűnt a természetes vízmozgás. Hosszú tervezés és 600 minta bevizsgálása után két szakaszban végeztette el a munkákat az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság. A több mint 18 kilométer hosszú holtág egyik szakaszán szennyezett, veszélyes anyegokkal teli iszapot kellett kezelni. A másik kezelt szakaszon csupán „sima” iszapot kellett kotorni és természetesen teljes hosszban a medret is rendezték.

A munkák során hatalmas mennyiségű iszapot kotortak ki a leeresztett mederből. (Kép forrása)

A felújítás során hatalmas mennyiségű iszapot kotortak ki, illetve kezeltek: 13 000 köbméter szennyezett iszapot szállítottak veszélyeshulladék-kezelőbe, további 60 000 köbmétert pedig helyben kezeltek biológiai módszerekkel, baktériumokkal megtisztítva a szennyező anyagoktól. Így az eddigi 40 cm-es átlagos vízmélység 1,4 méterre nőtt.

Vízátemelés az egyik szakaszból. (Kép forrása)

A kotrásokkal párhuzamosan futó projektben helyreállították a vízkormányzó műveket, zsilipeket, így a korábban három részre tagolt holtág újra összeköttetett, és egyben az élő-Tiszával is helyreállt a kapcsolat. Így újra van áramló, friss víz a holtágban, aminek jelentőségét nem is kell különösen magyarázni. A beruházás teljes összege 4,5 milliárd forint volt.

Képek a helyreállítási munkákról. (Kép forrása)

A folyószabályozásokat hazánkban és külföldön is egyre többen értékelik át, a korábbi szempontok (a víz minél gyorsabb levezetése, a lehető legtöbb terület mezőgazdasági hasznosítása) helyett már mások a prioritások. Sokkal fontosabbá vált a csökkenő, illetve egyenlőtlen eloszlású csapadék helyben tartása, az ökológiai változatosság, a természetközeli állapot visszaállítása. A már korábban bemutatott renaturalizáció, vagyis visszatermészetesítés megelőző lépése az egykor elvágott, és a találó névvel holtág nevet kapott víztestek rehabilitációja, felújítása. Ezért is fontos, hogy most hazánk egyik leghosszabb holtága újulhatott meg. Biztató kezdő lépés ez a nagyobb táj-visszalakítási munkák előtt.

A holtág tavaly felújított szakaszát már visszavette a természet. (Kép forrása)

Kiemelt kép: Mártély, Holt-Tisza. (Kép forrása)

Ajánljuk még