A szabadságharc novemberi leverése után a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa nevében három törvényerejű rendelet látott napvilágot, ezek a büntetőeljárás egyszerűsítését, a statáriális vagy rögtönbíráskodás bevezetését, valamint a gyorsított eljárást tették lehetővé a bíróságok számára – olvasható az Alaptörvény blogon.

A rendes bíróságok mellett ekkorra kiépült a kádári megtorlás jogi-intézményi gépezete, így a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa, valamint a megyei, fővárosi bíróságok mellett megszervezett népbírósági tanácsok, saját bíráikkal és ülnökeikkel (köztük voltak a vérbírák). A testületek felállítását az 1957. évi 25. számú törvényerejű rendelet (tvr.), valamint az 1957. évi 34. tvr. biztosítja, az eljárásjogi és intézményi szintet egyaránt.

A kor jogi normáitól is eltérően a népbírósági eljárásoknál eltörölték a súlyosítási tilalmat, vagyis a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa – még ha a vádlott terhére az ügyész nem is jelentett be fellebbezést – akkor is szigorúbb büntetést szabhatott ki, ha csak a vádlott vagy védője folyamodott enyhítésért.

Zinner Tibor történész szerint az 1957. évi 34. tvr. (sőt már az 1957. évi 4. tvr.) alapján halálra lehetett ítélni a 16. életévüket betöltött fiatalokat, ugyanis a rendelet kivételes büntetésként (ha más törvény ezt írta elő büntetési szankcióként) mégis megengedte a legsúlyosabb büntetési forma alkalmazását. A törvényerejű rendeletben hivatkozott BHÖ (a Büntető Anyagi Jogszabályok Hatályos Összeállítása) már 1952-től lehetővé tette 16 év felettiek halálra ítélését, rendelkezésében a népi demokratikus rend elleni szervezkedés esetére való kiterjesztéssel.

A szabadságharc idején mindössze tizenöt és fél éves forradalmár, Mansfeld Péter kivégzésével sem a fiatalember 18. születésnapját kívánta megvárni a hatalom – amint azt a közhiedelem tartja –, hanem a halálbüntetése végrehajtását igen cinikus módon a Tanácsköztársaság 40. évfordulójára, 1959. március 21-ére időzítették.

Az 1956-os forradalom leverését követő, kivégzéssel zárult 126 megtorló perben 231 halálos ítéletet hajtottak végre, de ezekben a perekben további hatszáz vádlottat is eljárás alá vontak. A vádlottak tehát vagy börtönbe kerültek, vagy súlyosabb esetben kivégzőosztag elé kerülve golyó által (vagy akasztófán) vesztették életüket, és az életben maradtak hátralévő életét is alapjaiban határozta meg a kegyetlen meghurcoltatás. Az elmúlt évtizedek történészi kutatásai alapján több mint ezerre tehető azon politikai nyomozók, ügyészek, hivatásos és kiválasztott laikus bírók (ülnökök és népbírók) száma, akik fontos szerephez jutottak az eljárásokban, sőt a megtorló „igazságszolgáltatás” később politikai szellemében – de a törvénykezés személyi állományának szintjén is – végigkísérte a rendszert. Összesen 750 nyomozóról, 166 ügyészről, 60 tanácsvezető bíróról, 207 népbíróról, népi ülnökről tudunk biztosan, akik az 1956 utáni megtorló eljárásokban részt vettek, állásukat sokszor egészen az 1980-as évekig megőrizve.

Nezvál Ferenc – 1957 és 1966 között igazságügyi miniszter – 1958-ig összesen 10 ezer elítéltről tett említést. Az 1958-tól a miniszterelnöki tisztséget betöltő Münnich Ferenc, aki részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség megszervezésében is, 25-26 ezer ilyen személyről tudott.

Nezvál szerint 259 halálos ítéletet hajtottak végre, de például Szakolczai Attila történész 229 kivégzett nevét tudta azonosítani a rendszerváltozás után.

Zinner Tibor 2016-os számításai alapján állam elleni bűncselekmények miatt közel tízezer személyt ítéltek el 1956-ot követően. Magyarországon 1956 és 1966 között 473 embert ítéltek halálbüntetésre, közülük 373 személyen végre is hajtották a büntetést. Ebben a számban benne van (Zinner szerint) összesen 225, a forradalommal kapcsolatos perek nyomán kivégzett személy is, amely számarány jól mutatja a kádári megtorlógépezet kirívó szigorát.

Bár amnesztiával a politikai okok miatt börtönre ítéltek egy részét kiengedték 1963-ban, később többeknél megállapították, hogy az amnesztia „tévedésből” történt, és többeket visszavittek a büntetésük idejének letöltésére.

A nem csupán pszichológiai nyomás fenntartása a megtorlási büntetőeljárások kapcsán egészen 1966-ig fennmaradt, így Zinner szerint indokolt 1956 után tíz évet is számolni az amnesztia érvényesítéséig. Sőt egészen 1970-ig várni kellett, amire az utolsó elítéltek – közöttük Wittner Mária is – szabadulhattak.

Tóth Ilona orvostanhallgató (a forradalom alatt a XIV. kerület Cházár András utcai kórház felelős vezető orvosa) bűnjellel a kezében vallomást tesz a Fővárosi Bíróságon. A vád szerint Tóth és társai az 1956-os forradalom során megöltek egy ávósnak vélt férfit, Kollár István rakodómunkást. A bíróság ezt a pert egyesítette az “Élünk” című illegális folyóirat kiadásával gyanúsított Obersovszky Gyula és társa, Gáli József ügyével. Tóth Ilonán a halálos ítéletet 1957. június 28-án végrehajtották, Obersovszky halálos ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták. (MTI Fotó: Vigovszki Ferenc)

1989. június 16-án Nagy Imre néhai, kivégzett miniszterelnököt és mártírtársait ünnepélyesen újratemették Budapesten; a kegyeleti esemény a fokozatosan erősödő rendszerellenzék fontos demonstrációjává is vált. A Hősök terén több százezer polgár hallgattaa szónoklatokat. Három héttel később,1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa – a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán – Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában felmentette őket (ugyanezen a napon halt meg Kádár János). A forradalom 33. évfordulóján, 1989. október 23-án kiáltották ki a köztársaságot a Kossuth téren, később a kettős évfordulót az 1990. évi XXVIII. törvény iktatta be a nemzeti ünnepek sorába.

Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény (az első semmiségi törvény) a semmisség megállapítása mellett, a politika- és államellenes cselekmények miatt annak idején meghurcolt személyek esetében kilátásba helyezte például a társadalombiztosítási helyzetük rendezését. Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény többek között az 1956 után megtorlásokban érintettekre is vonatkozott. Ugyanakkor a köztörvényes vádak miatt elítélt ’56-osok esetében csak a 2000. évi CXXX. törvény (az 1957-ben kivégzett 24 éves medikusról elnevezett Lex Tóth Ilona) tette lehetővé a semmisség megállapítását, kárpótlás nélkül.

A nemzeti emlékezet, kötelesség – a semmisségi és kárpótlási kérdések méltányos rendezése – kapcsán itt most mindazon honfitársainkról beszélünk, akik – az első semmisségi törvény bevezetőjének szavai szerint – az 1956-os nemzeti tragédia során hazánk társadalmi átalakulása és függetlensége érdekében felléptek. Az általuk meghozott áldozat is hozzájárult ahhoz, hogy 1990-től Magyarország is megindulhatott a polgári típusú demokratikus, joguralmon alapuló berendezkedések fejlődésének útján.

Kiemelt képen: Tóth Ilona orvostanhallgató (a forradalom alatt a XIV. kerület Cházár András utcai kórház vezető orvosa) bűnjellel a kezében vallomást tesz a Fővárosi Bíróságon. A vád szerint Tóth és társai az 1956-os forradalom során megöltek egy ávósnak vélt férfit, Kollár István rakodómunkást. (MTI Fotó: Vigovszki Ferenc)