logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Győzhetett-e volna 1956?

Vajon győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? Megvalósulhattak volna-e az alapvető követelések, s a szovjetek békén hagytak volna-e minket? – ezeket a kérdéseket járta körül legújabb írásában Máthé Áron történész a Huszárvágás blogon.

1956-os forradalmunk leverése november 4-én kezdődött meg. Itt meg kell jegyeznünk, hogy téves az a megítélés, miszerint ’56-ban összesen csak két hétig tartott volna a szabadság, október 23-tól november 4-ig. Nem: a forradalom és a szabadságharc második szakasza november 4-től november 10-ig, legkésőbb 12-ig tartott. Ez volt a fegyveres honvédelem időszaka. Ezután következett a harmadik szakasz: a passzív ellenállás szakasza, amikor a küzdelem fő motorját a munkástanácsok jelentették. Ez a szakasz a decemberi sortüzekkel zárul, bár itt is az utóvéd-küzdelmek januárig eltartanak.

Szovjet páncélos oszlop Budapesten

Kádár november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, vagyis az 1917-es bolsevik puccs ünnepén érkezik meg az Országházba, szovjet páncélozott harcjárműben utazva. Ettől kezdve január végéig a „kettős hatalom” időszaka van, vagyis névleges Kádár „Munkás-Paraszt Forradalmi Kormánya” az úr, a valóságban pedig a munkástanácsok jelentik a fő szervezőerőt. Ne felejtsük el: a gyárőrségeknél fegyver van. Annyiban is „kettős hatalomról” beszélhetünk, hogy az egyik kommunista vezetéssel – Kádárékkal – szemben a jugoszláv követségre menekült (illetve odacsalt) Nagy Imre-féle kör önmagát tekinti a hatalom legitim birtokosának. Harmadrészt, a restaurálódó kommunista diktatúrán belül is van egy kettősség, hiszen az „ultrák”, vagyis a legkeményebb ávósok és kommunisták még nem fogadják el Kádárt, és például a Szabad Nép utódlapja, a Népszabadság mellett november 6-tól egy néhány szám erejéig még a Szabad Népet magát is újraindították Szolnokon, amely város a szovjet csapatok műveleti központja volt. Végül „kettős hatalomként” kell értelmeznünk azt a jelenséget is, hogy számos helyen az egyébként kommunista káderekből álló rendőrség nem volt hajlandó együttműködni a „karhatalom” formájában újjászerveződő, sokszor a szovjetek segédcsapataiként visszatérő ávósokkal, és nem támogatta tevékenységüket.

Mindezek előrebocsátása mellett kell feltennünk a kérdést: győzhetett volna-e a magyar forradalom?

A november 4-én hajnalban meginduló szovjet támadás után erre a kérdésre majdnem 100 százalékos „nemmel” kell válaszolnunk. Ha egyszer a szovjetek nekidurálták magukat, akkor már nem volt megállás. Magyarországon már nemcsak arról volt szó, hogy a pártvezetés nem tudta kézben tartani az eseményeket – sem leverni nem sikerült a forradalmat, sem pedig az élére állni – hanem egyenesen arról, hogy szétesett a kommunista párt s az újjászervezés eredményei még nem mutatkozhattak meg. Kádár János november 1-én rádióbeszédében az alábbiak hangzottak el: „E súlyos órákban azok a kommunisták, akik eddig is harcot vívtak a Rákosi-önkényuralommal, számtalan igaz hazafi és szocialista óhajának megfelelően elhatározták, hogy új pártot alapítanak. Az új párt egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel! Védi és védeni fogja a Magyar Köztársaság vívmányait.” Ez lényegében egy pártfeloszlatással ért föl. Ráadásul Kádár nem Népköztársaságot, hanem a megelőző Köztársaságot említette, ami akár egy újabb lépést jelenthetett volna hátrafelé. Ugyanezen a napon Nagy Imre is rádiószózatban fordult a magyar nemzethez: „A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép, a függetlenség és egyenjogúság alapján az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével.”

Semlegesség??? Immár nemcsak belpolitikai – t.i. az, hogy a kommunista párt hatalma a semmibe foszlott – hanem külpolitikai, sőt, világpolitikai szempontból is elengedhetetlennek tűnt a szovjetek szemében a kezükből kicsúszott Magyarország visszafoglalása. S talán ez még többet nyomott a latban. Gerő Ernő már október közepén figyelmeztette Andropov szovjet nagykövetet: ha Nagy Imre az ország élére kerül, Magyarország kevésbé lesz szocialista, mint az amúgy is különutas Jugoszlávia. Nincs okunk abban sem kételkedni, hogy Nagy Imre bár a kommunista párt hatalmát meg akarta volna őrizni, de 1956 előtti (persze csak szűk körben ismert) írásai alapján tényleg elkezdett hinni a semlegességben. Igaz, ez valószínűleg szovjetbarát semlegesség lett volna… Ez azonban nem nyugtathatta meg Hruscsovékat, és újabb okot adott nekik a beavatkozásra. Hruscsovék nemrég maffiafilmbe illő módszerekkel tették el az útból (és láb alól is) Bériját. Hiszen Bérijánál is felmerült a gyanú, hogy esetleg egy semleges Németországot csinál, vagy hogy kivonja a megszálló erőket a közép-európai csatlós államokból, valamiféle szovjet méretre szabott Marshall-segélyért cserébe. Igaz, ez Hruscsovéknál is felmerült az 1955-ös genfi tárgyalásokon, s így Hruscsov és támogatói bizonyára nem akarták, hogy most, egy birodalmi léptékű bukás esetén, valaki más (esetleg Molotov) most őket vitesse el, hasonló Bérija puccsszerű eltávolításához és kivégzéséhez. Ráadásul a nagyhatalmi logika szerint valószínűleg igaza volt Hruscsovnak, amikor a döntő 31-i ülésen azt mondta: ha kivonják a csapatokat Magyarországról „…ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel és támadásba lendülnének. … Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is.” (t.i. ezekben a napokban vonták az Egyiptomban szolgáló szovjet katonai tanácsadókat). A szuezi kaland is gyöngítette a magyar esélyeket – a brit és a francia diplomácia pedig éppen a magyar forradalomból akart hasznot húzni, hogy elterelje a figyelmet a szuezi kalandjukról. Még akkor is igaza lehetett Hrucsovnak, ha tudjuk: az elhíresült amerikai üzenet, miszerint nem tekintik potenciális szövetségesüknek Magyarországot, valószínűleg nem arra utalt, hogy szabad kezet kapnak Hruscsovék, hanem arra, hogy nem kell beavatkozniuk a szovjeteknek, hiszen ha kivonulnak, akkor nem fognak az amerikaik bevonulni. De ha a teljes üzenetet nézzük, azért a kép nem teljesen egyértelmű: „az Egyesült Államokat, amikor szót emel a csatlós országok függetlenségéért, nem hátsó szándékok vezérlik. Legfőbb vágyunk, hogy ezek a népek, melyektől saját nemzetünk fiainak oly jelentős része származik, visszakaphassák szuverén jogaikat és szabadon választhassák meg kormányaikat. Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek. Barátainknak és egy új és baráti és immáron nem megosztott Európa részeinek tekintjük őket. Biztosak vagyunk abban, hogy függetlenségük, amennyiben hamarosan elismertetik, jelentős mértékben hozzájárul majd Európa mindkét felén, Nyugaton és Keleten a béke megszilárdításához”. Ez szovjet értelmezés szerint akár fenyegetést is jelenthetett.

Ami pedig a fegyveres összecsapás esélyeit illeti, a szovjetekkel szembeni alárendeltségre szoktatott hadsereg hazaáruló főtisztjei és tábornokai nemcsak a fegyveres ellenállás előkészítésének szabotálást végezték el, de meg is tiltották az ellenállást. Csakhogy a forradalom abszurditásai közé tartozott, hogy éppen a szovjeteknek a Néphadsereg alakulataival szemben tanúsított brutális viselkedése erősítette meg a forradalom táborát, nem utolsósorban a hadsereg soraiban – mégpedig november 4. után. Ahogyan Münnich Ferenc mondta a magyar kommunista karhatalom szervezéséről folytatott vitában: „Tény, hogy 7000 tiszt van Budapesten, de ha holnap felfegyverzünk ezek közül 5000-et, nem biztos, hogy megmarad a rendszer.

Az eredetileg feltett kérdésre (győzhetett-e volna a magyar forradalom november 4-e után) így mégsem tudunk 100%-os „nemmel” felelni. Válasszuk tehát ketté a kérdést! Pontosabban, két „mi lett volna, ha…” kérdést kell feltennünk.

Az első így hangzik: Mi lett volna, ha október 31-én nem születik meg a döntés a Kremlben a szovjet beavatkozásról? És a második: mi lett volna, ha november 4-e után sikerül megakadályozni a kommunista diktatúra teljes helyreállítását, és valamiféle kompromisszumra rávenni a szovjeteket?

A két kérdés egyébként annyiban összekapcsolódik, hogy azt is feltételezhetjük, hogy ha október 31-én nem születik meg a döntés, akkor jó eséllyel kicsit később akár még visszatérhettek volna a kérdésre Hruscsovék, s a fejlemények tükrében dönthettek volna úgy november közepén – mondjuk a Mikojan által javasolt két hetes türelmi időt bevárva – hogy akkor indítják meg a Forgószél hadműveletet a magyarországi „rend helyreállítására”.

A „Döntés a Kremlben” című kötetben ezt olvashatjuk: „A magyar forradalomról szóló vita alapján két lehetséges következtetés vonható le. Az egyik szerint ebben a politikában eleve benne rejlett az erőszakos megoldás, ami ráadásul bizonyos határok túllépése esetén (ahogyan Magyarországon megtörtént, Lengyelországban viszont nem) okvetlenül bekövetkezik. A másik szerint viszont – s kétségtelenül a feljegyzések sokkal inkább ezt erősítik – a lehetőségek nyitottabbak, a vezetés jóval zavartabb, megosztottabb, egyes képviselői, mindenekelőtt Hruscsov “kétlelkűbbek” voltak, mint azt sokan hitték. Miért? A magyar forradalom “jelensége” mindenekelőtt új kihívást jelentett, egy olyan helyzetet, amelyre nem léteztek előre kidolgozott “forgatókönyvek”, azokat menet közben kellett kitalálni. A posztsztálini szovjet rendszer lehetőséget biztosított csoportképződésekre a vezetésben, ami vitákat indukált, egy-egy döntés premisszái sokszínűbbé és kimondhatóvá, esetenként képviselhetővé váltak. A desztálinizációs folyamat kételyt, bizonytalanságot, revízióra való hajlamot gerjesztett a vezetésben, s ez kihatott a külpolitikára is. Ebben az értelmezésben nem csupán a bevált előfeltevéseket alkalmazták Magyarországra, hanem a magyar események is formálták a szovjetek előfeltevéseit. Elég bizonytalanul, de felsorakozott egy “liberális” tábor, amely ugyan nem fogadta el a forradalom követeléseit, de viszonylag önálló szubjektumokként próbálta kezelni a szövetséges országokat. Ez az áramlat 1956. október 31-én súlyos vereséget szenvedett.”

Mindehhez tegyük hozzá, hogy amikor október 31-én Mikojan visszaérkezik Budapestről Moszkvába, hogy beszámoljon fő elvtársainak a Magyarországon tapasztaltakról és az elvégzett munkáról, kétségbeesve tapasztalta, hogy a békés, politikai kibontakozásra irányuló fáradozásai hiábavalóak voltak, hiszen már döntöttek a fegyveres megoldásról. Mikojan ekkor még öngyilkossággal is fenyegetőzött! A kedvéért másnapra, 1-re újra összehívták az Elnökséget, de Hruscsov már nem volt jelen, mivel nagy körutazásra indult – a lengyel, a román és a jugoszláv pártvezetéssel akart egyeztetni a magyar forradalom leveréséről. Mikoján még megpróbált időt kérni (10-15 napot) Nagy Imrének, de a határt ő is meghúzta: „Magyarországot nem szabad kiengedni a mi táborunkból.”

Ebben a keretrendszerben kell tehát a “mi lett volna, ha” kérdéseiket feltenni.

Ajánljuk még