Ki volt Kossuth? Sokáig méltatlanul elfeledve, a kommunisták történetírásában kisajátítva, meghamisítva hányódott az emlékezete. Pedig nem kevesebb az életműve, mint a modern magyar nemzet alapjainak lefektetése – olvasható a Huszárvágás Blogon.
Annak a felismerése, hogy a beköszöntő új korszakban egy nemzet ereje elsősorban politikai erejében rejlik. S ez a politikai erő máson, mint a népnek a politikai közösségben való megszervezésén nem alapulhat.
Értelemszerűen 1867 után s kiköpni, se lenyelni nem tudták a még élő legendát. Emlékét megpróbálták kiforgatni az 1918-as összeomlást kihasználó, s azt elmélyítő baloldali erők. Kossuth-tal és örökségével a két világháború között is csínján bántak, de 1927-től ünnep lett március 15-e. És ugyan a 48-as a honvédzászlók visszatérte a Szovjetunióból 1941-ben nagy esemény volt, de ez nem annyira Kossuthnak, mint a kétségbeesésében akár a Szovjetunióban is külső támaszt kereső magyar függetlenségi politikának volt köszönhető. A második világháború után a kommunisták „haladás”-elméletükbe mint a kommunista „forradalmak” előfutárát igyekeztek Kossuthot ábrázolni, s alaposan egybeszőtték alakját az „antifasizmusnak” nevezett szovjetbarátsággal és németellenességgel.
Előbbire azt mondták, hogy lám-lám, hiszen Kossuthék is a cárizmus elnyomásától szenvedtek! Utóbbi pedig kitűnően hasznosítható volt a második világháború utáni helyzetben. 1848 századik évfordulóján maga Vorosilov marsall emelte az ünnepségsorozat fényét, de 1951-től újra kidobták az ünnepeink közül. Nem véletlenül írta a Hétfői Hírlap 1956. október 29-én „Kossuth-címer, déli harangszó, március 15.: jelképei ezek a nemzeti létében megújhodó magyar nemzetnek.”
A kádárizmus csendes bugyraiban azután Kossuthot szembeállították Deákkal: lám-lám, az utóbbi nem hepciáskodott, nem magyarkodott, szépen okosan megkötötte a kompromisszumot, és modernizálta az országot! A rendszerváltás után pedig a „liberalizmusra” hivatkozva az SZDSZ próbálta Kossuth emlékét magáévá tenni, miközben nyilvánvaló volt, hogy az SZDSZ-féle radikális baloldali szélsőliberalizmus és Kossuthék egykori nemzeti szabadelvűsége olyan messzire esik egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Értelmiségünk sem tudott mit kezdeni Kossuth-tal. Tulajdonképpen illett kicsit Kossuth-ellenesnek lenni. Illett a Széchenyi-Kossuth vitában Széchenyi mellé állni, s illett a Kossuth-Görgey perpatvarban Görgeyt támogatni. Hiszen Görgey a marxista történetírásban olyan reakciós figura lett, s ez az egyébként is alaptalan vádaknak (árulás) egészen új távlatokat adott. Széchenyi pedig a maga arisztokratikus módján afféle „európai igazikonzervatívnak” rémlett (bár nem volt az), és mindenféle populizmus, nép-izgatás ellenfelének tűnt.
Széchenyi zsenijét nem vitatva, s Görgey igazságát az inkriminált ügyben messzemenőkig pártolva, azért lássuk mégis egyszer Kossuth igazát is! Következzen néhány idézet Kossuthtól.
1. A modern politika alapvetése, vagyis a politikai közösség bizalmának elnyerése, s a döntésekhez a politikai közösség támogatásának megszerzése – a politikai közösség ellenében nem lehet kormányozni. „A nép, tévedjen bár itéletében, de itél; s azért a kevélység legnagyobb tévedésének hinném, ha valaki a nép itéletével nem-gondolást affectálna; – ellenben bölcsességnek tartom azon igyekezni, hogy mit egyes értelmes ember, becsületes szándokkal a közre nézve jónak hiszen, az a közönség helyeslésétől megnyerje; mert – alkotmányos országban, az alkotmányos nép akaratja nélkül, azt még csak nem is boldogíthatjuk. … mi sohasem mondánk jónak, igaznak valamit csak azért, mert a közvélemény mellette nyilatkozott; hanem mindig örültünk, s nagy nyereségnek, sőt a siker nélkülözhetetlen föltételének ismertük, ha okunk volt hinni, hogy azt, a minek jóságát, igazságát, tanácsosságát okokkal bebizonyítani képesek valánk, a közvélemény is helyesli. – Ily értelemben szoktunk hivatkozni a közvéleményre, népigényre, nemzetre stb., – másban soha sem; s a ki ezeket ily értelemben is megveti, azt nem tudjuk, mit akar, hacsak autocrator [önkényúr] lenni nem akar. […] ha azt kérdi [Széchenyi] a nemes gróf: »nem bízunk-e hazánk kifejtését illetőleg magunkban többet, mint a népben?« határozottan azt mondjuk: hogy »NEM«, mert a nép nélkülünk igen el-lehet; de nem csak mi, hanem a nemes gróf sem képes a közügyekben mozdítást tenni, ha a közvélemény vele egyet nem ért. […] Mindenki csak annyiban valaki a honban, a mennyiben a népnek tagja; – mert a nép nem abstract fogalom, hanem egyének aggregatuma, oly összeg, melybe a nemes gróf is tartozik.” (Pesti Hírlap, 1843. február 2.)
2. Egy ország szuverenitásának alapja az önálló pénzügy: „Nekünk a magyar státusjövedelmek és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar fináncminisztériumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végetlen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős fináncminisztériumunk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségeiről, kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondolkodhatunk, s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuációk ellen biztosságba helyezhetjük.” (Kossuth beszéde az országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről és az uralkodó elé terjesztendő feliratról, Pozsony, 1848. március 3.)
3. Az államok szuverenitásának egyik kifejeződése, hogy nem szólnak bele más államok belügyeibe. „Méltóztassanak a tekintetes rendek a francia háborúk idejére visszaemlékezni; mi közünk volt nekünk, magyaroknak a francia nemzet belügyeivel? Országgyűlésünk együtt volt 1790-ben, de figyelmét az internacionális politikára ki nem terjeszté, s mivolt a következés? Az, hogy a nélkülönk, de rovásunkra elkövetett hibának átka huszonöt nehéz év temérdek áldozatjával súlyosodott szegény hazánkra.” (Országgyűlési beszéd, Pozsony, 1848. március 3.) „Amint minden nemzettől a világon megkövetelem a magyar irányában azt, hogy beldolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar.” (Beszéd a képviselőházban, Pest-Buda, 1848. július 11.)
4. Egy-egy állam szuverenitását nem fogják helyette külső szövetségesei megvédeni. „Uraim, hol és kiben keresik az országnak biztosítékát. Külszövetségekben talán? Nem kicsinylem a külszövetségek fontosságát, sőt azt vélem, hogy kötelességeit mulasztaná a minisztérium, ha e tekintetben is mindent nem tenne, amit a nemzet biztosítása megkíván. […] Hivatalba lépésünk első percében mindjárt a minisztérium az angol hatalommal érintkezésbe bocsátkozott, […] őt felvilágosítván arról, hogy urunk-királyunkkal tökéletesen egy téren állunk, s felvilágosítottuk azon érdekekre nézve, melyek köztünk és közte, ha lefelé tekintünk a Dunán, közösek. És az angol hatalom részéről erre oly választ nyerénk, aminőt azon nemzetnek liberális gondolkozásától s egyszersmind a maga érdekeit józanon felfogni tudó politikájától reménylheténk. Azonban arról meg lehetünk győződve, hogy az angol ott és annyira s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkívánni. […] Én a francia nemzet iránt, mint a szabadság személyesítője iránt az óvilágban, legnagyobb rokonszenvvel viseltetem, de éltemet az ő oltalmazásától vagy szövetségétől föltételezve látni nem akarom. […] A francia szimpátiákra támaszkodhatni Lengyelország is csak szimpátiára támaszkodott, a szimpátia megvolt, de Lengyelország nincs többé.” (Beszéd a képviselőházban, Pest-Buda, 1848. július 11.)
5. És végül, a legfontosabb. Ahogyan az ősi mondás tartja: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.”: „Ezek együttvéve képezik azt, minélfogva mondanom kell, hogy a nemzet veszélyben van, vagyis inkább veszélyben lesz, ha a nemzet magát el nem határozta élni. A veszély nagy, vagyis inkább nagy lehet, ha elhárítására nem készülünk, mert minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolítása. […] Felhívom önöket ezen határozatra: mondják ki önök azt, hogy azon rendkívüli körülményeket, melyeknél fogva e hongyűlés rendkívülileg is összehívatott, méltó tekintetbe vevék; a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, és hogy e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbé is sérthetné, egyáltalában el nem fogad (erélyes közfelkiáltások: Úgy van!); hanem minden méltányos kívánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet – vagy visszaverhesse a harcot, ha kell –, felhatalmazza a kormányt arra, hogy a szükséghez képest 200 000 fegyverest állíthasson, vagyis a jelen diszponzibilis haderőt 200 000-re emelhesse, s ezen első percben 40 000 embert mindjárt kiállíthasson, és a többit aszerint s úgy, mint a szükség fogja kívánni.” (Kossuth beszéde a képviselőházban, Pest-Buda, 1848. július 11.)