A múlt század utolsó évtizedeinek két kommunista kulcsfigurája, a kínai Teng Hsziao-ping és a szovjet Mihail Szergejevics Gorbacsov, egymás funkcionális megfelelői – írja Galló Béla a Mozgástér Blogon.

Generációs különbséggel, ám mindketten reformerként kezdik, de míg a fiatalabb Gorbacsov benne is ragad ebben a státusban, az idősebb Teng megérti: a kommunizmust megreformálni lehetetlenség, diktatórikus kapitalizmusként azonban kiválóan működtethető. Gorbacsov az Eszmét, Teng a diktatúrát látja a kommunizmus lényegének.

Teng könyörtelenül tiporja el a demokráciát követelő Tienanmen téri diákokat, és egy erős Kínát hagy utódaira, a jó ember „Gorbi” meg – Nyugaton mindmáig így nevezik – „nem tudja, de teszi” alapon bő fél évtized alatt eltünteti előbb a szovjet birodalmat, majd a Szovjetuniót. Pedig a napokban elhunyt Mihail Szergejevics addig egészen jó politikusnak bizonyul, amíg Nagyfőnök nem lesz belőle.

Ígéretes vidéki káderként lépeget az uborkafán előre, hogy aztán Brezsnyev, Andropov, Csernyenkó koporsó-stafétáját megszakítva 1985 márciusában, Gromikó támogatásával, kerüljön a Párt élére, s mentse, ami a Kreml addigra már rohamosan romló világ-renoméjából még egyáltalán menthető.

Őszintén hisz az eredeti lenini útban, amelyről anno persze maga Lenin sem tudja, hová is vezet…, de Gorbacsov úgy érzi, ő tudja, és képes a lenini jó irányt – annyi eltékozolt év után – megvilágítani.

„Gorbi” a példakép könyörtelen habitusa nélkül vág bele a reformizmus kalandjába, ami eleve fából vaskarika. Erőszak nélkül ugyanis nincsen lenini út, a reform-erőszak pedig, mi más volna, mint a forradalom lánykori neve? Vagy-vagy, nincs harmadik verzió.

A káder-uborkafa alsó grádicsait koptatva Gorbacsovnak még lehetnek reform-illúziói, de a csúcsra érve ez már politikai hiba. Tudnia kellene, hogy a lenini élcsapat mindenkori kemény magja nem fogékony a reformokra, a szovjet temetők, többek közt, a reformerek hulláival vannak tele. Vagy ha tudja (s nyilván tudja, hiszen okos ember), akkor miért nem erősebb és határozottabb? A glasznoszty, az uszkorenyije és a peresztrojka szükséges lépések, de egyúttal a keményvonalasok gyanakvását erősítik. Gorbacsov mégsem kockáztat, nem töri meg őket, inkább vállalt feladatának teljesíthetetlen feltételei közt őrlődik, s nem forgatván Machiavellit, kitűzött céljaihoz képest végül is rossz politikusnak bizonyul.

A nép egy része szereti, amit mond, de egyre kevésbé szereti az erőtlen Gorbacsovot. A reformer jót akarna, ám súlyosan téved: túlbecsüli a szovjet identitás kohéziós erejét, alábecsüli a nemzeti tényezőket, felemás működése nem a megújuláshoz, ellenkezőleg, a szovjet összeomláshoz vezet. A világ hiába tapsol neki, nyilvánvalóan személyes kudarc ez. Akkor is az, ha utolsó interjúinak egyikében Gorbacsov, sikeresnek értékelve magát, a Nyugatot hibáztatja: „a Nyugat a Szovjetunió megszűnése után eldöntötte, hogy a zavarosban fog halászni (…) a világ egésze számára az átalakulás, a peresztrojka még előttünk áll.”

Persze, persze… Csakhogy Gorbacsov konkrét története, nem úgy, mint Tengé, mégiscsak azt példázza: a reformkommunistáknak csupán az sikerülhet, amit maguk sem akarnak.

Kettejük párhuzamos életrajzának mérlege ily módon elég egyértelmű: Gorbacsov műve halott, Tengé pedig – bármit gondoljunk is róla – él és virul.

(Fotó: MTI / Soós Lajos)