A fák ültetése, gondozása ősidők óta része az emberi kultúrának (maga a „kultúra” szó is növénytermesztést jelent). Egy korábbi posztban már bemutattuk a történelmi Magyarország jellegzetes, történeti értékű fásításait, a Milleniumi-erdőket, a hősök ligeteit, vagy az olimpiai tölgyeket, az alábbiakban az egyes nevezetes fákat mutatjuk be a fővároson kívül. Budapest nevezetes fáival ősszel jelentkező vlog-epizódunkban foglalkozunk majd.

A keszthelyi páfrányfenyő őszi pompájában. (Fotó: Architextúra blog)

Keszthely, páfrányfenyő

A keszthelyi páfrányfenyő Klösz György 1895 körüli felvételén. (Fotó: Architextúra blog – forrás)

A keszthelyi kastély könyvtárszárnya melletti páfrányfenyőt (közismertebb nevén gingkót) 1799-ben ültette el Festetics György a Kitaibel Pál által adott magvak egyikéből. A páfrányfenyő ekkoriban került Európába és nagy népszerűségre tett szert. Nem nő túl gyorsan, a Klösz György által készített fényképen „csupán” száz éves. Ellenben rendkívül ellenálló és megdöbbentően sokáig él, a keszthelyi példány szinte még csemete korú. Ennek fő oka, hogy a faj egy “élő kövület”, rokonai 270 millió éve fejlődtek ki, viszont a jégkorszakot csak a páfrányfenyő vészelte át, néhány eldugott kínai völgyben. Ennek megfelelően kórokozói és kártevői sincsenek, hiszen azok is elpusztultak az évmilliók során. Az összenőtt tűlevelű fafaj lombozata ősszel csodálatos sárgára színeződik, majd lehullik – Keszthelyen immár 222. alkalommal.

A hédervári Árpád-tölgy

Az „ország legidősebb” élőlénye. (Fotó: Architextúra blog – forrás)

A szigetközi falu temploma előtt álló kocsányos tölgyet a helyi hagyomány a honfoglaláshoz és Árpádhoz köti. Állítólag a fejedelem lovának kötőfékje máig látható nyomot hagyott a fa hatalmas törzsén. A legendát hosszú ideig csak a szokásos kétkedéssel vették át az útikönyvek, viszont a közelmúltban kiderült, hogy a fa valóban nagyjából 800 éves lehet, vagyis, ha maga a fejedelem nem is, dinasztiájának tagjai már láthatták a tölgyet. A fa életben tartása a magyar faápolás egyik bravúros esete: 2007-ben a haldokló tölgyet alaposan felújították. Törzséből több köbméter korhadt faanyagot távolítottak el, három elhalt főágát eltávolították, az egyetlen megmaradtat (ami önmagában kitesz egy nagyobb fát) alátámasztották. Az így megújított fa azóta is minden évben kihajt, sőt termést is hoz.

Dég, kastélyparki tölgy

A kastély a fa leomló ágaival. (Fotó: Architextúra blog)

Dégen Pollack Mihály egyik korai művét, a Festetics-kastélyt hazánk egyik legnagyobb kastélyparkja övezi. Az épülettel szemben lévő tölgy valószínűleg nincs annyi idős, mint a hédervári, viszont a kastély 1802-es építésekor már minden bizonnyal itt állt. Érdekesség, hogy ágai ernyőszerűen lehajlanak és már meg is gyökeresedtek. A Magyarország síkvidékein honos kocsányos tölgy lassan növő, viszont rendkívül hosszú életű fafaj, nem véletlen, hogy a legrégibb fák közül a hársak és platánok mellett a tölgyek vannak nagy többségben.

Szőkedencsi, 700 éves hárs

A temető sírjai fölé magasodó háromtörzsű fa. (Fotó: Architextúra blog – forrás)

Valószínűleg a klimatikus viszonyok okozzák, hogy Somogyban és Zalában szinte minden faluban van egy legalább ötszáz éves hárs vagy juharfa. A szőkedencsi is ezek közé tartozik, a három törzsű fát 700 évesre becsülik. Ráadásul a hárs hajlamos arra, hogy idősebb anyanövények pusztulása után újra kisarjadon. Valószínűleg ez a három törzs is egy-egy sarj, egy régi fa átörökítése, ami minden bizonnyal ezer éve hajthatott ki. A hársak a bennük található antibakteriális anyagaik révén rendkívül ellenállók és hosszú életűek. Fájuk homogén is viszonylag könnyen faragható, ezért számos középkori és barokk szobrot, például a csíksomlyói Madonnát is ennek a nemes fának az anyagából készítették.

Füzérradvány, platán

A kastély alatt álló famatuzsálem. (Fotó: Architextúra blog – forrás)

FA nevezetes fák közül nem hagyhatók ki a platánok. Ez a fafaj viszonylag későn, a reformkor idején vált népszerűvé hazánkban. Ekkor ültették József nádor nevezetes alcsúti és margitszigeti fáit, majd ezek csemetéi kerültek a Városligetbe és számos egyéb kastélyparkba. A füzérradványi kastély dombja alatt két fa is áll párban, ezek egykorúak, de a képen láható nőtt óriási méretűvé, minden bizonnyal egy vízeret ért el az egyik gyökér. Ezek is a reformkorból származnak, vagyis nagyjából 200 évesek, a fafaj tulajdonságai alapján remélhető, hogy még hosszú évtizedekig gyönyörködhetünk bennük.

A doberdói fa

Az ereklyévé vált kiszáradt eperfa. (Fotó: Architextúra blog – forrás)

A szomorú emlékű helyről származó facsonk mutatja, hogy kisebb méretű és biológiailag sem túl jellegzetes fák is komoly történelmi kötődéssel rendelkezhetnek. A Doberdó-fennsíkon található San Martino del Carso falu temploma előtt nőtt eperfa volt az egyetlen tereptárgy, ami a több hónapig tartó tüzérségi támadások után, ha kiszáradva és szétlőve, de mégis megmaradt. A jelképpé vált facsonkot 1916 nyarán kiemelték, majd katonai tiszteletadás mellett elbúcsúztatták, (a képen háttérben ez az esemény látható) és a 46. gyalogezred székhelyére, Szegedre szállították, ahol hasonló megemlékezéssel fogadták. A fát, vagyis a csonkot Aba-Novák Vilmos is megörökítette a Hősök kapuján. Az emléktárgyat 1945 után a muzeológusoknak el kellett rejteniük, csak a rendszerváltás után került vissza méltó helyére, a Móra Ferenc Múzeumba. Az ereklyévé vált eperfa a megbékélés jegyében már többször “járt” Olaszországban: az Isonzó melletti hadimúzeumban, sőt, Rómában a Viktor-Emánuel emlékmű múzeumában is kiállították már.

A kiemelt kép: A keszthelyi páfrányfenyő Klösz György 1895 körüli felvételén (Fotó: Architextúra blog)