logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Sajog az idő

„A címet idézőjelbe kellett volna tennem, mindjárt kiderül, miért” – írja Galló Béla legfrissebb bejegyzésében a Mozgástér blogon.

„A magyar nyelv. Erdély roppant komolyan vette ezt a két szót akkoriban.(…) Éppen az volt benne a szép, hogy a magyar kisebbség minden kulturális és gazdasági megmozdulása fölött valami tiszta komolyság lebegett. Méhmunka folyt, mézgyűjtés, a szükség időszakára, amely nemsokára el is érkezett Európa gazdasági krízisének nagy apályával, amelyben minden összeomlott, ami nem volt nagyon jól megalapozva.” Hunyady Sándor Családi album cimű könyvében rótta papírra ezeket a sorokat, 1934-ből idézve föl 1922 őszét, amikor Budapestről Kolozsvárra, a szülővárosába érkezett vissza. Mindkét várost igen jól ismerte, s noha „nagyon belé volt már építve” a Trianonban immár anyaországi fővárossá szűkített Budapestbe, mégis elhatározta, hogy „kivándorol”: onnan „haza”.

Budapest anyaországi státusa ma is változatlan, Kolozsvárból Cluj lett, Európa, sőt a glóbusz gazdasági apálya tény, s habár nem vagyok főállású huhogó, nehéz cáfolni, hogy valamiféle világösszeomlás – ki tudja, mekkora – ezúttal is küszöbön áll.

És ekkor, hála az égnek, kezembe kerül Bíró Béla „Időgyulladás” című publicisztikai kötete, melyben ráismerő örömmel ismerem föl az aktuális transzilván „tiszta komolyságot”.

Professzor emeritus, irodalomtörténész, filozófus, romániai magyar újságíró, a szerzőről ez áll a Wikipédiában, de aki kicsit ismeri őt, másképpen mutatná be. Reneszánsz ember. Polihisztor. Enciklopédikus elme. Munkásságát ismerve, aligha túlzó szavak ezek. Bíró mindig az Egész bűvöletében alkot – „Legenda a kerek Egészről”, egyik könyvének ilyen „önleleplező” már a címe is. Érdeklődése imponálóan széles: irodalmi, politikai filozófiai és fizikaelméleti könyvei, írásai egyaránt olyan magvasak, ember legyen a talpán (pontosabban az íróasztalánál), aki ne fedezhetne föl bennük sosem gondolt, legföljebb csak sejtett összefüggéseket.

Azonban most újságírói minőségére összpontosítok, ebben szeretném megsüvegelni a „tiszta komolyságot.”

A publicisztika – legyen az kisesszé, kommentár, jegyzet – alkalom szülte műfaj. Témáit a közélet szüli. A publicista ihletője a valóság vaskos múzsája. A szóban forgó mű közelmúltunk és jelenünk szinte minden közérdekű problémáját felöleli, hogy aztán a szerző szellemes és pontos metaforával „Időgyulladás”-nak lássa és láttassa a 21. század kor- és kórképét.

A kötet borítója (Bíró Zoltán munkája) telitalálat. Manapság a celeb-világ talmi vonzása még komoly szerzőket is arra ösztönöz, hogy saját – kívánatosnak vélt – portréjukkal a címoldalon kínálják portékájukat, ám Bíró kötete e tekintetben is más. A címoldalról a könyv gerincén egészen a hátoldalig futó óra, nagymutatója helyén a lázmérővel, hajszálpontosan fejezi ki a szerző látleletét: „Sajog az idő.(…) Nemcsak az elveszett tegnap gyullad be, nemcsak a jelen sajog, de a jövő is nyilallik már. Néha rettenetesen. (…) Vajon az időgyulladás ellen készül majd vakcina?! Lehetséges-e egyáltalán?” (509-510.o.)

E lázas állapotról szól a kötet öt híján száz írása, precíz szakmai logikával s egyszersmind telt ízű magyarsággal elkövetve, ötszáz tíz oldalon. Témáit így reménytelen akárcsak lajstromozni is, hanem bátor szemléletét – a szokásos panelek félretolását – fölismerni és értékelni bennük egyáltalán nem reménytelen.

Ma már persze kötelező befogadói reflex, hogy legelébb is az uralkodó brancslogikák alapján próbáljuk „belőni” a szerzőt. Nos, éppenséggel ez mond csődöt nála. Bíró intellektuálisan és alkatilag tudatosan vonja ki magát a szekértáborok iránti elköteleződésekből, s nem kertel:  „Egy tisztességes választópolgár ugyanis – s végső soron az újságíró is afféle – a neves német szociológus, Reiner Mausfeld szavaival: ’született köpönyegforgató’. (…) Mindig az adott történelmi helyzet követelményein múlik, hogy az ember főként minek tekinti önmagát. Én ma már – maradék szocialista és liberális meggyőződéseim ellenére – kétségtelenül konzervatív is vagyok. A konzervativizmus mellett ugyanis – ma már nem kisebb meggyőződéssel vallom – legalább olyan erős érvek szólnak, mint a liberalizmus és a szocializmus mellett.” (13. o.)

Egy másik német szociológus Helmut Schelsky szerint az, aki „elkötelezett”, elzárkózik a reflexió, az analízis, a szellemi-emocionális megformáltság nehéz feladatától, s ha valaki mégsem akarja e terhet megúszni, bizony magányossággal kell fizetnie érte.

Bíró Béla egyedül állóan magányos publicista, mert ha van tabudöntő vallomás ebben a befülledt szellemiségű, brancsokra szakadt szakmában, az övé az. Kiváltképpen az úgynevezett progresszivitás jegyében fellépő balliberális táborok horkannak föl erre. Csak nem azt akarja mondani nekünk a szerző, hogy nincs mindenben és tökéletesen igazunk?!  Hogy a 21. századi üdvtan hirdetése, a kortudat-tematizálás uralása nem a mi tudományos – s ekképpen kizárólagos – jogosítványunk?!  Hogyan merészeli ezt?! Populista, sovén, talán még fasisztoid is ez a Bíró?!

Pedig ő csak annyit mond, elege van abból, hogy a harmadik évezred elején megint „a Föld fog sarkából kidőlni” dallamát próbálják progresszívre hangszerelni, s aki ódzkodik ettől, az eleve gyanús. Pedig csak okosan kérdi, miért volna a liberalizmus neoliberális fordulata progresszív? Attól, hogy a szabadpiac „láthatatlan kezét” immár a multik dominanciájára, hogy ne mondjam, mindent markába kaparintó mancsára cseréli?  Attól, hogy azt minősíti szabad embernek, ha valaki a multik vezérelte világ igényei szerint engedelmesen manipulálható? S vajon mitől baloldali az a szocialista/szociáldemokrata, aki föladva minden rendszerkritikai attitűdjét, mindebben szintén a haladás kötelező irányát látja, mondván, ma ez a „felismert szükségszerűség”?

S merthogy e kérdésekre nem jön hiteles válasz, könyvének 286. oldalán ezért állíthatja azt, hogy „A szolidaritás új érzülete jobbról érkezik”.

Ennyit kérdez, ennyit állít csak Bíró, de ez a „csak” több mint tűrhetetlen. A lényeget érinti ugyanis, és egyben megkérdőjelezi a világ értelmezésének kizárólagos monopóliumát. Nem tagadja a klasszikus liberális, illetve szocialista/szociáldemokrata gondolatok „legalább részleges” létjogosultságát, de sem múltbéli, sem jelen idejű, s még kevésbé jövőbeli tökéletességüket nem ismeri el. Óva int a tökéletes társadalom mindig uralmi szándékokat leplező konstruktív vízióitól, számára ma már a konzervatívok „tökéletlenség politikája” látszik fő társadalomszervező elvnek, teljes jogú versenyképes alternatívának.

Ha szabad ilyen borissza hasonlattal élni: ideológiai cuvée-t kínál, amit az egyes szőlőfajták arányos vegyítéséért dicsér – a változások és a tradíciók egyensúlyát kereső–, de alapjában véve mégis konzervatív sommelier.

A kötet erre vonatkozó módszertani kulcsírásai, „Az arany középút gyalázata”, „A polarizáció pestise”, „A vitakultúra végnapjai” az egyensúlykeresésre kínálnak receptet. „Manapság azok, akik a görög világszemlélet alapját jelentő arany középútra, azaz a demokrácia lényegére esküsznek, egyszerűen megalkuvóknak számítanak.” (41.o.) „A tényeket a posztmodern ideológiák már régen kiiktatták a társadalmi valóságból. Csak vélekedések lehetségesek. (…) Pedig a valódi demokrácia, azaz működőképes nemzetállam csakis a tényekről folytatott vitákon alapulhat. Voltaképpen magukat a tényeket is csupán a viták, azaz a nézetek és látásmódok tárgyilagos szembesítése képes felszínre hozni. (…) Amíg (…) az alapelv a gyűlölködés marad, a demokráciának, azaz a tárgyilagosságnak és a szavahihetőségnek (egyelőre, ha nem éppen hosszabb távon is) annyi.” (399, 400.o.)

Hogyan lehetne mindezt elkerülni?

„Itt az írás, forgassátok…” áll Bíró Béla könyvének fedőlapján a főcím fölött. Ennél végül a recenzens se mondhat többet. De kevesebbet sem.

Tegyétek, mielőbb!

Hátha…

Ajánljuk még