logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Panelek

A paneltechnológia az egyik legellentmondásosabb építési mód: a sokak által utált épületekben lakik a magyar lakosság mintegy húsz százaléka – Szende András tájépítész írása az Architextúra blogon.
Panelház bontása Magdeburgban, háttérben a gótikus székesegyház (Kép forrása)

A panelházakat sok tévhit és heves indulat övezi. Sokan – nem ok nélkül – az építészet végét látják ezekben az épületekben, mikor a tervezőknek nem volt más feladata, mint lakógépet gyártani, amit a várostervezők csupán a kivitelezési szempontokat szem előtt tartva rendeztek óriási, monoton városnegyedekké. A technológia sajátos módon a szocializmushoz kötődik, noha Nyugat-Európában is rengeteg paneles városnegyed épült, ezekben általában sokkal súlyosabbak a szociális problémák, mint térségünkben. Az alábbiakban a paneltechnológia történetét, az azt övező tévhiteket tekintjük át, valamint, hogy az egyes országok mit tudnak kezdeni ezzel a sok szempontból nehéz építészeti örökséggel.

Hruscsovka, Brezsnyevka

Brezsnyevka (Kép forrása)

A paneltechnológiát francia és német építészek fejlesztették ki az 1920-as években, de igazi karriert a szocialista országokban, azon belül a Szovjetunióban futott be. Ezek első generációját képviselik a „Hruscsovkák”. Az 1950-es években az erőltetett iparosítás miatt a városok rendkívül túlzsúfolttá váltak, általános volt a társbérlet, vagyis hogy a régi polgári lakások szobáiban egy-egy család élt, akik közösen használták a fürdőszobát és a konyhát (el lehet képzelni ezeknek a lakásoknak a hangulatát…). Ennek megoldására jelentette be az akaratlan névadó Hruscsov, hogy órási lakásépítési program kezdődik. Ezt nem lehetett hagyományos technológiával végrehajtani, ezért szükség volt az új technológiára. A panel-elemeket a házgyárban (már a szó is sokatmondó) elkészítették, majd a helyszínen összeszerelték. A Hruscsovka egy valódi szörnyszülött: a panelek szűkös méretei 2,3 méteres belmagasságot tesznek csak lehetővé, de nem sokkal nagyobbak a vízszintes méretek sem. A konyhákat – részben abból a felfogásból, hogy a konyhai időtöltés régimódi, nőket kizsákmányoló dolog – csupán 6 négyzetméteresre tervezték, de a szobák is rendkívül kicsik voltak, amik az említett belmagassággal olyan térarányokat eredményeztek, ami szinte elviselhetetlen. Ezeket az első generációs panelházakat öt emeletben maximálták, hogy ne kelljen felvonót építeni, amit az ötödiken lakók bizonyára máig nagyon élveznek (cinikusan mondhatnánk, hogy ekkora belmagasságnál öt emelet is szinte semmiség). A Hruscsovkákat már a vezetés is vállalhatatlannak érezte, hangsúlyozottan ideiglenes megoldásnak szánták, de természetesen máig milliószámra állnak az egykori szovjet tagköztársaságokban.

Bizonyos szempontból javulást jelentett az új generáció, a Brezsnyevka, hiszen növelték a panelek méretét, így nőtt a belmagasság és az alapterület is. Viszont ennek óriási ára volt: míg városi léptékben a Hruscsovkák kellemes arányú, ötemeletes házakból álló negyedeket alkottak, addig a Brezsnyevkák esetében már Madách legrosszabb rémálmait idéző falansztereket alakítottak ki. Tizenöt-, húszemeletes panelházakból állítottak össze úgynevezett megastruktúrákat a várostervezők, akik mintha szinte a műholdképeknek terveztek volna. Így jöttek létre a városszéleken a gyakran százezres óriáslakótelepek.

Larsen és Nielsen, avagy dán panelek Magyarországon

Dán panelház Budapesten (Kép forrása)

A szovjet típusú város – és iparfejlesztés átvételével látható volt, hogy előbb-utóbb hazánkban is szükségessé válik a lakásépítés iparosítása. A mindig rebellis magyarok itt is kikacsintottak: két kísérleti házgyár kezdte meg működését szinte egyszerre, egyik szovjet, a másik viszont dán licenc szerint. A szovjet típusú gyárból tulajdonképpen hruscsovkák kerültek ki, amiről hamar látták az illetékesek, hogy a „magyar gyomor”azt nem veszi be, így ők inkább a dánok Larsen-Nielsen típusát favorizálták volna. A fenti kép alapján ez nehezen érthető, de a szovjet típushoz képest ennek nagyobb volt a belmagassága és sokkal többfajta panel-elemet lehetett gyártani vele, ami változatosabb épületek kialakítását tette lehetővé (amennyiben ez panelek esetében értelmezhető egyáltalán). Politikai nyomásra viszont a dán paneleket nem alkalmazták tovább (állítólag ma is sokan „dán panelként” hirdetik lakásaikat, tekintet nélkül annak valóságtartalmára), az ország a szovjet technológiát vette át végül, igaz, jelentősen továbbfejlesztve és átalakítva.

Panelák, a csehszlovák panel

Kilátás a pozsonyi várból Európa legnagyobb panel-lakótelepére (Kép forrása)

A keleti blokkban Csehszlovákia több kétes panel-rekordot is felállított: csak a mai Csehországban 1,2 millió panellakás épült, így ma 3 és fél millió cseh lakik ilyen épületben (vagyis 35%), ami jóval magasabb a húsz százalékos magyar aránynál. Az arány a szlovák részeken valószínűleg még ennél is nagyobb, ugyanis ez Csehországnál jóval kevésbé urbanizált régió volt, amit ki akartak egyenlíteni. Ekkor épültek meg a Pozsony óriáslakótelepei, amik jelentősen átformálták a város demográfiai képét: Pozsonyligetfalun, Európa legnagyobb lakótelepén 120 ezren élnek, a károlyfalusi lakótelepen 30 ezren, a dévényújfaluiban 20 ezren élnek, és még több kisebb panelnegyed is van a városban. Vagyis Pozsony 480 ezer lakosából legalább 200–250 ezer fő él lakótelepen.

No-go zóna a város szélén: nyugati panelnegyedek

Tipikus kelet-európai városkép – Kölnben (Kép forrása)

Noha a panelt tipikus szocialista, kelet-európai jelenségnek tartja a közvélekedés, a nyugati országokban is sok helyen megtalálható. A háború utáni fellendülés óriási embertömegeket vonzott a városokba, nagy arányban külföldről. Itt is megfelelő megoldásnak tűnt az iparszerű lakásépítés, a város szélein elhelyezkedő, korszerűnek és üdvösnek gondolt elvek szerint megtervezett szatelitvárosokban. Az így létrejött szociális viszonyok és az említett elvek létrehozták a „tökéletes no-go zónát”. Ezeket a negyedeket a jobban szituált családok szinte pánikszerűen elhagyták, és a városoktól sokszor nagy távolságra fekvő, elszigetelt, de hatalmas lakosságú területeken kialakultak a párhuzamos társadalmak, ahol egy egész élet is leélhető anélkül, hogy az itt felnövők német, francia vagy svéd szót halljanak.

Kísérletek a panel humanizálására

A berlini Nikolaiviertel (Miklós-negyed) “humanizált” panelházai 1986-ban (Kép forrása)

A nyolcvanas évektől szinte mindegyik országban igyekeztek „humanizálni” a panelházakat. Erre hazánkban Káposztásmegyer vagy a (máig népszerű és kedvelt) Pók utcai lakótelep a példa. Csökkentették a szintszámokat, a várostervezőket nem csak a darupályák optimalizálása vezette a házak elrendezésénél, ismét utcákat-tereket, kellemesebb köztereket próbáltak kialakítani (a hangsúly azért a „próbálni” szón van). Változatosabb panel-sablonokat alkalmaztak, többféle méretű és kiosztású lakást terveztek, sőt, ismét megjelent a magastető. A panelek ilyesfajta fejlesztésében az NDK építészei jártak elől, főleg kényszerből. A háborús pusztítás után még sok város közepén „lyuk” volt, amit nagyrészt panelekkel kellett kitölteni. Így kísérleteztek: árkádok, magastetők, oromzatok készültek panelből, sőt, a képen látható módon a homlokzatok téglaburkolatot is kaptak. Ezek a mívesebb és drágább megoldások viszont épp a panel kevés előnyét tették semmissé: az így épült házak nem voltak már sem olcsók, sem gyorsan felépíthetők. Jogos volt a kérdés, hogy akkor „minek épülnek panelből?”. A kérdést a rendszerváltás válaszolta meg, Káposztásmegyer 1990-es leállítása óta nem épült panelház térségünkben.

Bontás, lepusztulás, felújítás… kelete-urópai panelsors

Panelház bontása Magdeburgban (Kép forrása)

A panel-örökség kezelését az egyes országok különféle módon oldották meg (vagy épp nem oldották meg): az egykori NDK-ban részben a városok jelentős népességcsökkenése miatt, részben várostervezési okokból tízezerszámra bontották el a panellakásokat. Főleg azokat, amik a belvárosokban álltak, mint a képen látható Magdeburgban is. A háborús pusztítás miatt ilyen környezetben, az egyik legjelentősebb középkori székesegyház mellett is volt szabad terület, amit panelházakkal töltöttek ki. Mikor a rendszerváltás sokkja után a város a 2000-es években ismét fejlődésnek indult, mind ingatlanfejlesztési, mind városképi szempontból teljes képtelenség volt, hogy az egyik legértékesebb területen ilyen silány épületek álljanak. Az épületeket (egész kis negyedet) 2014-ben lebontották, és helyére egy új „dómnegyed” épült, ahol a város legdrágább lakásait alakították ki.

Blokkház „sufnituning” Romániában (Kép forrása)

Más országokban a panelház-kérdés egyszerűen megoldhatatlan problémahalmazt jelent. Hazánkban is gondot jelent a szabályozások betartása, az erkélyek beépítése, az ablakcserék kordában tartása, de a helyzet Romániában nagyságrendekkel rosszabb. A képen látható módon elburjánzottak a beépítések, illegális fűtéskivezetések, toldások, kültéri klímaegységek. A legtöbb panellakás hazánkhoz hasonlóan magántulajdonba került, ahol a adminisztratív és szervezeti problémák sokasága hátráltatja az épületek felújítását – a pénzhiány mellett természetesen.

A felújított óbudai „faluház” (Kép forrása)

Hazánkban jelentős erőforrásokat fordítottak a panelházak felújítására, korszerűsítésére. Ez alapvetően szigeteléstechnológiai beavatkozást jelentett, amit magával vont a homlokzatok felújítása, elsősorban a „panelszürke” szín lecserélésével, pontosabban eltakarásával. Továbbá a lakótelepek másik nagy problémáját, az épületek közötti közterületek rendezését is sok helyen próbálták megoldani. A panelprogram azonban számos kérdést is felvet: érdemes-e ekkora összegeket költeni egy alapvetően rossz minőségű épületállományra egy csökkenő népességű országban. A lakásárak robbanásszerű növekedése ezt a kérdést zárójelbe tette, hiszen egy jó fekvésű panellakás ára is nagyon magas, azonban ez a kérdés attól még továbbra is releváns.

Ajánljuk még