logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Tejtestvérek között

| Szerző: Máthé Áron
„Mi Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk” – kezdi Németh László soraival legújabb írását Máthé Áron történész a Huszárvágás blogon.

Trianon egy ördöglakat. Széttörni most nem tudjuk, de ki lehet nyitni? Egymásra tudnak-e találni a Közép-Európa népei? Hiszen Trianon nem csak a mi ördöglakatunk. Vezethet-e kifelé út Trianonból Visegrádon át? Felismerik-e végre az utódállamok Kossuth jóslatának igazságát, miszerint az Al-Duna népei közül akárki csatolja magához „fajrokonait […] másodrendű államot képezne, melynek függetlensége folytonos veszélyben forogna, s mely e szerint szükségképpen idegen befolyás alá kerülne?” Vagy tovább folytatják a halálos versenyt, amely mögött az a sanda szándék húzódik meg, hogy hátha esetleg mégis ki tudják növekedni a másodrendűséget – valamelyikünk rovására? Korábban azt hittük, hogy a szovjetek közép-európai uralmának végével egymásra találhatnak a térség népei.

Torockó és a Székelykő (hegyeim.hu)

Wass Albert Tizenhárom almafa című regényében így írja le az egymásra találás reménységét.

„Mózsi elgondolkodott, aztán egyszerre csak földerült a képe.
– Most már tudom, hogy minek szólhat a fölszabadulás!
– Mondja már! – sürgette a család.
Mózsi végignézett rajtuk és úgy mondta ki, mint a törvényt:
– Ejszen a szeretet szabadult föl közöttünk végre-valahára! Mert hogy úgy megnyomták kicsi Erdélyországot, mint még soha!
Aztán, hogy befejezte az evést, maga köré gyűjtötte a családját és így magyarázta el a világ fordulását:
– Mert hát ide figyeljetek! Szidtuk az urakat? Most fizetnők nekik az adót szívesen. Szidtuk a rómányokat? Visszacserélnők őket az oroszokért, akiket helyettük kaptunk. Haragudtunk a tiszt urakra, akik a kaszárnyaudvaron uralkodtak rajtunk? Kereken csúsznánk most azt a kaszárnyát az ők szavuk alatt szívesen, nem hússzor, hanem kétszázszor is. S ha kitakarodnak a muszkák innet, olyan szeretet lészen, meglássátok, hogy még az adószedőt is megöleljük örömünkben!
– S vajon azt mikorra várhatjuk? – kérdezte meg kicsi Mózsi félénken –, hogy ezek is eltakarodjanak?”

Wass Albertnek ez a diagnózisa pontos volt, de a kommunizmus bukása után ez a remény nem vált valóra. Magyar-román viszonylatban ezt jelképezte, hogy nem december 16., hanem újra december 1. lett a nemzeti ünnepük. Ez a gyakorlatban a marosvásárhelyi „Véres Márciusban” öltött testet. Északi határunknál elterelték a Dunát, s bősi vízierőművet azóta is a nemzeti diadal kézzelfogható eredményeként mutatják a tót atyafiak. Azután ott volt a Slovan Bratislava – FTC pozsonyi meccsén a Fradi-szurkolók elleni brutális és indokolatlan rendőrroham. Malina Hedvig ügye. És hiába ment a szó szerinti életmentő fegyverszállítmány a horvátoknak, a kicsinyes államközi piszkálódás jött vissza az elmúlt évtizedekben. S jóllehet, magyar kezdeményezésre elindult a Visegrádi Négyek összefogása, de időről-időre kiderült: a Nyugat által száz éve kreált, töredezett, érdekeit artikulálni is képtelen, kisebbrendűséggel küzdő és kisebbrendűként kezelt Közép-Európa összefogása még nem történhetett meg. Pedig sokan irigylik tőlünk a miniszterelnökünket, és tekintenek csodálattal Magyarország úttörő szerepére. Csak ahogyan Siekiewicz írja, „a gyűlölet gyökeret vert a szívekben és megmérgezte a testvéri vért.”

De lehet, hogy mégis Wass Albertnek lesz igaza? A „Tizenhárom almafa” ugyanis így végződik:

„Mózsi pedig s a fiai s a felesége s Filimon, a verespataki pakurár és a többiek mind, akik ott élnek baj és nyomorúság közepette a Kommandó körül, kicsinyek és nagyok: reménykedve figyelik évről évre a kisarjadt fák növekedését s a hegylakó népek ősi türelmével várják a tavaszt, mely majd először bontja virágba őket, hogy megteremjen végre rajtuk a békesség és szeretet gyümölcse mindenki számára. S akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.”

Ajánljuk még